Lekció: Jn 20:26-31
„És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ővelük. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek. Sok más jelt is művelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben; Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.”
Textus: Jn 20:26b; 1Jn 4:1-6
„Beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek!” „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már. Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van. Azok a világból valók; azért a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájok. Mi az Istentől vagyunk: aki ismeri az Istent, hallgat reánk, aki nincsen az Istentől, nem hallgat reánk. Erről ismerjük meg az igazságnak lelkét és a tévelygésnek lelkét.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
A feltámadást követő nyolcadik napon Jézus ismét megjelenik a tanítványoknak, köztük a hitetlenkedő Tamásnak – s újólag bizonyítja: feltámadott! Közéjük megy, s azok a csodálkozástól még szólni sem tudnak – Jézus mégis köszönti őket: „Békesség néktek!” Jézus, feltámadása után – amiről előre szólt, tanított, amit megjövendölt – természetesnek tartja, hogy övéihez menjen, velük legyen – hisz tőlük még a kereszthalál sem szakíthatta el. S ezzel a magától értetődő – számunkra mégis érthetetlen – természetességgel megjelenik közöttük, s a legtermészetesebb módon, a kor szokásai szerint köszönti őket: „Békesség néktek!”
Ami nem természetes a mi számunkra: a megjelenő Jézust nem veszik azonnal körül tanítványai, nem rohanják le, nem borulnak elé, még csak nem is köszöntik – bizonnyal tennék, de míg értelmük felfogja: a Mester van itt, a keresztre feszített jött el hozzájuk, mielőtt bármit tehetnének, szólhatnának meglepődésükből magukhoz térve – Jézus mindent megelőzően köszönti őket! Míg mi sok és nagy jelentőséget tulajdonítunk az előreköszönésnek – amiben első szempont a rang, második az életkor – Jézus ezzel mit sem törődve, legnagyobbként, s talán legidősebbként is elsőként köszönti övéit: „Békesség néktek!”
Mi sokszor elvárnánk, hogy előre köszönjenek, körénk gyűljenek, csodáljanak, kérdezgessenek – míg Jézus a formával mit sem törődve a tartalmat tartja egyedül fontosnak: azt, hogy övéivel lehet, s az övéi Ővele!
Ma, a nyolcadik napon Húsvét után bennünket is így köszönt Jézus: „Békesség néktek!” De Jézus ajkán a mindennapos köszöntési forma is a békesség valós kívánása! Amikor mi „Jó napot!”-tal vagy „Áldás, békesség!”-gel köszöntjük egymást, akkor csak a megszokott szavakat mintegy gépiesen, valami belső automatizmussal mondjuk, vagy a formaszövegen túl kívánunk-e szívünkből valóban jó napot, áldást és békességet? Vagy csak mondjuk, mert ez az elvárt, mert így illik?
A különbség Jézus köszöntő szava és a mi üdvözlő szavaink között még akkor is nagy és lényeges, ha nem belső automatizmusunk szólal meg bennük, hanem valóban, szívünk érzéseinek teljességével kívánjuk is a köszöntött számára a jó napot, az áldást és a békességet. Lényeges a különbség, mert mi csak kívánhatjuk, kérhetjük ezt, Jézus pedig adhatja! Ő azért jön, azért köszön reánk újra és újra, hogy békességet, hogy megbékélést adjon! Hogy háborgó indulataink Őbenne megnyugodjanak, lelkünk viharos tengere általa lecsendesedjék! Adni csak az tud, akinek van, aki kapott! De nekünk nincs annyi, hogy adhatnánk belőle anélkül, hogy ne kezdene ismét háborogni körülöttünk életünk vad tengere! De – a már szinte feledésbe merült, régi köszöntést felidézve – az segít minket ebben! Hogy is hangzott egykor a köszöntés? Adjon Isten jó napot! Nem mi kívánunk hát adni, hanem köszöntésünk szinte kéréssé válik: Kérem a köszöntött számára Istentől a jó napot – s Ő adhatja, adja, kinek mint akarja.
Jézus jön, megjelenik Lelke által közöttünk, hogy előtte és általa mérettessék meg: az, ami bennünk van, tőle, általa való-e? Jön azért, hogy még időben megpróbálhassuk magunkat – s ha szükséges, tudjunk általa mássá lenni – megújulni, mint Tamás: Urunknak, Istenünknek vallani Őt! Jön ma is, hogy az apostol szavain át szóljon, tanítson, bátorítson: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már.” „Mi az Istentől vagyunk: aki ismeri az Istent, hallgat reánk, aki nincsen az Istentől, nem hallgat reánk. Erről ismerjük meg az igazságnak lelkét és a tévelygésnek lelkét.”
Szeretteim! Ma, a nyolcadik napon, Jézus megáll közöttünk, ránk köszön és hív: győződjünk meg róla, ki Ő! S ez után mérjük meg, milyen lélek van bennünk: tudjuk-e Őt, a názáreti Jézus Isten egyszülött Fiának, testben megjelent Krisztusnak, Megváltó Urunknak vallani?! Ha hittel, gyermeki, feltétlen bizodalommal annak valljuk – akkor az Istentől való Lélek van bennünk! Akkor nem kell a hamisság lelkétől, az antikrisztus, az örök tagadó és kétségbevonó lelkétől félnünk! „mert nagyobb az, aki bennetek van, mint az, aki e világban van.” S ha Jézus Megváltónknak valljuk, akkor az Ő bennünk lévő Lelke által képessé leszünk a szólásra. S így, Lelkétől vezetetten, irányítottan nem csak tudunk szólni, hanem kell szólnunk, nem maradhatunk a semlegesség csendjében, cinkos némaságban! S mindazok, akikben ugyanezen Lélek, Istennek Lelke van, hallgatnak reánk! Aki nem hallgat ránk, a Lélek vezetésével, indíttatására mondott hívó, intő, kérő, figyelmeztető szavainkra, az élet fejedelméről bizonyságot tevő beszédünkre, az önmaga bizonyítja: nincs Istentől, Isten ismerete nincsen őbenne!
Hallgat. Ez nem csak annyit jelent: meghallgat, s utána ugyanúgy megy tovább, amint jött. Mondjad csak öreg, van időm, csak túl sokat ne várj tőlem – gondolja (vagy mondja is?). Hallgat ugyan, mégis ugyanabban a hitetlenségben, pogányságban, szeretetlenségben, gyűlöletben és félelemben él, mint azelőtt.
Hallgat meghallgatva a Szót, az Isten Lelke által való híradást, azt megfogadva él és cselekszik ez által láthatóvá lesz rajta: kié, kihez tartozik! Láthatóvá lesz: hogy az igazság Lelkének vezetése alatt él – vagy a tévelygésnek lelke uralkodik felette!
Szeretteim! „Aki ismeri az Istent, hallgat reánk”. Hallgat ránk, csak merjük mindenkor szólni azt és úgy – sem hozzá nem téve, sem el nem véve belőle – amit és amint a Lélek adja szólnunk! Merjünk mi is megállni mások előtt, s mindenkit megelőzően köszönni, szívből kívánni: „Békesség néktek!” Merjük hirdetni mindenkor, bárki előtt annak üzenetét a Lélek erejével, aki nem csak a mi számunkra, de mindenkinek, ki kész hozzá térni és vele élni, hirdetteti, ígéri: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14:27) Ámen.
„Mi szeressük Őt; mert Ő előbb szeretett minket!” (1Jn 4:19)
Észrevételeidet, megjegyzéseidet köszönettel fogadom a csecsy.istvan@gmail.com címen!