Lekció: Mt 14,13-21
„És mikor ezt meghallotta Jézus, elméne onnét hajón egy puszta helyre egyedül. A sokaság pedig ezt hallva, gyalog követé őt a városokból. És kimenvén Jézus, láta nagy sokaságot, és megszáná őket, és azoknak betegeit meggyógyítá. Mikor pedig estveledék, hozzá menének az ő tanítványai, mondván: Puszta hely ez, és az idő már elmúlt; bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek el a falvakba és vegyenek maguknak eleséget. Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniük; adjatok nékik ti enniük. Azok pedig mondának néki: Nincsen itt, csupán öt kenyerünk és két halunk. Ő pedig monda: Hozzátok azokat ide hozzám. És mikor megparancsolá a sokaságnak, hogy üljenek le a fűre, vevé az öt kenyeret és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak. És mindnyájan evének, és megelégedének; és felszedék a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral. Akik pedig ettek vala, mintegy ötezeren valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül.”
Textus: Mt 14:16
„Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniük; adjatok nékik ti enniük.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Egyik este Tomi fiam olvasott az olvasókönyvéből: Jóska, a szegény, árva kisfiú kapott ajándékba egy friss, meleg cipót egy jóságos öregasszonytól. És lám, csodák csodája: amint enni kezdett belőle Jóska, a cipó nem fogyott! Árulhatta is darabjait, hogy jól legyen dolga. Ruhát, cipőt is tudott venni, a szinte használhatatlanok helyett. De amikor nem adott alamizsnát egy koldusnak, akkor fogyni kezdett a cipó, s ő ismét nincstelenné lett. De őrzött a kis darabkát, egy fél zsemlényit, s amikor azt megosztotta egy még nála is éhesebb rongyos kisfiúval, a cipó megint növekedni kezdett. Jóska rájött, miért történtek így a dolgok, s ezután nem hagyott üresen egy kérő kezet sem! (Nagy Gábor - Zelk Zoltán: A bűvös cipó)
Ez a mese jutott eszembe, mikor a mai igét olvastam. Hasonló csoda történt.
Jézus tanítja a köré gyűlt sokaságot. Nem hívta őket, nem városukba ment, hanem egy puszta helyre, kicsit kettesben maradni az Atyával. De a korábbi csodatételek, tanítások hírré lettek, s arra indították az embereket: keressük meg, lássuk meg, legyünk mi is tanúi tetteinek, csodáinak! Jézus megszánja őket, meggyógyítja betegeiket. Ennél többet nem mond el az evangélium.
A tanítványok körültekintők és együttérzők: látják, hogy a sokaság nem tágít Jézus mellől, pedig lassan már esteledik. Ezért szólnak Mesterüknek: „Puszta hely ez, és az idő már elmúlt; bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek el a falvakba és vegyenek maguknak eleséget.” Nem emlékszem, hogy valahol is adtak volna tanácsot Jézusnak, hogy mit kellene tennie! Hiszen ez egészen más, mint amikor arra kéri valaki: Uram, csak szólj egy szót!
„Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniük; adjatok nékik ti enniük.” Ezen meglepődhettek a tanítványok! Erre még nem volt példa! Nem megdicséri a tanítványokat, megköszönve a figyelmeztetést, és valami szép buzdító szóval útjára bocsátja a tömeget, hanem egy újabb próbatétel következik. Jézus megpróbálja tanítványait: mi van a szívükben? S ami a szívükben van, azt készek tettekké is tenni?
„Nem szükség elmenniük; adjatok nékik ti enniük.” Hogyan lehetséges ez? – gondolkoznak a tanítványok: „Nincsen itt, csupán öt kenyerünk és két halunk.” A Sareptai özvegyasszony olaja és lisztje is eszükbe juthatott volna, ami nem fogyott el, mert adott az ínség idején is Isten emberének, Illésnek. De kérdőn nézhettek Jézusra: Nem kéne mégis inkább útjukra bocsátani őket?
Jézus elkérte, leültette a sokaságot, szemeit Atyjához emelte és hálát adott, majd a megszegett kenyereket adta a tanítványainak, azok meg a sokaságnak.
Testvéreim! Az ige olvasásakor mindig elgondolkozunk, hogy mi mely szereplővel tudunk azonosulni? Mit akar tudtunkra adni Atyánk? Mit kíván tőlünk, milyen változásra, változtatásra bátorít?
Ma két választási lehetőséget kínál az ige: a Jézust kereső sokaság tagjai vagyunk – vagy a tanítványai?
Vegyük sorra:
A sokaság: hallott Jézusról, de még nem találkozott vele. De bízott abban, hogy a hírek igazak, s biztos ami biztos, a betegek is útnak indultak – vagy vitték őket is. Nem hivatkozási alapot kerestek: betegeink, gyerekeink vannak, ezért nem mehetünk. Itt vagyunk, s mert átérezhettük közelségének áldásait, ezért nincs hazaindulhatnékunk. Jó itt lennünk! S milyen csodás! A Mester semmit sem kér: nincs adó, nincs vám, s még azt sem kérdezi meg: van-e ennivalónk, hanem ad! Hozzá üres kézzel is lehet jönni? Csak a kíváncsiság, a vágyódás szükséges az induláshoz. De csak először! Mert aki mindezt átélte Jézus közelségében, tanítvánnyá lett, ha nem is a 12 részévé! S ha nem lett tanítvánnyá? Biztosan korábban elindult, mert puszta hely ez, és az idő már elmúlt – s valami ennivaló és fedél után kell nézni. Ott voltak, de mégsem lettek részesei a csodának, az áldásnak!
A tanítványok: ne legyünk szereptévesztésben, nem a mi dolgunk figyelmeztetni Jézust arra, mikor minek van itt az ideje! Ennél nagyobb hibát csak akkor követhetünk el, ha mi akarjuk megoldani a helyzetet: tanítványként összeadjuk, amink csak van, hogy a szükséget látó sokaság szorultságán enyhítsünk! Jézus nem erre vezette tanítványait: azoktól elkérte az öt kenyeret és két halat, hálát adott érte az Atyának, és úgy adta vissza – kiosztásra immár!
Mi Jézus elé merjük-e tenni, amivel enyhíthetjük a sokaság szükségét? Vagy Jézus helyett segélyszervezeteket hozunk létre, némelyiket egyenesen Jézusra hivatkozva? Vagy a magunk fejével és javaival keresünk megoldást? Vagy egyenesen azt mondjuk: nekünk sincs semmink, miből adhatnánk.
S itt térhetünk vissza Jóskához: árva volt, szegény, rongyos, nincstelen. A jóságos öregasszonytól kapott egy friss cipót – az öregasszonynak pedig nyoma veszett. Jóska észrevette, hogy a cipóban nem csak eleséget, hanem lehetőséget is kapott a felemelkedésre. Ha a sokaság egykori tagjaiként, a hírre odagyűlés után vettük mi is a megtört kenyeret, az életnek ama kenyerét, akkor tanítvánnyá-létünk után mi a dolgunk?
Elsődleges feladatunk: hírt vinni! Nem kenyeret, nem gyógyszert, nem pszichés tanácsadást, hanem hírt! Jézusról! Jézusról, akinél mi is megtaláltuk a szabadulást az éhségtől, a betegségtől, a céltalanságtól, a bizonytalanságtól. Róla kell hírt adnunk, hozzá kell hívnunk, segítenünk. Nem magunkhoz, hanem Jézushoz kell hívnunk a népek seregét!
Nem Jézusnak kell diktálnunk, kikhez menjen, kiket keressen fel, kiknek milyen szükségét elégítse ki! Hanem a bárminemű szükséget szenvedőt: férfit, nőt, vént, ifjat, gyermeket, egészségest, beteget, vagyontalant és vagyonost Jézushoz kell hívnunk. Mert Jóska meséjéből (is) láthatjuk: aki felfogta, hogy azért segítettek rajta, hogy ő is segítse a rászorultakat, az végzi igazán hűségesen, kitartóan a felebarát szolgálatát!
„Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniük; adjatok nékik ti enniük.” Eggyel a tanítványok közül – Péterrel – és egy később lett tanítvánnyal – Pállal – a következő történt: „egy ember, ki az ő anyjának méhétől fogva sánta volt, kit minden nap le szoktak tenni a templom kapujánál, melyet Ékesnek neveznek, hogy kérjen alamizsnát azoktól, akik bemennek a templomba. Ez mikor látta, hogy Péter és János a templomba akarnak bemenni, kért tőlük alamizsnát. Péter pedig mikor szemeit reá vetette Jánossal egyben, monda: Nézz mi reánk! Az figyelt reájuk, remélve, hogy valamit kap tőlük. Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!” (Acta 3:2-6) Ezüstünk, aranyunk lehet nekünk sincs. Csodatevésbe, gyógyításba nem merünk kezdeni, kicsinynek, erőtlennek érezvén hitünket. De amink van: Jézusunk ismeretét, Megváltónk szeretetét, Teremtőnk hosszútűrő jóságát osszuk meg, hogy a szükséget szenvedőknek is lehessen életük és bővölködésük Istennek Krisztusban kijelentett szerelmében! Ámen.
„Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Mt 6:3-4)