2015 10 04 Gerjen

Csécsy István küldte be 2015. 10. 04., vasárnap, 17:02 időpontban
Download files:

Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Ő Fiától, az Úr Jézus Krisztustól. Ámen.

Fennálló ének: 25. zsoltár 2. vers: „Útaid, Uram, mutasd meg,...”

Derekas ének: 42. zsoltár 1, 2, 7. vers: „Mint a szép híves patakra …”

A mi segedelmünk, istentiszteletünk megszentelése az Úrtól van, aki teremtett, fenntart és az Ő bölcsességével igazgat mindeneket. Ámen.

Lekció: 1Kor 3:1-23
„Én sem szólhattam néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban kisdedeknek. Tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg: Mert még testiek vagytok; mert amikor írigykedés, versengés és visszavonás van köztetek, vajon nem testiek vagytok-é és nem ember szerint jártok-é? Mert mikor egyik ezt mondja: Én Pálé vagyok; a másik meg: Én Apollósé; nem testiek vagytok-é? Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adta a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz; hanem a növekedést adó Isten. A plántáló pedig és az öntöző egyek; de mindenik a maga jutalmát veszi a maga munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Az Istennek nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentomot vetettem, de más épít reá. Kiki azonban meglássa mimódon épít reá. Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít rá erre a fundamentomra; Kinek-kinek munkája nyilván lészen: mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű legyen, azt a tűz próbálja meg. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül. Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti. Senki se csalja meg magát. Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen. Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban. És ismét: Ismeri az Úr a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók. Azért senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.”

Imádság

Igehirdetés előtti ének: 173. dicséret 1. vers: „Nem vagyunk mi magunkéi, ...”

Textus: 1Kor 3:21-23
„Azért senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár világ, akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők, minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.”

Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!

Ahhoz, hogy értsük az Írást – ismernünk kell, kiket szólít meg.
A város. Az ókorban a Peloponnésosi-félszigetet keskeny földszoros választotta el a görög félsziget többi részétől. (Ma ezt a földszorost csatorna szeli át.) Korinthus városa ennek déli részén, tehát a félsziget bejáratánál épült, hadaszati szempontból a nagy kiterjedésű félsziget „kulcsa” volt. A földszoros két tengert választott el, keletre az Égei-, nyugatra pedig a Ión-tengert, illetve az ahhoz vezető Korinthusi-öblöt. A várost ezért „kéttengerű”-nek nevezték. Kikötője is kettő volt. Ha valaki meg tudta fizetni a két kikötőt összekötő fasíneken történő hajóvontatás árát, több héttel meg tudta rövidíteni a félsziget körülhajózása idejét, mely nemcsak hosszan tartó, de veszélyes is volt akkoriban.
A város története az ősidőkbe nyúlt vissza. Hányatott sorsát jellemezte a közmondás: „Korinthus egyszer fönt, máskor lent”. L. Mummius hadvezér Kr. e. 146-ban a földig rombolta, lakóit kiirtatta. Kb. 100 évvel később Julius Caesar újraalapította, főként veteránokkal és felszabadított rabszolgákkal telepítette be. Csakhamar ismét nagyvárossá vált, sok templommal
A város – és később a keresztyén gyülekezet – társadalma kis részben jómódú, szabad polgárokból állt.
Ami igaz a gyülekezetre nézve, alighanem az egész városra nézve is igaz volt: nem volt köztük sok a nemes, gazdag és művelt ember. Sokkal többen voltak a kiszolgált katonák, kikötőmunkások, hajósok, rabszolgák. Az ilyenek boldogan vették, hogy a gyülekezeti szeretetvendégségen jóllakhattak, illetve csalódtak, ha erre nem került sor. A rabszolgák egy része tanult lehetett, pl. írnok, mint Tertius, akivel az apostol Korinthusból íratta levelét Rómába. A városi proletárok jelentős része viszont írástudatlan maradt, nem tudta forgatni a görög Ószövetséget, így kézenfekvő volt, hogy a gyülekezeti életben inkább elragadtatott, pneumatikus „nyelveken szólásával” vett részt.
A gyülekezet alapításának történetét az ApCsel 18-ban találjuk. Pál apostol második missziói útján érkezett ide. Munkatársakat talált egy zsidókeresztyén iparos házaspárban, Akvilában és Priscillában. Később hozzájuk csatlakozott a két régi, kipróbált munkatárs: Szilász és Timótheus is. Az apostol, szokása szerint, a zsinagógában kezdte meg missziói igehirdetését, később azonban az ottani ellenszegülés miatt egy pogánykeresztyén: Titius Justus házában folytatta tovább szolgálatát. Isten külön kijelentésben biztatta Pált a munka folytatására, ezért ő másfél évig maradt a városban. A zsidók a római procurator (Gallió, Seneca filozófus testvére) elé vitték Pál elleni panaszukat, de a művelt római nem kívánt beavatkozni az általa „babonának” minősített vallási vitákba. Amikor Pál eltávozott, sok lelki ajándékkal ékeskedő, de sok hitbeli erkölcsi harccal megpróbált, életképes gyülekezettől vett búcsút.
A levélírás indítéka a gyülekezetben folyó pártoskodás helyre tevése.
Az apostol megállapítja, hogy a lelki ember megérti a lélek által Isten és az emberi szív titkait – nem lehetett a korinthusiakra alkalmazni akkor, amikor köztük járt és a gyülekezetet alapította. Nem értették volna meg akkor a mélyebb ismereteket. Szép hasonlatot alkalmaz a gyermek, illetve felnőtt táplálékok különbsége felhasználásával. A gyermek a tejet tudja jól megemészteni. Így a még testies gondolkodású embernek is csak Isten dolgai alapigazságait szabad elmondani, különben „nem tudja megemészteni” azt, amit hall. Viszont az éretteknek szilárd táplálékot kell adni, mert már alkalmasak ennek elfogyasztására, sőt táplálkozásukhoz ez szükséges.
Pál azt adja tudtukra, kb. 5 évvel a gyülekezet alapítása után, hogy amit nem tudtak megérteni hitre jutásuk idején – s ez természetes állapot volt akkor –, azt még most sem tudják megérteni, mert még kiskorúak és testi módon gondolkodnak. Ez abból látszik, hogy viszály és versengés él köztük. Ez pedig a kiskorúság és a testies gondolkodás jele.
Akik úgy nyilatkoznak magukról, hogy „én Pálé vagyok” vagy „én Apollósé”, azok a hitbeli éretlenségükről és nem Lélek szerinti gondolkodásukról tesznek tanúságot.
Legfőbb ideje Pál szerint ebben a helyzetben tisztázni, hogy ki ő és ki Apollós a gyülekezet életében. „Szolgák”-nak nevezi magát és Apollóst, diakonosnak. Isten felhasználta őket a gyülekezet hitre jutásában. A hitet azonban nem ők, hanem Isten adta, kinek-kinek, amint akarta. Szolgálatuk nem volt teljesen egyforma. Pál volt, aki „plántálta” bennük a hitet – vagyis ő volt a gyülekezet alapítója –, Apollós viszont „öntözte” bennük a hit palántáját, ami szintén nélkülözhetetlenül fontos szolgálat volt. Van értelme vitatkozni azon, hogy melyik a fontosabb? Nincs, már csak azért sem, mert „Isten adta a növekedést”
Apollósról Pál apostol itt is és más helyeken is szeretettel és teljes megértéssel szól, nem engedi, hogy a gyülekezeti pártok kijátsszák őket egymás ellen. Ők egyek a szolgálatban, jutalmuk (bérük) azonban munkájuk szerint lesz az Úrtól. Ehhez a jutalomhoz tartozik, hogy ők Istennek nemcsak szolgái, de munkatársai lehetnek. Munkájuk Isten szántóföldjén, azaz a gyülekezetben van, ahol Isten a gazda. Egy másik, az elsőt torlódva követő hasonlat szerint a gyülekezet Isten épülete. Pál, miután kimondta, hogy a gyülekezet Isten épülete, most Apollós és a saját kapcsolatát a gyülekezettel az építkezés gondolatkörével fejezi ki, azt metaforaként kiszélesítve. Eszerint Jézus a gyülekezet egyetlen alapja, fundamentuma, Ő Pál, a bölcs építőmester, aki ezt a biztos alapot megadta a gyülekezetnek, s mindenki más, aki épít (pl. Apollós) már csak a meglevő alapra húzhatja a falakat. Az, hogy Pál bölcs építőmester lehet, ez nem az ő érdeme, „az Istentől adott kegyelem szerint” tudta ezt elvégezni. Az már a további munkások felelőssége, hogy az apostoli alapra mit építenek, illetve hogyan. A legfontosabb, hogy mindenki Jézus Krisztusra, az egyetlen, tehát semmi és senki mással fel nem cserélhető alapra építsen. Sem emberek, sem eszmék, sem dogmák nem szolgálhatnak alapul és nem pótolhatják az egyház egyetlen alapját: Krisztust.
A 12. versben hatféle építőanyag felsorolását találjuk, abból az első három drága, a második három pedig gyúlékony. A 13. v. már az építkezés „ellenőrzését” helyezi kilátásba. Ez idő kérdése, az biztos, hogy nem marad el. „A nap” (= az ítéletnap) majd nyilvánvalóvá teszi kinek-kinek a munkáját az egyházban. Ez a lényeg, nem pedig az emberek jó vagy rossz véleménye. Az ítélet tüzében (régi ókori kép: az ítélet, mint tűz) megolvad vagy megég az emberi munka. Ami megmarad, az igazán érték. Pl. a nemesfémből csak a salak ég ki, ami igazán érték, az megmarad. De mi lesz azzal, akinek a munkája megmérettetik? Ha megmaradt a munkája, az maga nagy jutalom. Maradandó, amit Isten kegyelme által elvégzett. Ha nem marad a munkája meg, az őt is megítéli. Üres kézzel kell megállnia Isten előtt. Tehát nem látható teljesítményeink mennyisége vagy elismertsége a döntő, hanem az, hogy az isteni ítélet mit mutat abból időtállónak, maradandónak. A jutalom gondolatával is találkozunk, ami sem Páltól, sem Krisztustól nem volt idegen, csak nem fűződött hozzá az emberi érdem vagy saját erő. A sorok közt ott van az a megállapítás, hogy teljesen felesleges az egyházban „pártoskodva” saját kedvenceink munkáját földicsérni, másokét pedig csepülni, hiszen a végső szót az egyházi munka értékéről Isten fogja kimondani az ítéletben.
Épület – amiről eddig szó esett – többféle van, de most azt az új gondolatot veti fel Pál, hogy a gyülekezet nem akármilyen épület, hanem Isten temploma (a naos szó a jeruzsálemi templom épületei közül magát a szentélyt jelentette). A szentélyben az istenség lakik. Ezt az általános vallási képzetet Pál úgy bővíti, hogy a gyülekezetben Isten Lelke lakik. Tehát nemcsak az egyes hívőkben, de a hívők közösségében, az anyaszentegyházban is ott lakik a Szentlélek. Isten féltékenyen vigyáz az Ő szentélyére, azaz a gyülekezetre. A templom megrontóját, megszentségtelenítőjét, gyalázóját Isten megbünteti. Ezért kell a gyülekezetnek nagyon vigyáznia arra, hogy sohase váljanak olyan megromlott szentéllyé, ahol már nem lakhat a Szentlélek. Márpedig a viszály, pártoskodás megrontja a gyülekezetet, a Szentlélek lakóhelyét. Olyan, mintha egy szép templomot különféle mesterséges válaszfallal részekre bontanának.
A pártoskodásról szóló hosszú részt most oly módon fejezi be Pál, hogy az eddig külön-külön futó gondolatmenetek (bölcselkedés és pártoskodás veszélyei) szálait most összeköti és egyúttal elköti. A világ szerint bölcsesség, ami a korinthusiak életében a pártoskodásban, az egyes tanítóknak a többiekkel szembeni favorizálásában nyilvánul meg: bolondság az Isten előtt. Meg kell ebből térniök és az isteni bölcsesség érték- és magatartásrendjét kell elfogadniuk. Különben merő öncsalás a keresztyénségük.
Azért is ostobaság, ha a gyülekezet a különféle tanítókhoz tartozással dicsekszik, mert nem ők Páléi vagy Apollóséi, hanem megfordítva: azok a gyülekezetek tulajdonai. Milyen szép lehetőséget mutat fel előttük az apostol! Ahelyett, hogy egy-egy vezető „tulajdonaivá” lennének, ők érezzék magukat az értékes vezetők, tanítók haszonélvezőinek, hiszen az ő kedvükért rendelte legjobb szolgáit az Isten.
„Himnikus lendülettel” most továbbfokozza a gondolatot az apostol: nemcsak tanítóit érezheti magáénak a gyülekezet, hanem az egész világot, életet és halált, jelenlevőket és jövendőket. Ez a keresztyén ember csodálatos istengyermeki szabadsága! „Minden a tiétek” – hirdeti Pál, de csak azért, mert ti viszont „a Krisztuséi vagytok”. Luther szerint a keresztyén ember szabadsága abban áll, hogy hit által mindennek ura, viszont szeretet által mindennek szolgája. Pál is folytatja tovább: Krisztus pedig az Istené. Így, ebben a Szentháromságra utaló végső mondatban válik nyilvánvalóvá a gyülekezet előtt felragyogtatott távlatok nagyszerűsége. Ámen.

Imádság

MI ATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN,
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED;
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD;
LEGYEN MEG A TE AKARATOD,
MINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS.
A MI MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NÉKÜNK MA.
ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET,
MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZOKNAK,
AKIK ELLENÜNK VÉTKEZTEK;
ÉS NE VIGY MINKET KÍSÉRTÉSBE,
DE SZABADÍTS MEG MINKET A GONOSZTÓL.
MERT TIÉD AZ ORSZÁG ÉS A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG
MIND ÖRÖKKÉ. ÁMEN!

ISTENNEK NÉPE!
ÁLDJON MEG TÉGED AZ ÚR ÉS ŐRIZZEN MEG TÉGED!
VILÁGOSÍTSA MEG AZ ÚR AZ Ő ORCÁJÁT TERAJTAD,
ÉS KÖNYÖRÜLJÖN TERAJTAD!
FORDÍTSA AZ ÚR AZ Ő ORCÁJÁT TEREÁD,
ÉS ADJON BÉKESSÉGET NÉKED! ÁMEN.

Záróének: 272. dicséret 1-6. verse: „Mind jó, amit Isten tészen, …”

„Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ézs 41:10)

Észrevételeidet, megjegyzéseidet köszönettel fogadom a csecsy.istvan@gmail.com címen!
Kérlek – ha van rá lehetőséged – támogasd a Decsi Református Temetőért Alapítványt.
Számlaszáma: 70400036-10308275. Köszönöm.