A mi segedelmünk, istentiszteletünk megszentelése az Úrtól van, aki teremtett, fenntart és az Ő bölcsességével igazgat mindeneket. Ámen.
Textus: Mk 4:35-41
„Azután mondta nékik azon a napon, amint este lett: Menjünk át a túlsó partra. Elbocsátva azért a sokaságot, elvitték őt, úgy amint a hajóban volt; de más hajók is voltak vele. Akkor nagy szélvihar támadt, a hullámok pedig becsaptak a hajóba, annyira, hogy már-már megtelt. Ő pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aludt. És fölkelték őt és mondták néki: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk? És felkelve megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség. És mondta nékik: Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek? És megfélemlettek nagy félelemmel, és ezt mondták egymásnak: Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Jézus úton van – hajóval. Egy kis csendre, nyugalomra vágyik. A túlsó part felé menet elalszik. Szinte el is feledkeznek róla a tanítványok. Bíznak magukban: hagy pihenjen, ezt az utat sokszor megtettük már, a hajóhoz is értünk.
Nagy vihar támad, a hullámok becsapnak a hajóba, annyira, hogy már-már megtelik! Eddig úgy voltak a tanítványok: hagyjuk pihenni, ne zaklassuk folyton, ne terheljük a magunk apró-cseprő gondjaival. De a hirtelen rájuk tört veszedelemben: „Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Mennyi tagadás, vád, kétségbeesés van ebben a kérdésben!
Vihar van körülöttünk is, bűneink által támasztott, korbácsolt vihar. Elrémít minket annak ereje, félelemben tart, hogy nem tudunk úrrá lenni rajta, nem vagyunk képesek irányt tartani, az elveszésbe hajt bennünket e vihar.
Hányan kérdik kétségbe esésükben: ki törődik velünk? Mindenki magunkra hagyott! Vannak, akik összefogásra buzdítanak → de az sem csendesíti a vihart, az sem visz közelebb a parthoz – bár összefogva tovább lehet dacolni a vihar erejével, áltatni magunkat azzal: majd csak legyőzzük, aki időt nyer, életet nyer! De hogy partot érünk-e, s ha igen, akkor hol – ez esetleges és bizonytalan!
Akkor, ott, a tanítványok is előbb magukban bíztak. Amíg csend volt! S amikor jött a vihar, akkor is kivártak, s csak akkor fordultak Jézushoz, amikor már-már ellepte a víz a hajót! Mintha elfeledkeztek volna róla, hogy velük van! Velük van az, akinek hatalma van!
Ma nem csak elfeledkeznek sokan arról, hogy Jézus – ígérete szerint – velünk van minden napon, hanem egyenesen azt állítják: elhagyott minket! Pedig nem feledhetjük el az Atya ígéretét – melyek betöltésére küldte hozzánk Fiát: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem.” (Ézs 49:15)
Ő nem feledkezik el rólunk! És mi Róla?
A viharban bátornak kell lennünk! Nem a küzdelemre, nem a megadásra! Bátornak kell lennünk az őszinteségre: miattunk van, bűneink gerjesztették és erősítik óráról órára! De észre kell-lehet vennünk, hogy bármily hatalmas vihart gerjesztettek is bűneink, Jézus nem hagyott el minket! Itt van, oda lehet menni hozzá, meg lehet vallani neki: Uram, Jézus! Szükségünk van Rád! Tarts meg minket, mert elveszünk!
Ő itt van és erre vár! Hogy elé álljunk, hogy kérjük! Hogy lássuk be végre, nem mi vagyunk a megoldók, önmagunk megtartói, hanem Ő!
Amikor a tanítványok felkeltették, „felkelve megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség.”
Majd folytatta: „Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?”
Jézus nem azt kérdezi: miért jöttök hozzám? Miért csak most jöttök hozzám? Mindent nekem kell elrendeznem? Ő előbb segít! Csendességet teremt, a háborgást megszünteti – bűneinket elveszi. Nem előadásba kezd, nem kioktat, nem megfenyít, hanem nyugalmat árasztó csendet teremt!
Mi attól félünk – s talán e miatt várunk a hozzáfordulással, s csak az utolsó pillanatban szólítjuk meg – hogy bűneinkkel együtt bennünket is elvet!
Pedig nem a tanítványoknak, hanem a szélnek és a tengernek – a bűn következményeként támadt vihar megtestesítőinek mondta Jézus: Némulj el! S ezt követően kérdezte övéit, minket: „Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?”
Remélem, hogy jól megfigyeltétek: előbb segít, előbb megbékéltet, és csak utána kérdez! Nem azt mondja: majd segítek, ha nem lesztek félénkek, ha már erőssé lett hitetek – hanem segít, hogy ez segítségül legyen félelmeink oszlatásában, hitünk erősödésében – is.
Jézus a bűneink következményeit kész megszüntetni, bűneinket semmivé tenni, de mindezt a mi megtartásunkra teszi! Míg Ő a bűnt ítéli el, mi a bűnöst rekesztjük ki! Jézus nem a hajóhoz kötöz, hogy ne sodorjon el a háborgó víz (elsüllyedhetnénk a hajóval együtt!), hanem csendességet ad. A békesség csendjét. A megbocsátás csendjét. A szeretet csendjét. A bűnt szünteti meg, melynek harsogása ezeket elnyomja.
Aki még nem ismeri e csendet, aki még nem élte át, annak számára elképzelhetetlen.
Félénkség nélkül, hittel és bizalommal → merjünk Őhozzá menni. Itt van velünk, csak csendben, ránk várva. Hogy Hozzá forduljunk.
Segítenünk kell a félénkeknek, a bizalmatlanoknak, a feledékenyeknek, a tudatlanoknak: Jézus velünk van, nem hagyott el, merjük előtte beismerni: a mi tudásunk, képességünk kevés! S Ő ad csendességet és ad megérkezést a túlsó partra. Ámen.
„Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet,
nem lát halált soha örökké.” (Jn 8:51)
Észrevételeidet, megjegyzéseidet köszönettel fogadom
a csecsy.istvan@gmail.com címen!
Kérlek – ha van rá lehetőséged – támogasd
a Decsi Református Temetőért Alapítványt.
Számlaszáma: 70400036-10308275
Köszönöm.