A mi segedelmünk, istentiszteletünk megszentelése az Úrtól van, aki teremtett, fenntart és az Ő bölcsességével igazgat mindeneket. Ámen.
Lekció: 2Móz 19:16-25
„És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés; és megrémüle mind az egész táborbeli nép. És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállának a hegy alatt. Az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala. És a kürt szava mindinkább erősödik vala; Mózes beszél vala és az Isten felel vala néki hangosan. Leszálla tehát az Úr a Sinai hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne. És monda az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közűlök sokan elhullanak. És a papok is, akik az Úr eleibe járulnak, szenteljék meg magokat, hogy reájok ne rontson az Úr. Mózes pedig monda az Úrnak: Nem jöhet fel a nép a Sinai hegyre, mert te magad intettél minket, mondván: Vess határt a hegy körűl, és szenteld meg azt. De az Úr monda néki: Eredj, menj alá, és jőjj fel te és Áron is veled; de a papok és a nép ne törjenek előre, hogy feljöjjenek az Úrhoz; hogy reájok ne rontson. Aláméne azért Mózes a néphez, és megmondá nékik.”
Igehirdetés előtti ének: 135. zsoltár 1 vers „Áldjátok az Úr nevét …”
Textus: 2Móz 20:2-3
„Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Egy család egyszer régen az éhség elől menekült. Előbb hazahordták az eleséget, majd odaköltöztek – mert egy közülük, akit eladtak, segítette a többieket.
Néhány emberöltő elteltével a családból 12 törzs sarjadt, de szolgaságba kényszerült. Szabadságért fohászkodott: Bárhova, csak el innen!
S egyszer csak jött valaki, embernek látta őket, s azt mondta: induljunk. Tenger nyitott előttük, s bezárta mögöttük, hogy a víz elnyelje üldözőiket. Pusztában vezette, vizet fakasztot, mannát, fürjeket adott, s felhívta Mózest a hegyre, hogy Törvényt adjon nekik. Izrael a Törvény által lett az egymás mellett élő törzsekből néppé – ami nem a törzsek szövetsége – hanem Isten egybeszerkesztése volt.
A Tízparancsolat, a Törvény kezdete a törvény adóját nevezi meg – ebben elmondja, kinyilatkoztatja, hogy milyen jogcímen teszi mindezt.
„Én, az Úr” – nevezi meg magát Isten. Ez tulajdonképpen új, hiszen amikor Mózest elküldte Izrael fiaihoz, akkor így olvastuk: „Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik? És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok. És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izráel fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákobnak Istene küldött engem tihozzátok. Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.” (2Móz 3:13-15)
Nem Isten lett más, csak másként mutatkozik be: „Én, az Úr” – nevezi meg magát Isten. Mindenki másnak hozzá kellene tennie, hogy minek az ura, királya, fejedelme. Egyedül neki elég ennyit mondani: „Én, az Úr” – mert Ő nem valaminek, valamennyinek, valami rész szerint valónak az Ura, hanem a Mindenség Királya! Az teszi ezt vitathatatlanná, hogy Ő nem csupán uralkodik a mindenségen, hanem Ő alkotta, hozta létre, teremtette azt – s mint alkotó, jogosan rendelkezik munkája felett. A fazekas is szétlapíthatja a kevéssé sikerült munkáját.
A Teremtésben is adott törvényt – a természet törvényszerűségeit, s ezek rendje, összehangolt volta szüntette meg a káoszt. Az ember azonban újra és újra átlépi ezt a benne is meglévő, őt is éltető rendet – ezért szükséges, hogy külön törvényt adjon neki az Úr. Az az Úr, aki nem idegen az embertől, nem uralkodni akar felette, nem ítélni akarja őt, hanem a teremtés után is figyelemmel kíséri és gondot kíván viselni róla, meg akarja tartani – hogy el ne vesszen.
A bemutatkozás itt lesz személyesebbé, szinte meghitté: „Én, az Úr, vagyok a te Istened.” „A te Istened” – milyen sokat mond ez!
„A te Istened” – mert veled vagyok, érted munkálkodok, téged választottalak, mert benneteket meg akarlak tartani! Minden népnek volt istene. Erőtlen bálvány, amit ők választottak, amit csak szolgálni lehetett, ajándékokkal, áldozatokkal elhalmozni – holott ez semmin nem változtatott. De „én, az Úr”, a mindenség Ura és Teremtője „vagyok a te Istened”
A bálványistenségeknek a nép bizonygatta, hogy hozzá tartoznak, oltalmát kérik, istenségnek ismerik el maguk felett, ezért hát jöjjön és segítsen rajtuk, teljesítve kéréseiket.
Ezzel szemben az Úr szólítja meg Izrael fiait: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” A segítségért könyörgő nép imádságait meghallva Mózest elküldte hozzájuk, hogy általa kivezesse őket a szolgaság házából. Ezzel bizonyította, hogy magáénak fogadja Izrael fiait, értük hadakozott, értük tett csodát, s Ő vezette mindezidáig is őket – nem más! „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15:16)
Az szól hozzájuk, az adja a törvényt, aki már tett értük. Előbb adott – utána kér! Előbb adott szabadulást, utána kér: a Törvény megtartását, hogy ne essenek újra szolgaságba, ne tegyék hiábavalóvá az Úr szabadító munkáját.
Nem Mózes, nem Áron, nem a vének, nem a férfiak ereje, hanem Ő adott szabadulást a népnek, melynek tanúja az egész nép – hisz a Vörös tengeren való átkelés feledhetetlen!
S mindebből szinte természetszerűen következik a folytatás: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” Ne csináljatok úgy, mintha lenne más istenség! Ne akarjatok istenségeket alkotni magatoknak! Ne tiszteljetek senkit és semmit istenként – mert az egy Istenen kívül nincsen más! Ha ezt teszi valaki, kettős bűnt követ el: A nem-istent istennek mondva tiszteli – s ezzel az egyetlen Istent elhagyja, megtagadja!
Mondhatnánk, hogy a Törvény, a Tízparancsolat Izrael népének adatott – nem nekünk. Ez azonban csak látszólag igaz! Mert a Törvény mindazoknak adatott, akik a maguk bőrén megtapasztalták, hogy az Úr az ő Szabadító Istenük! S mert mi is átélhettük sok csodás szabadítását, mi is érezhetjük magunkon Isten megtartó kegyelmét – ezért a Törvény nekünk is adatott!
De ma mit mond nekünk az első parancsolat?
1.) Én, az Úr, vagyok a te Teremtőd, Atyád, Istened!
2.) Szabadítód vagyok – nem csak Egyiptomból, hanem a szolgaság minden házából – vére árán szabadított meg minket a bűn szolgaságából.
3.) Törvényt adott nekünk, hogy megismerjük, milyen ítélet alól mentett meg minket a Fiú!
4.) Örökkön velünk van, hogy igazgassa útjainkat, s érezzük mindenkor: nincs szükség más istenre. Lelke által hirdetteti számunkra az igazságot és segít az abban való megmaradásra.
Testvéreim! Napjainkban sokak talán nem veszik jó néven a Törvény, a Tízparancsolat emlegetését. Nem veszik jó néven, mert Izraelhez kötődik. Nem veszik jó néven, mert az azt megtartókat néppé, állhatatossá, maradandóvá teszi. Nem veszik jó néven, mert egyszerű, megtanulható, alkalmazható – s így nem lehet kényünk-kedvünk szerint forgatni. Nem veszik jó néven, mert tanítja és védi az embert. Arra tanít: becsüljük meg egymást, mert mindnyájan egyazon egyetlen Istennek kezemunkái vagyunk! Azéi, aki nem csak megteremtett minket, életet lehelt belénk, hogy azután magunkra hagyjon: boldogulj, ha tudsz. Azéi vagyunk, aki szabályt adott, hogy tudjuk: mi a jó és mi a rossz. Hogy tudjunk választani élet és halál között! „És ha majd elkövetkeznek reád mind ezek: az áldás és az átok, amelyet elődbe adtam néked; és szívedre veszed azt ama nemzetek között, akik közé odataszított téged az Úr, a te Istened; és megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez, és hallgatsz az ő szavára mind aszerint, amint én parancsolom néked e napon, te és a te fiaid teljes szívedből és teljes lelkedből, akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép közül, akik közé oda szórt téged az Úr, a te Istened. Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod; Hogy szeressed az Urat, a te Istenedet, és hogy hallgass az ő szavára, és ragaszkodjál hozzá; mert ő a te életed és a te életednek hosszúsága; hogy lakozzál azon a földön, amely felől megesküdt az Úr a te atyáidnak hogy nékik adja azt.” (5Móz 30) Ámen!
Záróének: 264. dicséret 1-5 vers „Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! …”
„Mert azért jött az embernek Fia,hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett”
(Lk 19:10)