A mi segedelmünk, istentiszteletünk megszentelése az Úrtól van, aki teremtett, fenntart és az Ő bölcsességével igazgat mindeneket. Ámen.
Lekció: Zs 138:1-8
„Dávidé. Magasztallak téged teljes szívemből; énekkel áldlak az istenek előtt. Szent templomod felé hajolok, s magasztalom nevedet kegyelmedért és igazságodért; mert minden neveden felül felmagasztalod a te beszédedet. Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt. Magasztal téged, Uram, e földnek minden királya, mikor meghallják szádnak beszédeit, és énekelnek az Úrnak útjairól, mert nagy az Úr dicsősége! Noha felséges az Úr, mégis meglátja az alázatost, a kevélyt pedig távolról ismeri. Ha nyomorúságban vergődöm, megelevenítesz; ellenségeim haragja ellen kinyújtod kezedet, és a te jobbkezed megment engemet. Elvégzi értem az Úr. Uram, a te kegyelmed örökkévaló: ne hagyd el a te kezeidnek alkotásait!”
Textus: Lk 21:1-6
“És mikor feltekintett, látá, hogy a gazdagok hányják az ő ajándékaikat a perselybe. Láta pedig egy szegény özvegy asszonyt is, hogy abba két fillért vete. És monda: Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet vete: Mert mind ezek az ő fölöslegükből vetettek Istennek az ajándékokhoz: ez pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, a mije volt, oda veté. És mikor némelyek mondának a templom felől, hogy szép kövekkel és ajándékokkal van felékesítve, monda: Ezekből, amiket láttok, jőnek napok, melyekben kő kövön nem marad, mely le nem romboltatnék.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
A ma bennünket megszólító igeszakasz mindössze hat vers, ami két részre osztható, de mégis egységes mondanivalóval bír. Az első része jól ismert, második része nem kevésbé, csak valahogy a kettőt ritkán szoktuk együtt olvasni. Jézus a templomban van, ahogy a bevonulás és az elfogatása között minden napját ott töltötte.
Nem figyeli, de nem figyelve is kénytelen meglátni, hogy ki mit tesz a perselybe. Az özvegy – két fillért rak bele. A gazdagok – gazdag ajándékokat. Sokan akkor örültek: milyen szép gazdag ajándékok, hogy duzzad a persely. Jézus azt mondja, hogy ez az özvegy sokkal többet tett bele. Mindent. Gondolkoztál már azon, hogy vajon miért? Miért tudja az özvegy beletenni mindenét, s a gazdag miért csak a feleslegéből tesz bele? Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van. Mi ezt az igét úgy értelmeznénk, hogy lám, az özvegynek nincs, attól még azt is elkéri az Úr Isten, amennyije van, s a gazdagnak, akinek adatott, majd adatik még több, hiszen még a vagyona hozadékának, kamatának is csak egy részét adja oda, s ezzel is micsoda gazdag ajándékot ad Isten háza részére. Azt hiszem, hogy félreértenénk és félremagyaráznánk. Mert az özvegy azért tudja mindenét odaadni, mert mindene megvan. Mert tudja, hogy ő nem a vagyonában bízhat, mert hogyan bízhatna két fillérben? Hogyan bízhatna a minimálnyugdíjban, a mind kisebb szociális támogatásokban? Ha van még egy házad, aminek most még nem ázik be a teteje, az ablakain sem fúj be a szél, de vajon mi lesz, ha jön egy vihar, s megbontja csak egy négyzetméteren a tetőt? Hiszen amid van, arra már kevés, hogy kifizesd a biztosítást. S mennyivel kevesebb, hogy kifizesd a tetőjavítást. Mi van, hogyha betörik az ablak? Meg tudod csináltatni? Mi van, ha megbetegszel? Telik gyógyszerre? Van valamid, de tulajdonképpen mindez semmi!
S ha többed van? Akkor lehet már abban bízni? Az özvegy tudta odaadni mindenét, mert tudta, hogy mindene is kevés arra, hogy abban bizakodva élje le holnapjait. Odaadom az Úr Istennek, mindenemet, mert hogyha magamat odaadtam Neki, hogy vigyázzon rám, és óvjon engem, akkor nem tehetem meg, hogy ezt a két fillért megtartom magamnak.
Ugorjunk egy nagyot az időben. Körülbelül úgy hatvan-hetven napot. Volt egy házaspár, az Apostolok Cselekedetei mondja el, akik megbeszélték, asszony, ember, eladjuk a mezőnket, és odatesszük az apostolok lábaihoz. Hadd legyen Isten népéé, a közösségé, hogy a szegényeknek legyen belőle vacsorára való, a ruhátlanoknak öltözet. De azért egy darabot tartsunk meg magunknak! Csak nem mondták el, nem mondták el, hogy valamennyit megtartunk magunknak – megtarthattak volna. De úgy tüntették föl, hogy mi eladtuk a mezőnket, és ím, amit kaptunk, itt van, a tiétek! Mindenünket odaadjuk. S a tanítványok előbb a férjet vitették ki eltemetni, s nem sok óra múlva a feleség is holtan esett össze. Csak azért, mert abban bíztak: úgy teszünk, mintha mindenünket odaadtuk volna, de azért tartalékoljunk magunknak is! Biztos ami fix! Nem kötelező mindent odaadni. De hogyha azt mondod, hogy mindenemet odaadtam, akkor még lopva, dugva sem tarthatsz meg magadnak belőle semmit.
Az özvegy mindenét odaadta – ezért. Mert Istenben bízott, mert tudta, hogy minden más bizodalom hiábavaló. A gazdagok nem adták oda mindenüket. Ők a feleslegükből adtak, miért? Mert talán úgy gondolták: ezzel is többet adok bárki másnál. Egyszer egy 75 éves japán hölggyel volt egy interjú. Van néhány szállodalánca, balett-tánckara s egyéb vállalkozásai, nagyrészt örökölte családjától. Büszkén mondta, hogy a férje, aki igazgatója volt egy jól menő vállalatnak, tizedannyi adót fizetett, mint ő, mert ő nemcsak igazgatója vállalatainak, hanem tulajdonosa is. S megkérdezték, hogy hát bizonnyal sokszor megszólítják szegények, hogy adjon nekik. Mit tesz ilyenkor? Azt mondja, hogy megmondom én nekik: én is megdolgoztam azért, ami az enyém, dolgozz meg te is azért, amit szeretnél. Elviekben nagyon igaz. Gyakorlatiakban pedig nagyon becstelen. Ha beteg és erőtlen – haljon éhen? Ha dolgozna, de nem kap munkát – menjen világgá?
Vajon hallottak-e Jézusról: éheztem, és ennem adtatok, szomjúhoztam, és megitattatok, mezítelen voltam, és fölruháztatok. Miért tegyük? Mondhatnánk: menj, én is megdolgoztam, dolgozz meg te is. A jeruzsálemi gazdagok talán egy kicsivel jobbak voltak: ők nem azt mondták, hogyha az Úr Istennek templom kell, akkor építsen magának, hanem azért ha mindenüket nem is, de a fölöslegükből adtak valamennyit. Az özvegyasszony a tőkéjét, a gazdagok a tőke kamatainak töredékét. Micsoda különbség!
Az özvegy ajkáról hangzana igazként a dávidi zsoltár: „Magasztallak téged teljes szívemből; énekkel áldlak az istenek előtt. Szent templomod felé hajolok, s magasztalom nevedet kegyelmedért és igazságodért …”
Amikor Jézus ott van a templomban, mondják a tanítványok: nézd, milyen szép a templom, milyen ékes kövek, szép ajándékok, kívül és belül. Láthatta a felkelő Nap sugarait megcsillanni a templom aranykupoláin. Nagyon szép lehetett. De mennyire más, mint ami körülveszi – s Jézus erre mutat rá: ott van a templom kapujában a majdnem ruhátlan koldus. Az éhező nincstelen. A gyógyulásra váró. Milyen ékességei ők a templomnak! És nem egyet közülük a templom ékességévé tesz, amikor meggyógyítja őket. Nagyobb ékességévé, minthogyha egy tömb színaranyat adományozott volna, hogy a még be nem futtatott oszlopokat is vonják be arannyal.
Képzeljétek el, ha netán ez a gazdag japán hölgy mégis úgy gondolná, hogy ő jótékonykodni kíván, s idejönne, és megkérne bennünket, hogy az ő költségére templomunkat kívül-belül vonassuk be arannyal, s maradna körülötte minden olyan, amilyen! De a templom ki van aranyozva! Milyen szép, ékes! Ami látható! És a láthatatlan? Mennyire ékes a szeretetünk? Enni adunk az éhezőnek – vagy csak lökünk eléjük valamit? Ellátjuk a beteget, a szükségben lévőt, de adjuk-e – mint Jézus ette – azt is, amit kérni sem mer: szeretetünket, szívünket tárva?
Az a templom már nincs. Lerombolták. Nem maradt kő kövön.
Jézus más templomot épített. Nem kézzel. Szeretetével. Benned is, bennem is. Meg is szentelte. Áldozott is érte. Önmagát. Hogy ne légy szegény, ne légy reménytelen, ne légy nincstelen. Még az özvegyasszony mindenénél is többet adott: nem valamit, hanem önmagát. Mert te nem valamennyit érsz az Ő számára, hanem mindent! Életét adta, hogy neked is lehessen az életed örökkévaló! Halált szenvedett, de legyőzte azt, hogy elvegye félelmedet: van feltámadás, van megújulás, van élet!
Te magad is Isten Lelkének temploma vagy. S ez a templom szent, és ezek vagytok ti, mondja Jézus. Azt kellett látnunk ezen a héten is szeretteinken, s kell egyszer majd átélnünk nekünk is, hogy ez a templom is, a mi testünk is leromboltatik. De ami az Istené, az legyőzhetetlen. Odaadod? Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is! Ha saját magadat tartod magad legnagyobb kincsednek, akkor azt mondja majd a vőlegény, a megváltó Krisztus: nem ismerlek. De nála a kincsedet, nála a szíved – megtartatol! Ha magad kincse vagy, elveszel, ha Isten kezébe adod önmagadat, akkor megtart, hogy el ne vessz! Ámen.
„Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba,
és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van;
és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Mt 6:6)