Lekció: Mt 27:45-56
„Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilencz óráig. Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet? Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallák, mondának: Illést hívja ez. És egy közülök azonnal oda futamodván, egy szivacsot vőn, és megtöltvén ecettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala néki. A többiek pedig ezt mondják vala: Hagyd el, lássuk eljő-é Illés, hogy megszabadítsa őt? Jézus pedig ismét nagy fennszóval kiáltván, kiadá lelkét. És ímé a templom kárpítja fölétől aljáig ketté hasada; és a föld megindula, és a kősziklák megrepedezének; És a sírok megnyílának, és sok elhunyt szentnek teste föltámada. És kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének. A százados pedig és akik ővele őrizték vala Jézust, látván a földindulást és amik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek Fia vala ez! Sok asszony vala pedig ott, akik távolról szemlélődnek vala, akik Galileából követték Jézust, szolgálván néki; Ezek közt volt Mária Magdaléna, és Mária a Jakab és Józsé anyja, és a Zebedeus fiainak anyja.”
Textus: Mt 27:54
„A százados pedig és akik ővele őrizték vala Jézust, látván a földindulást és amik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek Fia vala ez!”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Nagypénteken – amit sokan észre sem vesznek, ami sok keresztyén országban nem ünnep – el kell csendesednünk, le kell halkulnunk, nem a külvilágra, hanem a bennünk megszólaló igére kell figyelnünk. Az olvasott, halott ige pedig segítségünkre van abban, hogy meghaljuk ezt a bennünk megszólalót.
Hallhattuk az imént Jézus szenvedésének, halálának történetét, amint Máté feljegyezte.
Hallhattuk Jézus szavait a 22. zsoltárból „Én Istenem, én erős Istenem! Miért hagyál el ennyire engem?” – ahogyan énekeltük egykor minden Nagypéntek délelőtt, kezdő énekként, Őreá emlékezve.
Hallhattuk a gúnyolódást, az ecettel itatást, hogy frissítésével kínjait nyújtsák, a cinikus szavakat: „lássuk eljő-é Illés, hogy megszabadítsa őt?”
S hallhattuk az egyik lator gúnyos kívánságát: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is!”
Mintha a mai világból valókat látnánk, hallanánk, s pirul orcánk: hogy lehet így megalázni, gyalázni egy ártatlan embert, pláne Istennek Fiát.
De megtanított az önző egyéni érdek, a félelem a bezárkózásra, a nem-szólásra. A kereszt tövében, a szenvedések útja mentén sem mindenki gyalázta Jézust, nem mindenki köpte, ütötte, szidta – sokan csendben voltak, ha egyáltalán ott voltak!
A vérző, bemocskolt, tövis szaggatta, megszegezett embert ki nevezte néven? Ki ismerte az ott lévők közül? Megszólalásával ki merte vállalni ezt az ismerettséget?
Pilátus felirata szerint – mely felháborította a főpapságot, s aminek éle nem Jézus, hanem a papi fejedelmek ellen feszült – Názáreti Jézus a Zsidók Királya.
De ki „ismeri” a kereszten szenvedőt? Van-e ott valaki, aki elmondhatná? Ki van ott a tanítványai közül? Ki van ott a meggyógyítottak közül? A megvendégelt négy és ötezerből hányan vannak ott? „Sok asszony vala pedig ott, akik távolról szemlélődnek vala, akik Galileából követték Jézust, szolgálván néki; Ezek közt volt Mária Magdaléna, és Mária a Jakab és Józsé anyja, és a Zebedeus fiainak anyja.” Távolról szemlélődtek csupán – nem felrovom nekik!
Nem tudom, megfigyeltétek-e, hiszen nem először halljátok a Nagypéntek történéseit, ismeritek a mások által feljegyzett változatokat is, a sok szidalmazó, gúnyoló, ártani akaró között volt-e, aki Jézus mellett emelte fel szavát?
Lehet, azok, kiket az imént hiányoltam, azért maradtak távol, mert ebben a tragikus színjátékban nem kívántak részt venni. Úgy érezték, megváltoztatni úgysem tudják az események menetét, miért kínozni lelküket szeretett Mesterük szenvedésének látványával!
Távolmaradtak megváltásuk pillanatától! Sajnálták Jézus – pedig Ő ezért jött! „én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” (Jn 10:10) – mondta Jézus. Mondta, de elfeledték. Mint ahogy azt is elfeledték, amit tudtukra adott Mesterük: „kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni.” (Mt 16:21)
De nem csak elfeledték, de nem értették Jézus célját, miért vállalja mindezt. Pedig erről is szólt: „nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot.” (Jn 12:47)
Ki elbújt, ki elszaladt, ki megtagadta, ki csendben állt.
Volt-e, aki Jézus mellett emelte fel szavát? Sok tanult kollegám is rávágná: Nem, nem, egy se! De volt, nem is egy, nem is kettő, nem is három!
„Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől; ti lássátok!” (Mt 27: 24)
Igen, Pilátus, ha bátortalanul is, nem merve szembeszállni a felheccelt, szinte zendülő tömeggel, de kifejezte: ártatlan, igaz embernek tartja Jézust!
Ez egy. Második a kérő lator: „megdorgálá társát, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.
Azt mondtam, nem egy volt, nem kettő nem három! Hányan voltak? Nem tudni pontosan, de nem sokan. „A százados pedig és akik ővele őrizték vala Jézust, látván a földindulást és amik történtek vala, igen megrémülének, mondván: Bizony, Istennek Fia vala ez!”
Két római, egy bűnöző, több ismeretlen nemzetiségű katona – s egy se övéi közül.
Ne szóljuk meg őket, a csendben maradókat, az ott nem lévőket! Pont olyanok, mint mi. Mert belénk is belénk oltották: ne szólj szám, nem fáj fejem! Arra tanítottak: ne képzeld, hogy rajtad áll a világ dolga! S hányszor nem megyünk el véleményt nyilvánítani, mondván: mi múlik rajtunk!?
Nagypénteken csendben vagyunk. A tanítványok nem tudták, ha megakadályoznák Jézus halálát, megváltásukat akadályoznák meg, Isten tervével kerülnének szembe.
Mi már tudjuk a Lélek kijelentéséből: mindezeknek így kellett lennie, ezért küldetett Jézus. Testté lett, múlandóvá, hogy elvégezze mindezt: tanításunkat, gyógyításunkat, megváltásunkat.
Csodás, hogy a Lélektől kapott látással megláthatjuk: Az igazságtalanság igazságot szül. Az ártatlan szenvedése, halála ártatlanná teszi a bűnöst. Minket. Hogy életünk legyen, és bővölködhessünk. Ámen.
„Uram, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!” (Lk. 23:42)