Lekció: Mt 21:1-11
„És mikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bethfagéba, az olajfák hegyéhez jutottak vala, akkor elkülde Jézus két tanítványt, És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, amely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem. És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rájuk: és legott el fogja bocsátani őket. Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, aki így szólott: Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén. A tanítványok pedig elmenvén és úgy cselekedvén, amint Jézus parancsolta vala nékik, elhozák a szamarat és annak vemhét, és felső ruháikat rájuk teríték, és ráüle azokra. A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról galyakat vagdalnak és hintenek vala az útra. Az előtte és utána menő sokaság pedig kiált vala, mondván: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban! És amikor bemegy vala Jeruzsálembe, felháborodék az egész város, mondván: Kicsoda ez? A sokaság pedig monda: Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.”
Textus: Mt 21:3, 10
„az Úrnak van szüksége rájuk.” „Kicsoda ez?”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Virágvasárnap ünnepén, a bevonulás napján mi mással szólítana meg Istenünk, mint a bevonulás történetével.
Bevonulás akkor egészen más volt, mint ahogyan azt mi ma megéljük, szemeink előtt látjuk. Nem győzedelmi menet volt: jövök legyőzni a gonoszt, a halált, a szenvedést! Semmi kampány, hírverés, előfutárok: Figyeljetek, készüljetek, jön!
Csendesen induló, alázatos vonulás volt. Csöndesen és váratlanul
bevonult az Isten. Nem hadvezéri lóháton, hanem teherhordó szamáron ült Jézus. Hangossá sem ő tette, nem is tanítványai még csak nem is bértapsolók, hanem a város lakói, akik megérezhettek valamit, a történésnek valami egyediségét. Ki előtte haladt, ki utána vonult, de mindenhonnan hallatszott: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban! S elhangzik az értetlenül ámulók ajkáról a kérdés: „Kicsoda ez?”
„Ti pedig kinek mondotok engem?” (Mt 16:15) – hangzott felénk a kérdés február 26-án. Most nem Jézus kérdez, hanem Jézusról kérdezi a felháborodott, rajzó méhkashoz hasonlatos város: „Kicsoda ez?” Valóban Ő az, akit kiáltva hidetnek?
Ha Dávid fia jő, az Úrnak nevében – akkor hol vannak a fogadói? Hol a papság? Hol a király? Hol a római díszőrség?
Számomra talán az a legkevésbé érthető, hogy amikor Bethfagéba érnek és elküld Jézus két tanítványt: találtok egy megkötött szamarat, oldjátok el és hozzátok ide. És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá; és legott el fogja bocsátani őket – elbocsátják, odaadják vita nélkül!
Az Úrnak van szüksége rá – mondták, s talán olyan valakinek, aki addig mit sem hallott Jézusról. De az Urat, a mindenhatót tisztelte Izrael – ki jól, ki kevésbé. Volt bennük várakozás is a megígért Messiásra, csak azt nem tudták: mikor?
Nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel… Mondhatni: a 33. március 30-i bevonulása előrejelzés nélküli, csendes, átölelő művelet volt.
„az Úrnak van szüksége rá.” – mondta tanítványainak, hogy tudjanak felelni, ha kérdezik őket. Az Úrnak van szüksége ránk? Hozzánk is azért küldi Lelkét, Igéjét, hogy elkérjen minket? Akkor, ott, Jeruzsálemben hétköznap volt. Mégis megállt az élet, az emberek az utakra tódultak. Ma, itt, ünnepnap van, s mégis megy az élet a maga ritmusában, s észre sem vennénk, hogy bevonul. Akkor nem tudták érkezése napját, mi jóelőre tudjuk, mikor van virágvasárnap!
Jézus bevonult a mi életünkbe is – emlékezünk? Ahányan vagyunk, annyi módon tette. Minden előzetes bejelentés nélkül. Vannak, akik percre tudják, mikor jött be, vannak kik csak azt vették észre, hogy már velük van, észrevétlenül és mégis érezhetőn! Nem mi mentünk hozzá – Ő jött hozzánk! Mi mehettünk templomba, kereshettük a közelségét, vágyakozhattunk a vele való találkozásra, mégis: Jézus jött hozzánk, Ő érkezett meg az életünkbe! Ő tudta, mikor, miért! A találkozást mi óhajthatjuk, vágyhatjuk, de nem kényszeríthetjük ki, hanem hálával fogadhatjuk!
Jézus kopogtat a szívem ajtaján, Csendesen várja, hogy megnyílik talán.
Csendes szavával szól nekem: Halld meg a hívást, gyermekem!
Régen kereslek tégedet, Ma nyisd meg a szívedet!
Megnyitottad? Befogadtad? Övé lettél?
Bevonulást kérünk, várunk újra? Egyedül jön – vagy kísérettel?
Mi várói – vagy kísérői vagyunk!
Ha várjuk, maradjunk csendben, s halk fohásszal kérjük jövetelét: „Úr Jézus szükségem van rád! Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten! Kitárom életem kapuját és befogadlak Téged, mint Uramat és Megváltómat. Te irányítsd életemet, és tégy olyanná, amilyen Te akarod, hogy legyek!” De ne csak mondjuk! Engedjük is, hogy formáljon, hogy előkészítsen a vele való találkozásra!
S egyszer majd szívünkben szólal meg hangja: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (JJel 3:20) Igen, van amikor kíséret nélkül jön, hogy gyógyulást, megújulást, békét hozzon háborgó szívünkbe.
S bár mi nem szabhatjuk meg, kihez menjen még Urunk, kinek adjon megújuló életet, de hozsannázásunk felkeltheti a mellettünk élők-lévők figyelmét: Valami történik, valami változik.
„az Úrnak van szüksége rájuk.” Úr Jézus szükségünk van rád! „Kicsoda ez?”
Nekünk van szükségünk az Ő jelenlétére, hogy merítsünk erőt a menny felé sietni, nem állva megpihenni a boldog cél előtt! Szükségünk van a jelenlétére, mert Ő ad erőt, irányt, célt, Ő ad indulást és megérkezést! Ő tölt el bátorsággal, hittel, hogy nem csak a kapuig juthatunk, mert ha itt kitárjuk szívünk kapuját, Ő is kaput tár nékünk országára!
S ha elkér, netán elvesz valamit tőlünk? Az Úrnak van szüksége rájuk – hogy csökkenjen terhünk, hogy tudjunk az igazán fontosra figyelni, s csak annyi terhet vinni, mely nem gátol a megérkezésben.
„Kicsoda ez?”- kérdezhetik ma is az Urat hozzánk közeledni látva! S ez nem az Úr kritikája – hanem a mienk! Ma sokan már nem azon csodálkoznak el, hogy ki jön, hanem azon, akikhez. Egykor egy századosnak a szolgája halálán volt, s az Jézushoz ment, hogy gyógyítsa meg szolgáját. „Elmegyek és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, monda: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj; hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám.” (Mt 8:7-8)
Magunkban mi sem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjjön. Nem méltóságunk okán szentelhetünk ünnepet bevonulásának, hanem azért, mert nem vagyunk mi magunkéi, Ő elvette méltatlanságunkat, s vére árán tett méltókká minket arra, hogy Őérette Istennek gyermekeivé lehessünk.
„Úr Jézus szükségünk van rád! Köszönjük, hogy meghaltál értünk a kereszten! Kitárjuk életünk kapuját és befogadunk Téged, mint Urunkat és Megváltónkat. Te irányítsd életünket, és tégy olyanná, amilyen Te akarod, hogy legyünk!”
Kérhetjük, kérnünk kell: legyen jelen életünkben! Jöjj és lakozz bennem: Hadd legyen már itt lenn Templomoddá szívem-lelkem! Mindig közellévő: jelentsd Magad nékem, Ne lakhasson más e szívben; Már itt lenn Mindenben Csakis Téged lásson, Leborulva áldjon!
S ha Őt látjuk, áldjuk, ha templomává lett szívünk-lelkünk, ha bevonult életünkbe, s ígérete szerint velünk van minden napon a világ végezetéig, akkor nekünk küldetésünk is van tőle: hirdetni, itt van, köztünk, jön hozzátok is, halljátok meg szavát, tárjátok szívetek ajtaját!
Kérjük most imádságos lélekkel, s kérjük majd énekelve mondott imádsággal: Küldd útra hírnökid csapatját, És adj erőt onnan felül nekik, Hogy veszni a pogányt se hagyják, És szerteűzzék Sátán seregit. Országod jöjjön el minél elébb, Hirdetve szent neved dicséretét! Ámen
„Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Íme itt, vagy: Íme amott van; mert íme az Isten országa ti bennetek van.” (Lk.17:21)
Ha észrevételed van, megköszönöm ha elküldöd a csecsy.istvan@gmail.com címre.