Lekció: Mt 25:14-30
„Mert épen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, előhivatá az ő szolgáit, és amije volt, átadá nékik. És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kele. Elmenvén pedig aki az öt tálentomot kapta vala, kereskedék azokkal, és szerze más öt tálentomot. Azonképen akié a kettő vala, az is más kettőt nyere. Aki pedig az egyet kapta vala, elmenvén, elásá azt a földbe, és elrejté az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura, és számot vete velök. És előjövén aki az öt tálentomot kapta vala, hoza más öt tálentomot, mondván: Uram, öt tálentomot adtál vala nékem; ímé más öt tálentomot nyertem azokon. Az ő ura pedig monda néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, aki a két tálentomot kapta vala, monda: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon. Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, aki az egy tálentomot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél; Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem; El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, akinek tíz tálentoma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”
Textus: Mt 25:29
„Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
A példázatot hallva most nem kell elgondolkoznunk azon, a szereplők közül kik vagyunk, hiszen csak a szolgák lehetünk. De melyik? Az 5, a 2 vagy az 1 talentumos? A megbízatáskor vagy az elszámolásnál?
Annak idején a Duna szabályozását követően ki-ki annyi földet vállalhatott, amennyi művelésére képesnek érezte magát és házanépét.
Az útra készülő gazda sem vaktában szórta szét vagyonát, hanem kire-kire annyit bízott, amennyinek gondozására képességet látott őbenne.
S itt és most eljutottunk oda, hogy a talentum kettős jelentéssel bír nyelvünkben: egyrészt súlymérték (eredetileg!) Általában 58,93 kg, de arany 49,11 kg, ezüst 43,65 kg. Sok. Súlyra is, értékre is. Nincs megnevezve, hogy mit oszt szét a gazda.
A másik jelentés: képesség, tehetség, érzék valamihez – amit Gazdánk, Teremtőnk, Istenünk adott. Kinek mennyit? Mint kedve néki tartja!
Hogyan is volt, mit adott az embernek? „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lőn.” (1Móz 1:27-30)
Ami van, annak csak sáfára az ember, és nem a tulajdonosa ezen a földön. Mert „az Úré a Föld, s annak teljesége, a föld kereksége, és annak lakósai.” (Zs.24:1)
Csak megjegyzem: ha ennyit kaptunk, akkor honnan van a többi? Önfejűségünk, szerzési vágyunk, Istenre nem hagyatkozásunk, többet akarásunk eredményei? S ez a több osztotta meg az embereket: lettek urak vagy szolgák. Lettek háborúk: győztesekkel és vesztesekkel. Ez is megérne sok elmélkedést – de ma maradjunk a mai igénél.
Találkoztam olyan vélekedéssel, hogy itt a társadalom hármas felosztásáról van szó. De erről szó sincs, csak tudja a gazda, hogy különböző képességei vannak szolgáinak. Szolgáinak, és nem rabszolgáinak – mert ilyen gondolatsorra is leltem, az illető elfeledkezett arról, hogy a rabszolgának nem lehet tulajdona, mindene, ami van, az uráé! Igen, már említetem: „az Úré a Föld, s annak teljesége!”
A képességek nem vagyoni dolgok, csak kéne tudni azokat a közösség javára hasznosítani – mert erre teremtettünk!
A talentumokról szóló példabeszédben Jézus a szolgák befektetett pénzével, vagy a befektetés elmulasztásával tanít egy nagyobb igazságra. Tehát a pénz befektetése csak szemlélteti a valódi mondanivalót. Pál apostol az egyházzal kapcsolatban írja, hogy „külön-külön ajándékaink vannak a nékünk adott kegyelem szerint” (Rm. 12:6), ez az igazság azonban minden emberre vonatkozik az egyházon kívül is, mert nincsen olyan ember, aki valamilyen képességet, adottságot ne kapott volna Istentől azért, hogy azzal egy nagyobb közösség, vagy a társadalom javát szolgálja.
Többféle annak megítélése is, hogy a gazda szétosztja vagyonát. A Szentírás az mondja: Átadá nekik. Ez nem feltétlenül szétosztást jelent, de jelenti a rendelkezési jogot: itt van, használd. Képességeinknek sem tulajdonosai, hanem használói vagyunk. Az átadás – nem csak a szerzett haszon megosztása! – a számadás után történik! Amikor megjön a gazda, elérkezik a számadás ideje: hogyan hasznosítottuk, amit ránk bízott? Itt kezdődnek a különbségek! Aki ötöt kapott, ötöt szerzett, aki kettőt, az kettőt. S aki egyet kapott – semmit sem szerzett! Sőt! Bár a hűtlen szolga sem el nem sikkasztja, sem el nem veszti a talentumot, de valójában tiltakozik az urával való közösségvállalás ellen, megvádolja, és lázad ura ellen!
A számonkérés során az is kitűnik, hogy a jutalmazás ellenére – amely a hű szolgák leleményes (és nyilván kockázatot is vállaló) „aktivitására” válasz – végsőképpen nem érdemről van szó, hiszen az üzleti vállalkozást csak a szolgákra uruktól rábízott javak tették lehetségessé. A mi életünkben is Isten munkája minden, érdemeket emlegetni tehát egyszerűen Isten dicsőségének meglopása!
A „jó” szolgák „jutalma: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” (Jn 15:15.)
Mi, mint Jézus barátai, kijelentésének részesei, a Teremtőnktől kapott talentumainkat hogyan hasznosítjuk? Csak ennyit akar ma kérdezni tőlünk az Ige, csak az erre adható válasz megfogalmazásában kíván segítségünkre lenni!
Tehetségünk, talentumaink, lehetőségeink, de még gazdagságunk is (!) Istentől van. Az Ő akarata, hogy bennünk kimunkálódjanak a talentumok. Nem csak magunkért adja, de talán éppen bennünk, általunk, velünk kíván egy közösséget: családot, gyülekezetet, községet megajándékozni. A képességeinkkel való élés ezért felelősség: mert aki elherdálja tehetségét, olyan, mint az a szolga, aki nem akarta gyarapítani az őrá bízott talentumot, s ezzel károsította meg gazdáját. Ha nem használjuk képességeinket, magunkat megcsaljuk, s valamitől megfosztjuk a közösséget.
A példázatban, aki ötöt kapott, az tudta, hogy akinek többet adtak, attól többet várnak. Aki két talentumot kapott, az munkához látott, arra gondolva: megtisztelte őt ura, hogy feladatot bízott rá, megbízott benne és még terhelhetőségét is ismeri.
Minden szolgának a kapott talentumok és képességek alapján kellett számot adni a gazda előtt. Ez több dologra is tanít bennünket. Az egyik, hogy sose mérjem magamat a másik emberhez, annak képességeihez, helyzetéhez, javaihoz, lehetőségeihez, mert akkor két eshetőség áll fenn: 1. vagy elbízom magam, hogy jobban állok, mint a másik, és felsőbbrendűnek érezhetem magam, vagy 2. elcsüggedek és állandó keserűség gyötri a lelkemet, hogy nekem miért csak ennyi jutott a többiekhez viszonyítva.
Mind a kettő zsákutca. Nem embereknek kell megfelelnünk – az igen csak veszélyes lenne! Veszélye, hogy már nem a felismert igazságot, Krisztust követné, hanem mások (egyesek vagy többség) álláspontját, hogy elkerülje a konfliktusokat, hogy kiérdemelje azok elismerését, akik közé tartozni vágyik! Pál apostol szerint: „ha még embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék”(Gal.1:10)
Csak azok lehetnek Krisztus barátai, akik a Teremtőtől kapott tehetségükkel élnek, s így kaphatják a számadáskor: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” Ámen
„Egymás iránt ugyanazon indulattal legyetek; ne kevélykedjetek, hanem az alázatosakhoz szabjátok magatokat. Ha lehetséges, a mennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek.” (Rm.12:16,18)