Lekció: Lk 2:15-20
„És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok őtőlük a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kisgyermeket, ki a jászolban fekszik vala. És ezt látván, elhirdeték, ami nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak. Mária pedig mind ez ígéket megtartja, és szívében forgatja vala. A pásztorok pedig visszatérének, dicsőítvén és dícsérvén az Istent mind azok felől, amiket hallottak és láttak, amint nékik megmondatott.”
Textus: Lk 2:17-18
„ezt látván, elhirdeték, a mi nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Az előzmény – amit bár tegnap felolvastam, de anélkül a mai igeszakasz nehezen érthető:
„Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, akik az Istent dícsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”
Kaptak hírt, kaptak példát. A Megtartó születéséről, a Megtartó magasztalásáról.
„Ne szólj szám, nem fáj fejem” „Ne ártsuk bele magunkat a hatalmasok dolgába – abból semmi jó nem következhet számunkra” Ma sokan így gondolkodnak, s bármiről kapnak hírt, bármire kapnak példát – nem tesznek semmit, azt gondolva, abból nem lehet semmi baj. Valóban, aki semmit sem tesz, azzal semmi sem történik, az mindenről lemarad, az mindenből kimarad. Az ilyen ember figyelmét szinte lehetetlen felkelteni!
A pásztorok nem ilyenek voltak. Volt bennük természetes, egészséges kíváncsiság: Amiről hallottak, amiről hírt kaptak – meg kell látni! Nem elég hallani felőle – meg kell győződni róla! Ha az angyalok kara dicsőítette – nekünk is dicsőítenünk kell! Részévé kell válnunk az Isten Fiát dicsőítő karnak! „Menjünk el mind Betlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk.”
Elindultak – talán vittek abból, ami a kezük ügyében volt a nyáj melletti vigyázás során. Nem az a lényeg, hogy mit vittek! Vittek valamit, elsősorban magukat, szívüket, nyitottságukat, érdeklődésüket. Mentek.
Odaértek, meggyőződtek, visszatértek – és? „ezt látván, elhirdeték, ami nékik a gyermek felől mondatott vala. És mindenek, akik hallák, elcsodálkozának azokon, amiket a pásztorok nékik mondottak.”
Mit mondtak? „született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.”
Mi csodálkozni való van azon, hogy egyszer – éppen ott és akkor – beteljesednek a prófétai jövendölések? A csodálkozni való az, hogy egyszerű pásztorok hirdetik! Nem profi próféták szólják, hogy a lohadó érdeklődést felélesszék, hogy ismét a figyelem középpontjába kerüljenek, s több ajándékot kapjanak. Egyszerű, kezeik munkájából, arcuk verítékéből élő emberek mondják – mert fontos számukra az, aminek tanúi voltak. Annyira fontos, hogy megfontolás nélkül tovább kell adniuk a hírt: „született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
Sokan vannak napjainkban, akik hivatásszerűen azon vannak, hogy e rohanó világban az emberek figyelmét felkeltsék, néhány percre lekössék, hogy azok megálljanak, észrevegyenek, meghallgassanak, elgondolkozzanak azon, amit a tudtukra adnak. Sok trükköt kitalálnak – és sokat keresnek vele. Azért nehéz a munkájuk, mert nem igazán fontos híreket közölnek. S azért nehéz hitelesnek lenniük, mert megélhetésük attól függ, hányan hallgatnak rájuk, hányan cselekszik meg azt, amire bátorítják őket!
Hogyan lehet hitelesen a hírt adni ma Jézus születéséről? A hírt adó személye a döntő! Ha te mondod, bizonnyal elhiszik, hogy személyesen tapasztaltad meg, s mert nem ebből élsz, hitelesnek fogadnak el. A lelkészről azt tartják: hát mondja, mert ezért van, ebből él. S én? Nem ebből élek – de mondom. Mondom, mert ez által élek!
Mert arra kaptam felszólítást egykoron – amit semmilyen hatalom nem vonhat vissza: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” (2Tim 4:2)
Hirdetem, szólom, igyekszem élni, s kérlek benneteket, hirdessétek velem, hogy messzebb érjen hangunk, hogy hírül adjuk a csodát: Isten emberré lett, megváltásunkra jött, s itt van velünk, hogy élettel és igazsággal ajándékozzon meg bennünket. Ámen.
„Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek,
és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”
(Lk 2:14)