Lekció: 1 Tim 1:12–18
„És hálát adok annak, aki engem megerősített, a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy engem hívnek ítélt, rendelvén a szolgálatra, Ki előbb istenkáromló, üldöző és erőszakoskodó valék: de könyörült rajtam, mert tudatlanul cselekedtem hitetlenségben; Szerfelett megsokasodott pedig a mi Urunknak kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb a teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik hisznek őbenne az örök életre. Az örökkévaló királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké! Ámen”
Textus: Jer. Sir. 3:22-24
„Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Október 23-án megszólított egy kedves atyámfia: Ez évben 400 éve, hogy legálisan, engedelemmel használhatjuk a templomot. Nem kellene erről megemlékezni? Előbb arra gondoltam, hogy az egy héttel ezelőtti úrvacsorázáskor, a hálaadó imádságban erről is megemlékezünk. Aztán ráébredtem, hogy erre egy-két mondat nem elegendő. A megemlékezésre tán igen, de az Istennek való hálaadásra semmiképpen.
Pál apostol Timóteushoz intézett levele bizonyságtétellel kezdődik. Nem kerülhettem meg e mai napi Igét, hiszen nekünk mindnyájunknak bizonyságot kell tennünk – akár az apostol szavaival is: „Szerfelett megsokasodott pedig a mi Urunknak kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb a teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik hisznek őbenne az örök életre.” Így lehetek – lehetünk itt a százados falak között, mert megtartott bennünket, megtartotta viharok közt házát, hogy itt az Ő szava hirdettessék, jóra térítve minket, s élhessünk a jóval.
S olvastam a „Decsi Református Egyház Története” füzet belső címlapját követő bizonyságtévő igét: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom.” 21 évvel ezelőtt, gyülekezetünk fennállásának 450. évfordulójára megjelent füzetben azért volt fontos mintegy vezérigeként feltüntetni e vallomást, hogy tudjuk mi, s tudják az olvasók: nem magunkról szólunk, nem csupán eleinkről emlékezünk, hanem Isten irgalmasságáért, kegyelmért, hűségéért adunk hálát.
A három (Ethe, Aszonyfalva, Dets), valamikor virágzó község közül egyedül Decs élte túl a török hódoltság viharos másfél évszázadát A templomban ott a latin felírás: „Anno Domini Millesimo qingentessimo decimo sexto, tempore obitus regis Uladislai, post sedicionem et disturbium crudferorum terdo anno”- ami annyit tesz: „1516-ban, Ulászló király halála idejében, a keresztesek lázadása és szétzavarása utáni harmadik esztendőben.”
Ha ez a felírás valóban a templom építésének idejét akarja megörökíteni, akkor 1516- ban készült el. De az 1939-ben végzett renoválási munkálatok alkalmával a Történelmi Társulat itt járt kiküldöttjének véleménye szerint a fentebbi évszám csak egy átalakítás évszáma lehet mert a templom korábbi eredetre utal. A Történelmi Társulat kiküldöttjének véleménye beigazolódott: a templom korábbi eredetű. 1402 március 11-én kelt levelében IX. Bonifác pápa engedélyt ad a váci káptalannak, hogy Decs nevű birtokán templomot vagy kápolnát alapoztathasson és építtethessen. E kápolna szent Ilonának szenteltetve elkészült, s már 1403-ban újabb pápai levél említi. Így bizonyos, hogy az 1516-os tábla a kápolna templommá bővítésére emlékeztet.
Egy török hódoltság utáni helyszíni szemle ezt mondja: „Hat eine grosse, schön, herríich gebaute Kirch, will aber das Gewölb einfallen, weil es nichtgedeckt ist” (Van egy szép, nagy, pompásan megépült temploma, de a bolthajtás már kezd beszakadni, mert nincs rajta tető.) A török hódoltság végén tehát nagyon elhanyagolt állapotban volt. De ekkor már a község reformátussá lett népe használta, hiszen 1540-től reformátussá lettek – s hol másutt tarthatták volna az istentiszteletet, mint a templomban?
Előbb engedély nélkül, majd 1611-ben engedtetett be a praedicans: Detsi Kristóf az azelőtt nyilvánvalóan római katolikus templomba, Jányi János csornai prépost engedelmével. Ilyenformán a decsi reformátusok ettől az időponttól kezdve veszik felsőbb engedelemmel is használatba a templomot. Bár hiszen valószínű, hogy azelőtt is ők használták azt, csak legitimáció nélkül. Ebből az okiratból derül ki az is, hogy az 1692-ben még födél nélküli, beszakadozó boltozató templomot 1720-ban a Jányiak meg-megújított engedélye alapján látták el új tetővel. Sőt mikor a bátai apátság javai (tehát Decs is) Kolonics érsekre szállanak át, a templom kijavítására 1745-ben ő is megadja az engedélyt. Arany Dénes nt. úr vélekedése szerint ekkor bonthatták vissza a boltíveket. Más elképzelések azt valószínűsítik, hogy az 1773 október 21-i tűzvészkor a beszakadó tető rogyasztotta be a boltíveket. Bármelyik is igaz, egyik sem cáfolja a tényt: így vagy úgy, de miután a tepmlom is leégett, az istentiszteletet a templom négy fala között tartották ugyan, de az Isten szabad ege alatt, a változó időjárási viszonyok között is.
Tudom, hogy a gyorsan hangzó évszámokat nehéz követni. Ahogy készültem és olvastam a gyülekezet történetét, próbáltam képeket képzelni magam elé: Milyen lehetett az 1402-3-ban épült kápolna, berendezése? Miért kellett azt bővíteni, holott a falu lakóinak száma e méretet nem indokolta? Milyen volt az oltár? Voltak-e üvegberakásos ablakok? Ezekről semmit sem olvashatunk. Pedig biztosan volt oltár – de hogy mikor került ki a templomból? – nem tudni.
Mint ahogyan az sem tudható, hogy 1540 táján milyen állapotban lehetett – hiszen csak 25 évvel korábban készült el! Beismerem, okoskodás. De megfordult a fejemben: Jányi János csornai prépost inkább beengedi a reformátusokat, mert nem akarja javítani. Nem tulajdonba adta a templomot, csak használatra engedte át! S időnként ezt a használati jogot felfüggesztették – pl. 1721 aug. 22-től 1722 pünkösd hava 22. napjáig. (hiszen a reformátusok 1720-ban új tetővel látták el a templomot.)
Az kétségtelen tény, hogy jelenleg a Földhivatal bejegyzése szerint az Egyházközség tulajdonában van, de hogy mióta, arra nézve nem leltem adatot.
Nehéz feladat e templomról beszélnem, hiszen én ilyennek ismertem meg. Ti sokkal több változását kisérhettétek figyelemmel, vehettetek részt benne, támogathattátok adományaitokkal. Tudom, hogy emlékeink is szépítik a valós képet.
400 éve engedelemmel használjuk. Azóta eleink és mi vigyáztuk. Féltettük, óvtuk, építettük, szépítettük, hogy messziről lássék rajta: az Úrnak háza! Az Őcsény felől érkezőnek északi oldalát mutatja, a Pilis felől közelítőnek messze-néző tornyát. De akár tornyát, akár oldalát látják, megtudják: van itt népe a mindenható Istennek!
Az 1773. októberi tűzvészt követően a megújított templom 1774. december 4-én felszentelésekor Nagy Dömsödi József a Zsoltárok könyve 66:8-12. versét olvasta: „Áldjátok népek a mi Istenünket, és hallassátok az ő dicséretének szavát. Aki megeleveníti lelkünket, és nem engedi, hogy lábaink megtántorodjanak. Mert megpróbáltál minket, oh Isten, megtisztítottál, amint tisztítják az ezüstöt. Hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat. Embert ültettél fejünkre, tűzbe, vízbe jutottunk, de kihoztál bennünket bőségre.” Ehhez a vallomáshoz csatlakozhatunk, ezt folytathatjuk alázatos szívvel vallva és az elkövetkezendőkre is Teremtőnk oltalmát kérve: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom.” Ámen.
„Jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme,
és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” (Zs 100:5)