Lekció: Kol 1:1–8
„Pál, Jézus Krisztusnak apostola Isten akaratából, és Timóteus atyafi. A Kolosséban levő szenteknek és hívő atyafiaknak a Krisztusban: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor tiértetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért, amelyet már előbb hallottatok az igazság beszédében, mely az evangélium: Mely eljutott hozzátok, miképpen az egész világra is, és gyümölcsöt terem, úgy mint nálatok is a naptól fogva, melyen hallottátok és megismertétek az Isten kegyelmét igazán: Úgy ahogy tanultátok is Epafrástól, a mi szerelmes szolgatársunktól, aki hív szolgája ti érettetek a Krisztusnak, Aki meg is jelentette nékünk a ti Lélekben való szereteteteket.”
Textus: Kol 1:2–4
„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor tiértetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Amint már sokszor mondtam, s amit nem győzök hangsúlyozni: amikor Isten hozzánk szóló szavát olvassuk, hallgatjuk, arra kell figyelnünk, hogy Atyánk mit kíván tudtunkra adni, miben és mire bíztat, bátorít, vagy épen miben kíván változtatást tőlünk. Amikor az igeszakaszban, történetben vannak szereplők, akkor melyikkel ad számunkra példát, s melyikben figyelmeztetést, tiltást. Így van ez a bennünket ma megszólító Igével is.
Mostanában, hogy csak minden második vasárnapon hirdetem köztetek Isten Igéjét, hozzánk való kijelentését, több időm van a készületre, hogy meghalljam valami belső füllel – talán a hitnek fülével – hogy mi az a gondolatsor, amit hangsúlyossá kíván tenni számunkra – néktek és nékem – a mi mennyei Atyánk.
Van időm, hiszen már szeptember 25-én is tudtam, hogy e vasárnapon a Kolossébeliekhez írt levelet kezdjük olvasni, mint ahogy azt is tudom, hogy két hét múlva, nemzeti ünnepünkön a 1Thessz 2:17–20-et fogjuk olvasni, s így már lélekben készülhetek arra a szolgálatra is.
De maradjunk a mai igénél. Elmondhatnám, merre van Kolossé (Frígiában – Laodiceával és Hierapolisszal együtt – a Kilikiából Efézusba vezető út mentén, a Lycus völgyben.) Elmondhatnám, hogy Pál sosem járt ott, de mégis ismerte őket. Elmondhatnám, hogy mikor és honnan írta e levelet (valószínűleg Rómából, 59 körül). De ha mindezeket érdeklődést keltő formában elmondom is, csak két hibát követek el: 1.) Megakadályozlak benneteket abban, hogy együtt megtaláljuk a választ a bevezetőként újra feltett kérdésre: Atyánk mit kíván tudtunkra adni, miben és mire bíztat, bátorít, vagy épen miben kíván változtatást tőlünk. 2) Nem tölteném be azt a szolgálatot, melyre hivattattam; hiszen akkor nem Isten Igéjét hirdetném, hanem csupán beszélnék róla! Pedig tudjuk mindnyájan: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld 9:10)
„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól.” – szólítja meg Pál a Kolossébelieket, és szól az Ige hozzánk.
Kegyelem: a megbocsátás, felmentés, feloldozás, a teljes, feltétel nélküli elfogadás.
Békesség: nyugalom, kiegyensúlyozottság, harmónia, meg és kibékülés, megnyugvás.
Mindez van? Lesz? Mióta van? Mikor lesz? S főként: kitől?
Pál nem azt mondja: Legyen. Nem azt mondja: kívánom néktek! Hanem úgy beszél arról, mint ami van! „Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor tiértetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok.” Ez csak azért lehetséges, mert Krisztusért kegyelemben részesültek az Atyától, s mert vehették bűneiknek bocsánatát, békességre jutottak lelkükben. Így a Krisztusban való hit által megszűntek félelmeik, szorongásaik, bizonytalanságaik, s képessé lettek a minden szentek iránt való szeretetre! Szentek = elpecsételtek, kiválasztottak, Krisztuséinak jelöltek! Akiket az Atya Krisztusért kegyelemben részesített, akik Krisztuséi, azok nem tehetnek különbséget egymás között – mert ha tennének, azzal épp azt bizonyítanák, hogy őbennük nincs meg az a hitből fakadó, megbocsátó, békességgel megajándékozó szeretet, amivel Krisztus szerette és szereti az övéit!
Szeretteim! Igen, mi is megszólítottjai vagyunk az apostol levelének, bár nálunk sem járt. De e levele végén ott a kérés: „És mikor felolvastatik nálatok e levél, cselekedjétek meg, hogy a laodiceaiak gyülekezetében is felolvastassék, és hogy a Laodiczeából átveendő levelet ti is felolvassátok.” (Kol 4:16) Ez az, amit nevezhetünk úgy is: egymás hite által épüljünk!
De gondolkozzunk el, egy kicsit elcsendesedve, magunkba nézve: Vajon lehet-e kegyelem nélkül békességünk? Elfogadtuk-e valóban Krisztus ingyen-kegyelmét – ha nem jutunk békességre, megbékélésre Teremtőnkkel, önmagunkkal, felebarátinkkal?
Azt mondja Pál: „mindenkor tiértetek könyörögvén”. Azért, hogy amit vettek, ami által békességre jutottak, abban megmaradjanak. Mert ha ismét marakodás váltja fel a békességet – mivé leszünk? Nem véletlenül fogalmazták így eleink az úrvacsora vételét követő bezáró rövid beszédet: „Így éltek azzal – mármint az Úri Szent vacsorával – az apostolok, a reformátorok, hitvalló eleink, és így élhettünk vele Isten kegyelméből mi is. Mielőtt elbocsátanánk titeket, kérünk és intünk, hogy Isten kegyelmét hiábavalóvá ne tegyétek magatokban. Ne uralkodjék többé bennetek a bűn; sőt viseljétek magatokat a ti keresztyéni rendeltetésetekhez méltóan, hogy semmi meg ne foszthasson benneteket Istennek ama szerelmétől, amelyet kijelentett és ím hozzátok is megbizonyított a Krisztus Jézusban. Legyetek, mint az ő szentjei és szerettei, könyörületesek; öltözzétek fel a jóságot, alázatosságot, szelídséget, béketűrést. Szenvedjétek el egymást, és ha egymásra valami panaszotok van, bocsássátok meg egymásnak, amint Jézus is megbocsátott tinektek. Az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, melyre hívattatok is egy testben.”
Számtalanszor hallottuk, valahányszor bocsánatot nyertünk bűneinkből, kegyelmet találtunk Atyánk orcája előtt Krisztus engedelmes áldozatáért, hogy békességet találjunk Őbenne, s a békességet munkáljuk Lelke által.
Ha elvetjük, megtörjük a békesség áhítatos csendjét – Isten kegyelmét tesszük hiábavalóvá magunkban!
S végezetül Testvéreim! Pál egy rövid megjegyzésére is fel szeretném hívni figyelmeteket: „hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban”.
Hitünket nem csak őrizni kell, de megvallani is cselekedni is! Minden napon, amint minden napon velünk van Az, aki által képessé tétettünk erre!
Atyánk mit kíván tudtunkra adni, miben és mire bíztat, bátorít, vagy épen miben kíván változtatást tőlünk?
Ne feledjük: „kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2:8-9)
Nem mi szerzünk békességet, sem magunknak, sem egymásnak, hanem: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27) – a mondotta Urunk.
Az apostol biztatását is szükséges megtartanunk: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fil 4:6-7) Ámen.
„Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál az Úrban, hogy azt betöltsed!” (Kol 4:17)