Lekció: Jn 16:12-15
„Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém: azért mondám, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek.”
Textus: Jn 16:13
„Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Több mint egy hete – mintha megállt volna az idő – nagycsütörtök eseményeit, történéseit olvassuk. Jézus tudja, mihez közelít az idő, igyekszik felkészíteni tanítványait a jövendőre, hogy ne maradjanak bizonytalanságban. Hiszen a bizonytalanság a félelmek táptalaja, a félelemben élők könnyen kísértésbe esnek.
Ezért hangzik el az imént olvasott szakaszban: „Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” Sokszor ez a felelet a mi kérdéseinkre is. Ezzel előzte meg Jézus a tanítványok kérését: Mondj el mindent!
Bennünk is ott van sokszor a kísértő vágy: Mindent tudni akarok! Gondoljátok végig: Valóban szeretnél mindent tudni? Mert ez nem csak azt jelenti, hogy látójává szeretnél lenni a világot mozgató összefüggéseknek, ismerőjévé testünk láthatatlan titkainak, hanem azt is, hogy tudója kívánsz lenni Isten eleve rendeléseinek! S ha ismered Isten rendeléseit, nem csak egy lépésre előre, nem csak annyit, hogy a következő útkereszteződésnél merre fordulj, valóban elfogadnád az ő döntéséből fakadó, de végső soron örök életre vezető fájdalmat, küzdést – vagy szembehelyezkedve azzal a napos utat választanád, s így a magadtól örökélet-reménységét elvetve változtatásra kényszerítenéd Istent?!
„Most el nem hordozhatjátok.” – mondja Jézus. Mindent a maga idején!
A közvetlen előzmény. „Ezeket beszéltem néktek, hogy meg ne botránkozzatok. A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik. És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem. Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy amikor eljő az az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondtam néktek. De ezeket kezdettől fogva nem mondottam néktek, mivelhogy veletek valék. Most pedig elmegyek ahhoz, aki küldött engem; és senki sem kérdezi tőlem közületek: Hová mégy? Hanem, mivelhogy ezeket beszéltem néktek, a szomorúság eltöltötte a szíveteket. De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok. És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében: Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem; És igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem; Ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett.” (Jn 16:1-11)
Nem tudunk mindent, ami reánk következik. De tudhatjuk, hogyan és kitől lesz erőnk végigküzdeni. Nem feltétlenül győztesnek kell lennünk, de kell tudnunk legyőzni emberi indulatainkat! Legyőzni nyugtalanságunkat, visszavágást kívánó vágyunkat, harsányságunkat – s hogy ez nehéz, tudja Jézus. Ezért szólt:
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok. Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az útat? Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt. Monda néki Filep: Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk! Monda néki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? aki engem látott, látta az Atyát; mi módon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát? Nem hiszed-e, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. Higgyetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higgyetek nékem. (Jn 14:1-11)
Nem is kell tudnunk előre mindent! Nem csak azért, mert elhordozhatatlan számunkra, de felesleges is! „eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.” Ne kételkedjünk abban, hogy Jézus szava valóra válik! Ne kételkedjünk, ne tegyünk úgy, mintha az igazságnak Lelkét nem ismernénk, ne tegyünk úgy, mintha az még nem vezetett volna bennünket az úton, az igazság és az élet: Krisztus felé!
Bátran hagyatkozhatunk e Lélekre, mert nem csal meg, nem másfelé vezet, nem önös érdekek irányítják. „Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.”
Lehet, hogy sokan becsapnak, félrevezetnek, hamis útra térítenek, a maguk útjaira terelnek – de az igazságnak Lelke nem teszi ezt. Nem, mert nem magától szól! Nem a magáét mondja, „hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.”
S itt van a mi kettős felelősségünk: egyrészt sokszor és sokat hallás nélkül szólunk. Csak mondjuk a magunkét, mit sem törődve a következményekkel. Mondjuk a magunk véleményét, a magunk látomásait. Nem beszámolunk, nem továbbadunk, hanem csak beszélünk – sokszor mondanivaló nélkül, pusztán azért, hogy bölcsnek látszódjunk, a figyelem középpontjában legyünk.
Másrészt a bekövetkezőket nem jelentjük meg. (A bekövetkezők megjelentése lehet azért is fontos, hogy ne következzenek be – Jónás és Ninive!) Nem jelentjük meg – mert olyan nehéz, kellemetlen és bizonytalan a figyelmeztető, útmutató szót szólni – mert akkor bizonyságot kell tenni arról is, akitől hallottuk, aki megjelentette nékünk!
S ha mégis, akkor azzal zárjuk: én megmondtam! Én szóltam! S amikor bekövetkezik: Ugye szóltam! Lám, én megmondtam, de nem hittétek! Pedig lehet, hogy csak mi lettünk – sok más oknál fogva – hitelteleneké mások előtt. S különben is: nem nekünk kell hinni, hanem annak, akiéből veszünk! S ha nem a tőle vettet adjuk tovább, miért várnánk el, hogy higgyenek nekünk?
Honnan ismerhető meg, hogy az Övét vagy a magunkét szóljuk? „Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.” Ha Tőle vettük, ha az Övét adjuk tovább – akkor minden szavunk, megnyilvánulásunk Őt dicsőíti. Akkor egész életünk Krisztusra mutat!
Testvéreim! Magatokat csapjátok be, ha azt mondjátok: mindez az Ige hirdetőire vonatkozik, róluk szól! Valóban szól róluk! Is! És szól mindnyájunkról! Mert nem csak az Ige hirdetőit, hanem minden olvasót, hallgatót szólít meg az Ige: „Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém: azért mondám, hogy az enyémből vesz, és megjelenti néktek.”
Ámen.
„Monda Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él!”
(Jn 11:26)