Lekció: Jn 4:27-42
„Eközben megjövének az ő tanítványai; és csodálkozának, hogy asszonnyal beszélt; mindazáltal egyik sem mondá: Mit keresel? vagy: Mit beszélsz vele? Otthagyá azért az asszony a vedrét, és elméne a városba, és monda az embereknek: Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus? Kimenének azért a városból, és hozzá menének. Aközben pedig kérék őt a tanítványok, mondván: Mester, egyél! Ő pedig monda nékik: Van nékem eledelem, amit egyem, amit ti nem tudtok. Mondának azért a tanítványok egymásnak: Hozott-é néki valaki enni? Monda nékik Jézus: Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem. Ti nem azt mondjátok-é, hogy még négy hónap és eljő az aratás? Ímé, mondom néktek: Emeljétek fel szemeiteket, és lássátok meg a tájékokat, hogy már fehérek az aratásra. És aki arat, jutalmat nyer, és az örök életre gyümölcsöt gyűjt; hogy mind a vető, mind az arató együtt örvendezzen. Mert ebben az a mondás igaz, hogy más a vető, más az arató. Én annak az aratására küldtelek titeket, amit nem ti munkáltatok; mások munkálták, és ti a mások munkájába állottatok. Abból a városból pedig sokan hivének benne a Samaritánusok közül annak az asszonynak beszédéért, aki bizonyságot tett vala, hogy: Mindent megmondott nékem, amit cselekedtem. Amint azért odamentek hozzá a Samaritánusok, kérék őt, hogy maradjon náluk; és ott marada két napig. És sokkal többen hivének a maga beszédéért, És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus.”
Textus: Jn 4:29,42
„Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” „És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Egy hete azzal szólított meg minket Istenünk, miként hívta el Jézus az ő tanítványait, s azok, rögtön megszólíttatásuk után miként fordultak a körülöttük élőkhöz: testvérükhöz, ismerőseikhez. „Jézus találkozott Fileppel, és monda néki: Kövess engem!” „Találkozott Filep Nátánaellel, és monda néki: Aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták, megtaláltuk a názáreti Jézust, Józsefnek fiát. És monda néki Nátánael: Názáretből támadhat-é valami jó? Monda néki Filep: Jer és lásd meg!”
A ma bennünket megszólító Ige előzménye még különösebb: Jézus szóba áll egy Samária-belivel, ráadásul nővel, egy olyannal, akinek az előélete a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető példásnak. Nem csak szóba áll vele: Inni kér tőle a kútnál!
„Jöve egy samáriabeli asszony vizet meríteni; monda néki Jézus: Adj innom! Az ő tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Monda azért néki a samáriai asszony: Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, aki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. Felele Jézus és monda néki: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet. Monda néki az asszony: Uram, nincs mivel merítened, és a kút mély: hol vennéd tehát az élő vizet? Avagy nagyobb vagy-é te a mi atyánknál, Jákóbnál, aki nékünk adta ezt a kutat, és ebből ivott ő is, a fiai is és jószága is? Felele Jézus és monda néki: Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne. Monda néki az asszony: Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam, és ne jőjjek ide meríteni! Monda néki Jézus: Menj el, hívd a férjedet, és jőjj ide! Felele az asszony és monda: Nincs férjem. Monda néki Jézus: Jól mondád, hogy: Nincs férjem; Mert öt férjed volt, és a mostani nem férjed: ezt igazán mondtad. Monda néki az asszony: Uram, látom, hogy te próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak; és ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádkozni kell. Monda néki Jézus: Asszony, hidd el nékem, hogy eljő az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, amit nem ismertek; mi azt imádjuk, amit ismerünk: mert az idvesség a zsidók közül támadt. De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Monda néki az asszony: Tudom, hogy Messiás jő (aki Krisztusnak mondatik); mikor az eljő, megjelent nékünk mindent. Monda néki Jézus: Én vagyok az, aki veled beszélek.”
És elment az asszony a maga városába, s ott elmondta: „Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” A szó szoros értelmében ez nem nevezhető ugyan bizonyságtételnek, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy a városbeliek közül sokan kimenjenek. Kimentek, hogy meggyőződjenek, meglássák, hallják, és tudjanak felelni igent vagy nemet az asszony kérdésére. Kimentek Jézushoz – az asszony beszédéért. Nem szóltak, nem kérdeztek – s hogy kaptak-e valami tanítást, nem jegyezte fel János. Csak kértek: „kérék őt, hogy maradjon náluk; és ott marada két napig. És sokkal többen hivének a maga beszédéért.”
Elgondolkoztam: az asszony nem a tanítványokat várta meg, hogy nekik tegye fel kérdését, hogy tőlük kérje, segítsenek neki bizonyosságra jutni – hanem a maga városa beliekhez ment – ti hogy látjátok?
Aki időt nyer, életet nyer – tartja a népi bölcsesség. Itt is ennek lehetünk tanúi. Két napot kaptak Jézustól – közöttük maradt, engedve kérésüknek. A lenézett, megvetett samáriaiak között – pedig a Jeruzsálembe tartók inkább kerülőutat tettek, több napnyit, csak ne kelljen Samárián átmenniük! Jézus ott maradt – s bizonnyal nem csak látták, de halották is, hiszen később „azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár: mert magunk hallottuk, és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus.”
Miből indult az ő bizonyosságra jutásuk? „megmonda nékem mindent, amit cselekedtem” – mondá az asszony. Nem megsértődött, pedig nem dícsérőleg szólt róla Jézus. Tényeket mondott, melyekkel nem lehetett büszkélkedni. Az ő és a többiek meggyőződésre jutása abból indult, hogy nem megsértődött: ne csak ezt lásd, van bennem jobb is!
Jézus olyannak lát minket, amilyenek vagyunk – nem pedig olyanak, amilyennek láttatni kívánnánk magunkat! Előtte nem csak levehetjük, de le kell vennünk minden álcánkat, maszkunkat. Amint vagyok...
És elmondhatjuk, sőt: el kell mondanunk: Ő lát engem, úgy, amint vagyok – mégis van szava hozzám! Észrevesz, megszólít – bár nem vagyok méltó az Ő társaságára. S ha még bizonytalanság van is bennem, merem-e kérdezni a társaimat: Nem ez-é a Krisztus? Furcsa ez a bizonytalanság. Az asszonyé is, a miénk is – hiszen neki is elmondta, számunkra is többször kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Olyan felfoghatatlan ez számunkra! Ő, amint van, az Atyának dicsőségében, szóba áll velünk, amint vagyunk, porban és szemétben!
S amikor ezt átérezzük, szégyenkezve lehajtjuk fejünket és csendben maradunk. Valóban nincs mivel dicsekednünk. De ha engedjük, hogy Krisztusért átjárjon minket is a Lélek, felébredhetünk a valóságra: Krisztusban van lehetőségünk és okunk a dicsekedésre, a szólásra: még így is, amint vagyunk, az övéivé lehetünk, hogy olyanná tegyen, olyanná formáljon, hogy rajtunk is felragyoghasson majd az Atyának dicsősége, amikor mint az igazi imádók, lélekben és igazságban imádjuk az Atyát!
Ébredj, testvérem! Neked kell meghallanod, neked kell továbbadnod, elmondanod: Jézus itt van, és hív téged! Ámen
„sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (2Péter 21)