Lekció: Acta 2:1-13
„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt voltak. És lett nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltöltötte az egész házat, ahol ültek. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és ült mindenkire azok közül. És megteltek mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniuk. Lakoztak pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak. Minekutána pedig ez a zúgás lett, egybegyűlt a sokaság és megzavarodott, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallotta őket szólni. Álmélkodtak pedig mindnyájan és csodálkoztak, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mimódon halljuk hát őket, ki-ki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk? Pártusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mesopotámiában, Júdeában és Kappadócziában, Pontusban és Ázsiában, Frigiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, Krétaiak és arabok, halljuk amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Álmélkodtak pedig mindnyájan és zavarban voltak, egymásnak ezt mondván: Vajon mi akar ez lenni? Mások pedig csúfolódva mondták: Édes bortól részegedtek meg.”
Textus: Acta 2:4
„…amint a Lélek adta nékik szólniuk.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
„Most mit mondjak?” – kezdik oly sokan a feleletet, mikor azt kérik tőlük: Mesélj, beszélj magadról, családodról, munkádról, dolgaidról! Pedig lehetséges, hogy volna mondanivalójuk – csak bátorságuk nincs a beszédre! Nincs bátorságuk, mert arra gondolnak, vajon hogyan fogadják szavaikat, milyen véleményt alakítanak ki róluk.
Így vagyunk mi is, ha csak a magunk értelmére kell támaszkodnunk. A Nagypéntektől Pünkösdig eltelt 53 napban az apostolok is így voltak – mert szégyellték magukat, szégyellték talán egymást is. Attól féltek, még valaki a szemükbe mondja: Szép kis társaság, micsoda tanítványok! Egyikük elárulja, másikuk megtagadja, a harmadik csak kételkedni tud; Mesterüket a szenvedésében, kereszthalálában is szinte magára hagyják, csak egy van ott közülük. Ha csak ennyit látunk – bár igazak – mégis tévútra visznek; nem közeledünk a Mesterhez, hanem távolodunk – mert akarva-akaratlanul magunkat különbnek érezzük azoknál, akiket Ő választott követőiül.
A tanítványok életében azonban történek változások! Bár Nagypénteken megszégyenültek, Húsvétkor mégis megjelenik, közéjük megy a feltámadott Úr! Nem csak egyszer, hanem negyven napon át, mennybemeneteléig; s ők, akik elbújtak, megtagadták, kételkedtek, tanúi lehettek mennybemenetelének. S amint látták, hogy felemeltetik, valami végképp megváltozott: átérezték, hogy Jézus nem csupán utasításokat ad, hanem hatalma van, mindennél nagyobb. S ahogyan mindaddig beteljesítette a jövendöléseket és az ígéreteket – bizonnyal ezután is betölti azokat.
„Jézus parancsolatokat adott a Szent Lélek által az apostoloknak, kiket választott vala magának. Kiknek az ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról. És velük összejővén, meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem: Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap múlva. Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdék őt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-e helyre az országot Izráelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok.” (Acta 1:2-8)
És az apostolok tudtak várni. „Mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt voltak. És lett nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltöltötte az egész házat, ahol ültek. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és ült mindenkire azok közül. És megteltek mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdtek szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniuk.”
S ekkor már lett bátorságuk a szólásra, mert nem a magukéból kellet szólni, hanem az Istennek nagyságos dolgait hirdethették – amint a Lélek adta nékik szólniuk.
Vajon Istennek nagyságos dolgait csak szavakkal lehet szólni? Vagy lehet oly módon, hogy mindenki – jöjjön bármely országból, legyen bármely népből – a maga nyelvén értse és gyönyörűséget találjon Isten teremtett világa gazdagságának meglátásában, meghallásában.
Hiszem, hogy ti, kik a közeli községekből jöttetek, mint Isten szépséges virágoskertje részei, ápolva mindazt, amit anyáitokra, apáitokra bízott, amire készségessé és képessé tett benneteket is – művészetetekben nem a magatok örömét keresve csupán – bizonyára azt is meglelitek benne – hanem az Ő teremtettségének szépségét, tarkaságát, vidámságát mondjátok el, éreztetitek meg, s így Rá mutattok: mindez az Úrtól van minékünk! Mi nem a magunkét szóljuk, daloljuk, táncoljuk, hímezzük, fűzük – hanem tesszük mindezt úgy, amint a Lélek adta egykori eleinknek, amint a Lélek adja nékünk!
Köszönjük, hogy együtt lehetünk veletek Istenünk előtt e Pünkösd ünnepen, hogy együtt teljünk meg mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdjünk szólni, amint a Lélek adja nékünk!
Ámen.
„A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.”
(Rm 5:5)