Lekció: Mk 12:13-17
„És küldének hozzá némelyeket a farizeusok és a Heródes pártiak közül, hogy megfogják őt a beszédben. Azok pedig odamenvén, mondának néki: Mester, tudjuk hogy igaz vagy és nem gondolsz senkivel; mert nem tekintesz emberek személyére, hanem igazság szerint tanítod az Istennek útját. Szabad-é a császárnak adót fizetni vagy nem? Fizessünk-é vagy ne fizessünk? Ő pedig ismervén az ő képmutatásukat, monda nékik: Mit kísértetek engem? Hozzatok nekem egy pénzt, hogy lássam. Azok pedig hozának. És monda nékik: Kié ez a kép és a felírás? Azok pedig mondának néki: A Császáré. És felelvén Jézus, monda nékik: Adjátok meg ami a Császáré, a Császárnak, és ami az Istené, az Istennek. És elálmélkodának ő rajta.”
Textus: Mk 12:14, 17
„Szabad-e…” „Adjátok meg...”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Ez a mai újszövetségi Igénk ugyan már az adóbevallási határidő lejártával szólít meg bennünket, de mégsem mondhatjuk, hogy aktualitását veszítette volna. Hiszen mi is kérdezzük olykor, tőlünk is kérdezik sokszor: Szabad-e? Fizessünk-e? Megadjuk-e? S gyakran a kérdés indulata is hasonló: csak azért hangzik el, hogy bele lehessen kötni a feleletbe, s nem csak a feleletbe, hanem a választ adóba is! S hányszor érezzük azt: legyen bármi a válaszunk, mindig találnak valamit, amibe beleköthetnek. Mert – jószerivel – annyi a közös az Igében elénk tártak s valós életünk között, hogy amint sokan törtek Jézus vesztére, úgy a mi elveszejtésünkön is sokan munkálkodtak – munkálkodnak.
Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok! Megígérem, megfogadom, hogy hitemet holtig vallom! – tanultam gyerekségemben, s igyekeztem erre tanítani a rám bízott fiatalokat.
Voltak, kiknek a szemében a református volt a szálka; voltak kikében a magyar; kikében a kettő együtt – vagy csak annyi: minek ezt hangsúlyozni?
Látszólag még nagyon távol vagyunk a napi igétől – de tán mégsem annyira. A reformátusok kicsit gúnyos megnevezése egykor a nyakas kálvinista volt. Az az ember, akit nem egykönnyen lehetett eltántorítani nézeteitől, meggyőződésétől. „Szabad-é a császárnak adót fizetni vagy nem? Fizessünk-é vagy ne fizessünk?” kérdezték a farizeusok és a Heródes pártiak közül némelyek Jézustól. Mi volt a gondjuk vele? Nem azért kérdezik: kötelező-e ránk a törvény?, hanem sokkal inkább az lehetett a valós ok: hozzájáruljunk-e, segítsük-e a bennünket elnyomó, kizsákmányoló római birodalom erősödését? S ha már ezt is benne érezzük-látjuk a kérdésben, jobban tudunk azonosulni vele. Nem Jézus ellenes szándékkal – mert a kérdezésre vezető indulat alapjaiban más bennünk! Mi nem azért kérdezzük, hogy ha igent mond, akkor az elnyomóink kiszolgálóivá akar tenni bennünket is; ha pedig nemet, akkor törvényszegésre, lázadásra bíztat.
A mi őszinte, gyermeki tiszta lelkületű kérdésünk Jézus felé az, hogy meddig tarthat a lojalitásunk?
„Hozzatok nekem egy pénzt, hogy lássam.” – mondja Jézus. Lássam, mit kérnek, mit akartok vagy nem akartok adni!
„Kié ez a kép és a felírás? Azok pedig mondának néki: A Császáré.” A császár, a törvény, az uralmon lévő azt kérheti, ami az övé. Ami tőle van. Amin az ő jele van.
Jézus azt feleli hát: „Adjátok meg ami a Császáré, a Császárnak.” – de itt nem áll meg a válaszban, hanem folytatja: „és ami az Istené, az Istennek.”
Arra figyelmeztet: Ne cseréld fel, ne fordítsd meg! Figyelj a jelekre! Az adót az álam pénzében kellett befizetni – amin a császár képe és felirata volt. Voltak nincstelenek, akik nem tudták megfizetni, s magukat adták rabszolgának, hogy családjuknak cseppnyi oltalmuk legyen! Ugye milyen áthalásos? Voltak, akik nem valamit adtak a rendszernek, hanem önmagukat adták elvtelenül oda – s így nagyobb oltalomban lett részük, mint azoknak, akik „csak” adót fizettek. Pedig nem mindegy: Magamat adom, vagy a magamét adom? Magamból adok, vagy a magaméból adok?
Mindez azon áll, vagy bukik, hogy kinek a képe és felirata van rajtam! Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok! Megígérem, megfogadom, hogy hitemet holtig vallom!
Nem tartom, hanem vallom. Nem magamban őrizgetem, hanem megvallom mindenki előtt! Mert református magyar vagyok! Vallom, az Isten képe van rajtam, és Ő az Ő új nevével jelölt meg! Mert a teremtésben „Monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. (1Móz.1:26-27) Az Ő kezének munkája vagyok, Ő viselt rólam gondot mindezidáig. Fiára tekintve adott nékem kegyelmet, adott nékem bocsánatot, gyógyulást és megújulást, s ígértet tett, hogy „Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő; és felírom őreá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” (Jel 3,12) Az Ő neve van rajtam, mert magáénak jegyzett a keresztségben, magáénak őrzött ez életben – ezért én Istené vagyok, nem adhatom magam a császárnak! De egyszersmind lojális polgára is vagyok e hazának: Magam az Istené vagyok, ezért magamat nem adhatom, magamból nem adhatok – mert akkor azt Istentől venném el, Atyám kezéből szakajtanám ki, magamat veszítve el, jutatva kárhozatra; de adhatom a magamét, adhatok a magaméból: adhatom hazámnak, adhatom a törvénynek, az uralkodónak erőm darabját, értelmem morzsáit, kenyerem töredékét. De ha ezzel nem érné be, hanem teljességemet akarja, azt nem adhatom. Ha ezt kívánná, vesztemre törne, mert istentől kívánna elszakítani, éltem forrásától, megtartatásom kútfejétől: Hiszen Jézus így tanít minket: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt. 22 : 37 – 40)
Istennek, Megtartómnak, Kegyelmezőmnek nem adhatok darabokat magamból, mert Ő sem csak darabjait vigyázza életemnek. A Heidelbergi Káté 1 kérdés-feleletével így teszünk vallást:
„Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? – Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban, nem a magamé , hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon. Ezért Ő, Szentlelke által, az örök élet felől engem is biztosít és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl Őnéki éljek.” (Heidelbergi Káté 1 kérdés, Erdős József fordítása)
Testestől, lelkestől, életemben és halálomban nem a magamé vagyok! Testem, lelkem Teremtőmé, Oltalmazómé, Gondviselőmé, Megtartómé! Ő a maga képére teremtett, magáénak jelölt, hogy életem lehessen Fia által.
A császár pénzéből adhatunk a császárnak, de magunkat nem:
Isten nem a pénzünket kéri, mert nem a vagyonunkat akarja megtartani, hanem minket hív, minket vár, minket szólít: „Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.” (Mt. 25:34) Amikor megnyílik az ország „Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Mt. 25:23)
Testvéreim! Jézus nem valaminket kéri, hanem minket. Nem egy napot, egy órát, hanem teljes életünket. A császárnak megadod, ami az Ővé, mert félsz büntetésétől. És Istennek is odaadod, ami az Övé: magadat! „Mondja vala pedig mindeneknek Jézus: Ha valaki énutánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét énérettem, az megtartja azt. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall? Mert valaki szégyell engem és az én beszédemet, az embernek Fia is szégyellni fogja azt, mikor eljő az ő dicsőségével, és az Atyáéval és a szent angyalokéval. Mondom pedig néktek bizonnyal, hogy vannak az itt állók közül némelyek, kik a halált meg nem kóstolják, mígnem meglátják az Istennek országát.” (Lk. 9 : 23 – 27.)
„Végezetre, atyámfiai, legyetek jó egészségben, épüljetek, vigasztalódjatok, egy értelemben legyetek, békességben éljetek;
és a szeretetnek és békességnek Istene lészen veletek.” (2Kor. 13:11)