Lekció: Act. 1:4-14
„Velük összejövén, meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem: Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap múlva. Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdék Őt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-e helyre az országot Izraelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig. És mikor ezeket mondotta, az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el Őt szemeik elől. És amint szemeiket az égre függesztették, mikor Ő elméne, ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe. Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről, mely hívatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van, egy szombatnapi járóföldre. És mikor bementek, felmenének a felsőházba, ahol szállva valának: Péter és Jakab, János és András, Filep és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, és Simon, a zelóta, és Júdás, a Jakab fia. Ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak valának az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával, és az ő atyjafiaival együtt.”
Textus: Act 1:6-9
„Mikor azért azok egybegyűltek, megkérdék Őt, mondván: Uram, avagy nem ez időben állítod-e helyre az országot Izraelnek? Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig. És mikor ezeket mondotta, az ő láttukra felemelteték, és felhő fogta el őt szemeik elől.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Amikor készülünk valahova, vagy várunk valakit, akkor számba vesszük: mire van szükségünk az utazáshoz, mire van szükségünk a vendégfogadáshoz. S ami hiányzik, felkutatjuk, megkeressük, hol lehet beszerezni. Praktikusan gondolkozva: elmegyünk bevásárolni.
De van, ami nem megvásárolható, ami nélkül azonban hiába minden más! Hiába a tudomány, a tárgyak, a készség és az indulat. Hiába van zöldség és hús, fűszer és gáz, ott van a receptkönyv is, hiába van meg bennünk a szándék, hogy finom ebéddel várjuk vendégeinket, ha erőnk nincs elkészíteni.
Erre az erőre szükség van. Már a bevásárlásnál, már a csomagolásnál, a készülésnél, a takarításnál hogy időre minden kész legyen, hogy ne fáradt, meggyötört arccal induljunk útnak, elaludva hogy ne gyűrötten, félig készülten, hiányos öltözékben várjuk vendégeinket.
A tanítványok is várnak. Ők az kérdezik Jézustól: „Uram, avagy nem ez időben állítod-e helyre az országot Izraelnek?” Az ország helyreállítását várták – várjuk. Most, az ezredfordulót követően is sokakban van felfokozott várakozás, hogy ez az ország hamarosan eljön. Vágyják és remélik, de egyszersmind félik is, hogy eljön Krisztus ítélni eleveneket és holtakat. Félünk mi is, hogy a mennybe kell mennünk, mert úgy éljük meg, hogy ez a világ vége lesz. Megméretésünk: megmaradunk vagy elveszünk.
Jézus akkor a tanítványoknak, most pedig nekünk mondja: „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett. Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok.” Azoknak a tanítványoknak mondja ezt, akiket Ő választott ki, akiknek kijelentette: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket, hogy velem legyetek. Azoknak mondja ezt, akik edzésben voltak három esztendeje, Jézussal járva utakat, Vele élve át minden napot, testi és lelki próbatételeket, viharokat és csodákat - nekik mondja azt, hogy vesztek erőt!
Nem azt mondja: Ti erősek vagytok már! Hanem azt: Még nektek is venni kell az erőt! Kapni fogtok, minekutána a Szentlélek eljő reátok!
Testvéreim! Ha mi is vágyunk és készülünk erre az »utazásra«, az eljövendő országba, Isten elé, akkor nekünk is erre az erőre van szükségünk! Jó a tudomány, jó az imádság, jó a szeretet, a bizalom, kell is mindez, de a Szentlélek ereje nélkül, ha ez mind együtt, maradéktalanul és tökéletesen megvan is, kevés. Nem a testünket kell erősíteni. Arról is gondot kell viselnünk, hiszen nem feledhetjük, hogy a mi testünk a bennünk lakozó Szentléleknek temploma. Ha nem viselünk gondot Istennek templomáról, melyek mi magunk is vagyunk, ha nem úgy élünk, mint a Szentlélek templomai, akkor a Lélek ereje hogyan áradjon tagjainkba és hogyan áradjon belőlünk?
A Lélek ereje azért adatott, hogy „lesztek nékem tanúim”. Hogy tanúi legyünk! S ez nem csak azt jelenti, hogy ti, akik itt vagytok – a maradék, ami ott, akkor 11-et jelentett – lássátok meg, hogy mi történt. Hanem azt is jelenti: mondjátok el, amit láttatok és hallottatok, amit láttok most és hallotok most! Mindenütt és mindenkinek, a föld végső határáig.
Tanúként kell élnünk, hogy tanúi lehessünk majd annak, amit akkor ott a tanítványok nem láthattak meg, mert a felhő eltakarta szemeik elől. S arra tanít minket Istennek Igéje, hogy nekünk is van menetelünk – kegyelemből, nem érdemeink és nem erőnk szerint, hanem a Lélek ereje által – a mi mennyei Atyánkhoz. Ha veszünk erőt, akkor tanúi lehetünk itt, s tanúi lehetünk majd dicsőségének is. Amit itt látunk, mint Tőle valót, amit itt hallunk, mint általa számunkra kijelentettet, azt el kell mondanunk. S akkor tanúi lehetünk majd annak, amit a felhő akkor eltakart és még most is eltakar szemünk elől.
„Az ő láttukra felemelteték” Amikor a mennybemenetel ünnepét üljük, áldozócsütörtököt, szeretnénk valami módon elképzelni, hogyan is lehetett Isten Fiának mennybemenetele. Létrát képzelünk? Szárnyakat? Angyalokat, akik emelik? A hogyant nem tudjuk. De nem »ment«, hanem »emeltetett«! Még Jézus is, a Lélek ereje által! Még Jézus is, aki erősebb mindegyikünknél! Még Ő is, akinek adatot minden hatalom mennyen és földön! Még Ő is emeltetett! Nem maga ment! Mi sem mehetünk magunk. Nem utazási irodát kell keresnünk, ahol megválthatjuk a menetjegyet – régen ezt hívták búcsúcédulának – a belépésre jogosítót Isten országába.
Hányan adnának ma is vagyonokat azért, hogy kapjanak egy igazolást: egyszer megállhatnak az Úr Isten előtt. Ezt jó szívvel igazolhatnánk is, mert egyszer mindnyájunknak meg kell állnunk előtte. Hogy megmaradhatunk-e ott? Vagy kivettetünk? Hogy Krisztusért igazaknak fogadtatunk-e el, ha tudunk vallást tenni bűneinkről és nyomorúságainkról? Vagy mint a maguk igazságában bízók kirekesztetünk? Ez majd mind ott és akkor, az Atya előtt dől el! Nem vehetünk jegyet, nem mi rendeljük az időt. Nekünk készülni kell erre az »utazásra« egy életen keresztül, s egy életen keresztül minden nap készen kell lennünk, mert nem mi tudjuk az időket és az alkalmakat, hanem az az Atyának hatalmában van! A mi életünk minden dolgának az ideje és alkalma az Atyának hatalmában van!
De készületünk hiányos, ha nem kérjük és nem várjuk a Lélek erejét. Ha azt mondjuk: eljött, kitöltetett, vették, s még adták is tovább, hirdetve: Vegyetek Szentlelket! – ez mind igaz! De igaz-e ránk? Ránk is kitöltetett? Mi is vettük? És lettünk tanúi? Adtuk-e, adjuk-e tovább? Ahogyan egykor a tanítványok vették és eleink részesedtek benne – ebből következik, hogy mi is ismerői lehetünk, és ma is részesei halála, feltámadása, mennybemenetele javainak. Annak, amit a mi Urunk Jézus Krisztus maradéktalan, teljes szolgálatával megszerzett nekünk.
A tanítványok vették a Lélek erejét, mert tudtak várakozni. Jézus nem azt mondta: menjetek haza, és mire hazaértek, ott van - és kész. Azonnal. Hanem úgy mondja: „János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap múlva.” Nem tudták, hány napot kell várni. Mi tudjuk, hogy tíz nap van pünkösdig, a Szentlélek kitöltetése ünnepéig. Vajon - s most nem az egész gyülekezet, hanem csak mi, akik itt vagyunk - tudnánk-e tíz napig együtt lenni? Imádságban és könyörgésben. Nem csak úgy, hogy most összebeszélünk: minden nap, este nyolc órakor, mikor megszólal az imádság-harang, imádkozzunk, ki-ki ott, ahol van, öt percet, hogy részesei lehessünk a Lélek ajándékának és erejének, s hogy áradjon Istennek Lelke e gyülekezetben is! Ez országban is! Hogy tanúi lehessünk és tanúivá tehessünk másokat! Félek, ezt sem tudnánk maradéktalanul véghezvinni. S még kevésbé lennénk eredményesek, ha együtt kellene lennünk, testben is egy helyen, ahogy együtt voltak a tanítványok és a nagyobb tanítványi kör. Egy szívvel-lélekkel foglalatosak voltak az imádkozásban és a könyörgésben. Pedig nekünk is kell tudnunk így kérni, egy szívvel-lélekkel, hogy: Uram, a Te akaratod legyen meg!
S ha kérjük, akkor bízzuk is Rá magunkat! Merjük elmondani: erőtlen vagyok! Én nem mehetek a mennybe! De ha Lelked ereje rám töltetik, ha adatik nékünk, könyörgéseink és imádságaink között és után, vágyakozásunk és kéréseink beteljesítéseként, akkor ez a Lélek bennünket is felemelhet! Más módunk nincs mennybe menni. Nem szárnyakat kell növesztenünk, nem utakat kell keresnünk, nem magunkat kell edzenünk, hanem beismerni: gyenge és alkalmatlan vagyok egyetlen lehetőségem a Te irgalmadat kérni, Uram Isten, hogy feljuthassak Tehozzád, s ott Te ítélj meg engem! Lelked tehet erre erőssé! Lelked tehet erőssé tanúságra, mennybeemelésre, hogy amit most a felhő eltakar, meglássam, ha csak egy pillanatra is, s ha Neked úgy kedves, megállhassak ott, előtted.
Vesztek erőt, Isten Lelkétől, és felemelhet benneteket is, hogy ne csak itt legyünk együtt és egyek, imádságban és könyörgésben, hanem ott is egyek lehessünk, és dicsérhessük Őt mindörökké, a Szentháromság egy Istent. Ámen.
„Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal. 2:20)