LEKCIÓ: Jn 20:24-29
„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Kettősnek hívtak, nem vala ő velök, amikor eljött vala Jézus. Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az Ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az Ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem. És nyolc nap múlva ismét benn valának az Ő tanítványai, Tamás is ővelök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.”
Textus: Jn 20:28 „Én Uram és én Istenem!”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Ahogy hallottátok imént az igeszakaszt, talán elgondolkoztatok arról, mi lesz az a kisebb részt, ami hangsúlyos lesz belőle, valamelyest talán önkényesen – ha csak én tenném; vagy az Isten Lelkére bízom: emeljen ki belőle egy részt. Elmondok egy-kettőt, amit nem emelek ki. Lehetne ugyan azok alapján is egy-egy prédikációt mondani, most azonban nem azokról lesz szó. De mindenesetre érdemes azokon is elgondolkozni: 1. Miért nem volt velük Tamás? 2. Noha az ajtó zárva volt, mégis bement Jézus. 3. „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Hangsúlyozom: ezekről biztosan nem fogok most szólni.
Kezdjük régebben. Egyszer Jézus megkérdezte tanítványait: „Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?” Vajon azért tette fel e kérdést, mert az emberek véleménye olyan nagy jelentőségű, netán meghatározó lett volna az Ő számára? Nem hinném, hogy akkor a tanítványai – Mesterüktől megtanulva – megfogalmazták volna: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.” De akkor miért fontos Jézus számára tudni, hogy kinek mondják Őt? Valamiféle visszacsatolás ez is: mennyire ismerik, mennyire látják azt, hogy ki is Ő valójában. Hogyan hangzott a felelet? „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” „Ti pedig kinek mondotok engem?” És ekkor mondja Péter: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.”
Ti kinek mondjátok? Általában idézni szoktunk. A Szentírást – vagy valakit. Nagyon sokszor hallom kollegáktól, különböző jó nevű, vagy kevésbé jó nevű, ismert, vagy kevésbé ismert teológusok nevét: ők ezt és ezt mondják. Testvéreim, olyan jól el lehet bújni a nevek mögé, mert ilyenkor csak az nem hangzik el, hogy aki szól, annak mi a véleménye a kérdésről! Nem azt jelenti, hogy nem kell olvasni, nem kell ismerni mások gondolatait, de a mások gondolatainak a megismerése nem lehet okozója annak, hogy saját gondolataitokat meg sem fogalmazzátok. Ha a másik véleménye mögé elbújtok, akkor olyan személytelenné, megfoghatatlanná és erőtelenné teszitek magatokat. Eljuthatsz odáig is, hogy el tudod mondani: a lelkipásztorodnak, a szüleidnek, a nagymamádnak vagy nagyapádnak mit jelent Jézus. De hogy neked? Ha egy gyermek el tudja mondani, ki a barátja, osztálytársa apja, de nem tudja megmondani, ki az övé, árvának érezheti magát akkor is, ha valójában nem az!
Péter azt mondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia”. Szerintem ez az a minimum, amit el kell tudni mondani. Nem a legtöbb, hanem a legkevesebb. A kérdés nem az volt – és ma sem az – hogy kit idézel szívesen, hanem hogy mit tudsz a saját szívedből, lelked meggyőződéséből elmondani. Mindezeknek az alapja a személyes tapasztalás. A tízek előnyben voltak Tamáshoz képest. Tudniillik amikor megjelent Jézus, Tamás nem volt köztük. Tízen vannak, hiszen Júdás már kihűlt.
Mikor megérkezik Tamás, azzal fogadják: „Láttuk az Urat!” Ez tény. De a tény közlése, továbbadásának módja vajon milyen volt? Hogyan mondták? Büszkélkedve? Mint egy kisgyerek: bee, mi láttuk, te nem? Dicsekedve? Láttuk! Vagy úgy, hogy irigységre ingereljék Tamást? Vagy örvendezőn? A másikban vágyat ébresztőn, azt mondva, hogy: mi már láttuk, és előbb-utóbb te is megláthatod? Szóval ez az, amit hangsúllyal ki lehet fejezni, és gesztikulálással és mimikával – amit azonban képtelenség leírni. A szavak minden esetben ugyanazok. Ugyanazoknak a szavaknak mennyire más értelmet adhatunk, ha más-más hangsúllyal mondjuk.
Tamás kétségei őszinték. Hihetetlen az, amiről szólnak, amit addig sosem látott senki. Sosem látott senki? Végül is ez sem teljesen igaz, mert jónéhányan látták, amint Lázár kijött a sírjából. De akkor is hihetetlen, hiszen Jézus hogyan hívná ki saját magát? Ha elkezdenek így gondolkozni – sehová sem vezet.
Azt a tényt, amit mi tapasztaltunk meg, szemünkkel, hitünkkel, nekünk kell továbbadnunk. Ha mégoly hihetetlen is. A bizonyságtétel, a továbbadás formája erősíti vagy gyengíti a tény jelentését. Ráirányítja a figyelmet, vagy elvonja róla. Sokan nem úgy mondanák, hogy ÉN láttam az Urat? Itt az én a hangsúlyos. Hogy mi következik utána, az már másodlagos: láttam az Urat. Saját magukat hangsúlyozzák. Nekünk mit kellene hangsúlyoznunk: hogy ÉN, hogy MI, vagy hogy az Úr ma is láttatott? Láttatott, láthatóvá lett – akármennyire hihetetlen is – a sosem látott! Nem az a gond, ha valakinek kétségei vannak, mint Tamásnak voltak. Sokkal inkább az, ha van egy olyan közösség – ott a többi tíz, netán itt mi – ahol ha elmondod a kétségeidet, akkor kiröhögnek. Azért, mert a számukra evidens, magától értetődő igazság, a megkérdőjelezhetetlen tény valaki számára még kérdéses és kétséges, azért a másikat miért kell kiröhögni? Ne gyerekezzük le, hogy milyen gyermeteg vagy, s fel kell nőnöd még a mi magasságunkba. Emlékezzünk meg arról, hogy mi sem magunktól nőttünk föl, hanem Isten adott nékünk növekedést. Lehet imádkozni érte, hogy adjon neki is, és lehet segíteni neki. Mert ha olyan légkört teremtünk magunk körül, hogy nem meri elmondani kétségeit, akkor magába zárja azokat, s akkor előbb-utóbb azt mondja: mi keresnivalóm van köztük? Ekkor nem az ő kétségei a felelősek az ő kirekesztettségéért, hanem a mi nagyképűségünk és nagyzolásunk. Közöttünk már senkinek sem lehet kétsége? Mi mindig, mindenben bombabiztosak vagyunk, mint egy óvóhely? Akkor a mi szeretni nem tudásunk miatt válik kívülvalóvá és védtelenné és kiszolgáltatottá!
Figyeljétek: bement Jézus és megállt a középen. A nyolcadik napon. Mindenkinek köszönt: békesség néktek, salom alechem, jó napot kívánok. Utána viszont csak Tamással beszélt. Mintha a többi ott sem lenne. Ti már láttatok, ti már bizonyosak vagytok, most neki van szüksége rám. A kétségben lévőhöz fordul, hogy az ő kétségeit vegye el, és olyanná lehessen Tamás is, mint a többiek.
Az elkódorgó, kételkedő Tamásnak mondja: hozd ide az ujjadat, hozd ide a kezedet. Mi is mondtunk nagy dolgokat, meséltem, hogy hajdanán én is azt mondtam: akkor fogok hinni az Úr Istenben, ha kezeimmel meg tudom fogni.
Tamás korábbi megnyilatkozása kicsit morbidabb: mert milyen dolog más sebeiben vájkálni? De akkor hiszek. S mikor ott van a lehetőség - odaáll Jézus Tamás elé: gyere ide, és tedd meg. Megengedem. Sőt, kérlek rá! Akkor Tamás nem megy oda, hanem leborul. Nincs leírva, de ha testben nem is, lélekben feltétlenül leborult Jézus elé: „Én Uram és én Istenem!” Vallom, hogy attól a minimumtól, amit Péter mondott – „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” – eddig, a maximumig kell eljutni!
Kik mondják ki a minimumot és a maximumot? Az egyik a tagadásra is kész Péter, a másik a kételkedő Tamás. A többi, a biztos, kiegyensúlyozott tanítvány minek vallja Jézust? Nincs följegyzés. No comment.
Miért tartom többnek, amit Tamás mond, mint amit Péter? Mert nem csak azt mondja el – lehet, szépen megtanult leckeként – hogy kicsoda az, aki őt megszólítja, aki azt mondja: hozd ide a te kezedet. De azt is megvallja, hogy kettejük között kapcsolat van. S azt is megvallja, hogy ennek a kapcsolatnak mi az alapja, mi maga ez a kapcsolat: Te az én Uram és az én Istenem vagy.
Más dolog Istennek vallani valakit és más dolog személyes Istenemnek. Sokaknak el kellett fogadnia, hogy a cézár isten a római birodalomban. Ha ezt megkérdőjelezték, akkor a felségsértés bűnét követték el. De azért nem jelentette ez azt, hogy mindenki a személyes Istenének vallotta a cézárt. Nagyon sokan vannak, akik – az ő megfogalmazásuk szerint – kénytelenek elismerni, hogy van Isten. De igyekeznek úgy élni, mint ha semmi közük nem lenne hozzá. Attól, hogy Isten van, az még nem az ő Istenük, mert ők nem érzik, nem vallják magukénak, s nem úgy gyakorolják életüket, hogy az Övé vagyok. Tamás itt már azt mondja, hogy az én Uram és az én Istenem. Nem csak van, létezik, de én is az Övé vagyok!
Ahhoz, hogy ezt el tudjuk mi is mondani, mindannyian, majd valamikor – hála legyen az Úrnak, ha vannak, akik már el tudták mondani – figyeljük Jézust, mert előbb-utóbb megáll a középen, és azt mondja: gyere ide a te kétségeiddel. S akkor elmondhatod először Neki, hogy aztán meg tudd vallani a közösségben is, hogy kicsoda számodra Jézus. Nemcsak egy Úr, hanem a te Urad. Nemcsak Isten, hanem a te Istened. Engedd oda kétségeskedő önmagadhoz, hogy rádöbbenj: hozzád szól.
Tapasztalatom szerint nagyon sokan félnek attól, hogy kiprédikálják őket. Volt egyszer egy nagy élményem – a helyet inkább nem mondom, hiszen nem az igehirdető személye a fontos –: egy vasárnap este – kirándulásból hazafelé jövet – betévedtem egy templomba, sáros ruhában, ahogy a budai hegyekből jön hazafelé az ember. Éppen csak beléptünk az ajtón, és megálltunk a baráti társasággal, mert ilyen mocskosan emberek közé bemenni? Itt a fal mellett még csak elvagyunk valahogy. Tele volt a templom, s a tiszteletes a szószékről szinte csak velem beszélt. Nem értettem ezt az indiszkréciót: mit keres ott a többi kilencszázkilencvenkilenc? Akkor voltam először abban a templomban. Engem sosem látott a tiszteletes, nem is tudott rólam és mégis rólam beszélt, az én gondjaimról, az én kétségeimről... Sokkal könnyebb megsértődni: kiprédikáltak, és sokkal nehezebb megvallani, hogy az Úr Isten lám, tud csodát tenni úgy is, hogy nekem személyesen ad megszólítást, kétségeimre feleletet, eligazítást.
Ne szégyelljük hát, ha megtörtént! Ha az Isten Lelke tette, és nem csupán a tiszi! A Lélek munkája nem emberektől van. Akkor van, ha Jézus áll a középen. Akkor van, ha az Ő látása kényszerít téged a vallástételre, nem emberek szava. Hogy ne más szavait mondd, hanem lelked mélyéből törjön elő: „Én Uram és én Istenem!” Ámen.
„Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!
Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,13)