2010 08 15 Decs

Csécsy István küldte be 2011. 10. 05., szerda, 20:17 időpontban

Lekció: Jn 15:1-8
„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek. Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanem ha énbennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek. Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek. Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim.”

Textus: Jn 15:7
„kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.”

Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!

Alapigénk félelmetes voltát szinte fel sem fogjuk: „kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.” Ki merne ilyet mondani, ígérni ma? Annyira elképzelhetetlen ennek teljesíthetősége, hogy azt, aki ilyet mer mondani, nem tartjuk komoly, felelősségteljes embernek. Ki tudna a kérések kimeríthetetlen sorához forrásokat, tudományt, technológiát rendelni? Ha komoly ember kényszerül arra, hogy ígéreteket tegyen, akkor azért korlátokat is ad: Kérjetek, amit csak akartok, s azokat – legjobb tudásom, lelkiismeretem és lehetőségeim szerint – teljesíteni igyekezem. De ez így már nem ugyanaz! A korlátokat értjük ugyan – nem lehet akármit látatlanban megígérni – de ezek egyszersmind az erőt veszik el az ígéretből.
Mi nem tudunk alapigénkkel azonos erővel bíró ígéretet tenni - „kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.” – mert mi csak emberi erőforrásokban vagyunk képesek gondolkozni. Az pedig, aki ezt az ígéretet tette – Jézus – nem a rendelkezésére álló emberi erőforrásokat mérte fel és vette számba, hanem tudta honnan jött, kitől van bölcsessége, kivel egy! „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10: 30)
Hogy hogyan, mennyire és mi minden következik ebből, s hol van-lehet ebben a mi helyünk, lehetőségünk, - nos ezt mondta el számunkra a lekcióként hallott igeszakasz, a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló példázat.
Tudjátok, hogy Budapesten nőttem föl, negyedik emeleten, ezért nem értek a szőlőműveléshez. Nem születtem bele, s ha valamit láttam belőle köztetek, olvastam róla, az nem lehet ugyanaz, mintha abban nőttem volna fel. Ha most előadást kívánnék tartani nektek a szőlőművelésről, akkor a népi bölcsesség igazát erősíteném – miszerint, aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.
Egy példázat megértésében döntő, hogy ki kicsoda. Ebben az Ígében az első mondat egyértelműen meghatározza a szereplőket, majd az 5. vers ezt még tovább viszi: „én vagyok az igazi szőlőtő” - mondja Jézus - „az én Atyám a szőlőműves”, majd: „ti vagytok a szőlővesszők” A szerepek ki vannak osztva, ezen nincs mit megbeszélni. Vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a szőlőműves Atya minden szükséges ismerettel rendelkezik, úgy ápolja és gondozza szőlőskertjét, hogy abban minden optimális legyen váradalmai teljesedéséhez. Így határozza meg a szőlőtőnek a helyét, a metszés idejét, módját, a gondozás szükségességének idejét, mértékét.
A gazda nem csak akkor megy ki a szőlőskertbe, amikor munkálkodni kell. Bármi legyen is, hetente legalább egyszer kimegy és megnézi: minden rendben van-e, nincs-e valami sürgős tennivaló. Tehát ha nem is kell csinálni semmit, akkor is kimegy: nézni kell a szőlőt, figyelni. Az Atya figyeli. Csak a tőkét? A vesszőket is. Azt is, ami a vesszőkkel történik. A szőlőműves a tő és a vesszők egységét, együttesét figyeli. Jézus a szőlőtő, akit mindennel ellát az Atya. Mi a szőlővesszők, akik mindent megkapnak a tőtől, ami csak szükséges, amit csak kérnek – s az Atya gondviselő tekintete előtt teljesíthetik rendeltetésüket.
A szőlő szaporításának két módját ismerem. Egyik a bujtatás. Fogunk egy vesszőt, lehajtjuk a földbe. Még nem választottuk el a szőlőtőtől, de egy része már újra a föld alatt van, hogy meggyökerezzen. Ezt követően, amikor elvágjuk a tőtől, mi következik be? Az egy tőből kettő lesz. Félreértés ne essék, nem azt akarom bizonyítani, hogy Jézust így lehet megtöbbszörözni. Amikor így lebujtatnak valamit és elkezd gyökerezni, akkor az a vessző micsoda? Még nem tőke, de már nem vessző! Mondd meg, hogy hol végződik a tőke, hol kezdődik a vessző?!
A szőlőszaporítás másik módja, hogy az úgymond érett vesszőket – nem tudom, hogyan kell megállapítani, az Atya tudja, Ő a szőlőműves, én vessző vagyok s ezt nem győzőm hangsúlyozni – le lehet metszeni, meg lehet gyökereztetni, s így lehet szaporítani. Itt megint nem lehetek én, a vessző a kezdeményező: én vagyok az új egyházalapító, én vagyok a szőlőtő, belém gyökerezzetek, belőlem hajtsatok ki, és majd én táplállak titeket. Nem. Az Atya tudja, hogy melyik vesszőt lehet lemetszeni ebből a célból, hova kell elhelyezni, mert ez megint az Atya hatalma. S érdekes módon ez a vessző is, amint tőkévé lesz: Krisztus. Mert csak belőle sarjadhat minden élet. Hogyan Krisztus? Ahogy Pál mondja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
A szőlőtermelés történhet lugasokon. A drótok mellett szépen hosszan elvezetünk egy-egy erősebb vesszőt, ami néhány év alatt akár két-háromujjnyi vastaggá is lehet. Szemmel láthatólag olyan, mint a tőke – csak távolabb van a talajtól, s én azért inkább úgy mondanám, hogy a tőkének a meghosszabbítása vagy meghosszabbodása, ami valaha vessző volt, de most már inkább hasonlít a tőkéhez, mint a vesszőhöz. Miért lehetséges ez? Mert a tőke táplálta, a gazda gondozta, „ő” meg „csak” tette a dolgát. Ha a mi életünk Krisztusba gyökerezik, Krisztusból táplálkozik és mindazt a táplálékot, amit Krisztustól kapunk, felhasználjuk a gyümölcstermésre, ha hagyjuk, hogy az Atya – a szőlőműves – metszegessen, megtépázzon, a felesleges és/vagy tévhajtásainkat letördelje rólunk, akkor egy idő után érdemessé válhatunk arra, hogy a lugasnak valamelyik ágává lehessünk, úgymond a tőke meghosszabbításává. Akkor már nem lehet meghatározni olyan pontosan, hogy eddig a tőke és innen a vessző. Nem lehet meghatározni, hogy most én élek, vagy a Krisztus él bennem. Már megint Pál apostol: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” De ha most azt kérem tőled, hogy mond meg: ez melyik perctől igaz Pál apostol életében – meg lehet mondani? Milyen érdekes, hogy nem lehet megmondani! S milyen érdekes, hogy mégis sokan megkérdezik: mondd testvérem, mikor tértél meg? Nem az a baj, hogy kérdezik. A baj az, hogy még felelnek is rá: 1984. július 16-án, délután 4 óra 5 perckor. Sajnos – ne nevessetek – hallottam ilyen feleletet. A kérdést nem én tettem fel.
Onnan indultunk: „kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.” Mikor, milyen esetben? Ha mer kérni, ha tud elfogadni, ha kész továbbadni. Ha elválaszthatatlanok. Bármi más esetben: ha nem kér, ha nem fogad el, ha nem ad tovább – elszárad, s nem csak haszontalanná, de károssá is válik: nyűgnek, tehernek, visszahúzónak – s ezt lemetszi a szőlőműves. Mert „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim.” A cél a gyümölcstermés. Vannak korai érésű, vannak késői érésű gyümölcsök. Nem a vessző dolga megítélni, mikor érett a gyümölcse – az Atya figyeli, s mikor neki tetszik, leszedi. S ekkor mi, vesszők búslakodunk, mert fáj a hiánya. De nem mi, hanem az Atya a tudója, miért vette le, miért rólunk. Mi csak annyit mondhatunk: „Igen Atyám, mert így volt kedves te előtted.” (Mt 11,26)
Nem véletlen az sem, hogy titeket bíztat: „kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.” Nem értjük, de mégis megérthetjük: hogyan lehet a vessző tővé. Ha folyamatos a kapcsolata a tővel, ha egybeforr vele! A Krisztus-tő nem benzinkút, ahová szükség esetén térek be. A Krisztus-tővel minden percben kapcsolatban kell lennem – nélküle elsorvadnék. Vannak, lehetnek pillanatok, amikor felsóhajtok: Segíts! Tisztíts! Gyógyíts meg! De a kapcsolatunk folyamatos, töretlen!
Szőlőtő. Olyan jó volna, hogyha mi is el tudnánk mondani: valahol véget értem, és már nem én vagyok; valami elkezdődött bennem, nem tudom, hogy hogyan, de egyszerre csak kicserélődtem. Van bennünk is változás, még akkor is, amikor már nem növekedünk tovább. Mások vagyunk. Ahogy a szőlővesszők is mássá lesznek, ahogy a lugas ágaivá, a tőke részévé válnak. S amint a tőke részéve lett, akkor belőle is vesszők fakadnak. Elmondható, hogy akkor ő táplálja ezeket a vesszőket? Ez már nem mondható el, mert nem ő adja a táplálékot! Az Ige továbbadóira, hirdetőire fokozottan áll ez: nem én adom. Én a kapom a tőtől, aminek jobb esetben csak meghosszabbítása vagyok. Kapom azért, hogy adjam tovább, a friss vesszőknek, mert az öreg vesszőn – ami már a tőke meghosszabbításává lett – már nincs fürt. De vannak rajta friss vesszők, amiken ott vannak a fürtök, ott van a gyümölcs. Az a dolgunk, hogy amit kapunk a tőkétől, azt továbbadjuk. Amit kaptok itt, az a dolgotok, hogy továbbadjátok, hogy másokat is átjárjon Krisztus éltető nedve, az életnek vize. Hogy mások is eljuthassanak odáig, hogy egyszerűen nem is én élek már, hanem a Krisztus él énbennem; és amit csak kérnek, meglegyen nékik. Ámen.

„Az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban,
aki a fej, a Krisztusban!” (Ef. 4:15)