Amint megkaptam az emailt, miszerint Szigetszentmártonba is került geoláda, máris eldőlt: ide megint el fogunk menni.
Az ok egyszerű: mióta az eszemet tudom, egészen úgy 14-16 éves koromig minden nyarunkat itt töltöttük: kicsöngetés utáni héten lepasszoltak minket a nagyszülőknek a ráckevei Duna partján álló telekre, és csak a becsöngetés előtti héten mentünk haza - egyszóval életünk jelentős része kötődik ide.
Azóta persze egy-két dolog megváltozott. Ahogy végigmentünk a parton a strandtól az egykori telekig, láthattunk nagyon lepukkant, a dicső szocializmus büdös szagát árasztó gyárüdülőt, de épp csak a kacsalábat maga alól hiányoló magánnyaralót is. Érdekes volt látni, hogy az elmúlt 10-15 év mennyi és milyen változást hozott: összességében talán még szebb lett a környék, de élettel is sokkal teltebb. Régen talán egy hét alatt sem láttunk a vízen annyi motorcsónakot, mint most egy délután alatt.
Persze vannak olyan dolgok is, amelyek hálIstennek nem, vagy alig változtak. A part mentén sétálva ugyanazt a nyugalmat, csöndet és békét tapasztalhattuk, amire gyerekkoromból emlékszem; ugyanaz a burjánzó zöld növényvilág, a szinte semmitől sem tartó állatvilág...
A nap fénypontja pedig az volt, mikor összetalálkoztunk az egykori kertszomszéd fiával, akivel úgy 15 éve nem láttuk egymást - ennek ellenére megismertük egymást, sőt, a csónakját is felajánlotta egy körre. A mi, alföldön növekvő, természetes vizet alig látó gyerekeinknek hatalmas élmény volt, amikor beülhettek a csónakba, és a rengeteg vízből közelebbről is láthattak egy darabkát.
Köszönjük, hogy eljöhettünk - jó érzés volt!
