Márciusi pécsi csillagtúránk utolsó napjának második (és utóbb kiderült, hogy egyben utolsó) állomása Rockenbauer Pál sírja volt. Aznapra három ládát terveztünk: a Dombay-tavat, ezt, meg a pécsváradi várat, de mivel a kisebbik aprónép még mindig az igazak álmát aludta, ezért először a temetőt kerestük meg: a várat már babakocsival is járhatónak mondták.
A szemerkélő esőben a céltól nem egészen 100 méterre sikerült megállni a kocsival, ahol az ébredő ifjúság etetése kezdődött meg, így csak a nagyobbikkal mentünk a sírhoz. Megható volt a tiszteletadásnak ez a jele: vajon hány kilométert kellett gyalogolni és hány hegyet megmászni, hogy ennyien és így emlékezzenek rá? A láda tényleg kézenFEKVŐ helyen volt, olyannyira, hogy még egy óvodás is kihalászhatta. A környéken akkor még nem köszöntött be a tavasz, így csak csupasz fákat láthattunk - viszont néha kisütött a nap, bár elég ritkán, és akkor is rövid időre. Nem tudjuk, hogy ki lehet az a "Gizi", akit szintén itt temettek el, de sokat nem gondolkozhattunk rajta: szaladni kellett a kocsihoz vissza, ugyanis hirtelen olyan hófúvás kerekedett, amiben nemhogy a 6-os útig, de a faluig is alig láttunk el. Így aztán a pécsváradi vár máskorra maradt - amit utólag sajnálunk, lévén aznap azon a környéken talán végre találkozhattunk volna más kesserrel is.
