Ma volt a templomban az országos református tanévnyitó (régen láttam ennyire tele a templomot, talán csak a Guinness-rekord kísérletnél tavasszal), aminek apropója: idén 450 éves a kőrösi református iskola. Az évnyitó beszédek kapcsán megemlíttetett a mai magyar oktatáspolitika romboló hatása és az attól való elhatárolódás éppúgy, mint az eredmények - de hogy a tárgyra térjek, elhangzott a meghívás a Kormorán koncertjére délutánra, a cifra-kerti nagyszínpadra. Hezitáltam, hogy kimenjek-e, mert épp elkészült az ebédem, mikor meghallottam a zenét - de VMiklos rábeszélt. Nem bántam meg.
Mikor kiértem, azonnal láttam, jó helyen járok: igaz, hogy csak egyet, de magyar zászló alá húzott árpádsávos zászlót lengetett valaki. Mondták korábban, hogy Koltai Gergő (akiről e koncerten tudtam meg, hogy köztársasági aranykeresztet is kapott, többek között) írt egy nótát a 450 éves jubileumra, hát kíváncsi voltam, hogyan fogadják a falusi népek (egy hete még azt mondták, a főtéren lesz a koncert, mert a cifra-kerti egyéb rendezvények elnyomnák a mondanivalóját). Maga a koncert nem volt rossz, legalábbis az a része, amire odaértem; sajnáltam is, hogy nem készültem rá korábban - igaz, csak egy-két szót hallottam erről a Kormoránról. Örültem, hogy kint lehettem - tinédzserkoromban nem adatott meg, hogy koncertekre járjak, hát most íme.
Mikor a zenekar befejezte a koncert róluk szóló részét, ezt hallottuk: "igazgató úr, öné a színpad" - nevettem is magamban, hogy fog kinézni a bocskai-ruhás, nyakkendős, ősz igazgató a falusiak színpadán, háta mögött a dobbal, mellette a gitárosokkal és énekes-lányokkal, félig előtte a hangosítással. HálIstennek beszédének hossza nem nyomta el a hangulatot; egyszerű szavakkal röviden elmondta a sztorit, hogyan lett tóvá a délibáb, miként válhat most valóra, hogy a Kormorán háta mögé a bocskai-mellényes kőrösi diákok állnak be énekelni. Sajnos nem volt elég szórólap ahhoz, hogy mindenki ismerhesse a szöveget - de talán néhány év múlva már menni fog, hiszen állítólag ez lesz mostantól az iskola himnusza, amit minden alkalomkor énekelni fognak.
Az új nóta után a Honfoglalásból énekelték: "Kell még egy szó", és csodálkozva néztem, hogy az utolsó két éneket alig énekelték az emberek: a magyar és a székely himnuszt nem hiszem, hogy nem ismerték volna.
Tanulság: merjük kimondani, amit gondolunk, és merjünk beszélni az érzéseinkről - különben csak szétesik a társadalmunk, életünk, családunk; merjük felvállalni, hová születtünk, és merjük magyarnak nevelni a gyermekeinket is.