Igeszakasz: 2Tim 2:19
„Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentuma, melynek pecsétje ez: Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja.”
Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Arra kérettem fel, hogy e kiállítás megnyitása kapcsán, advent első vasárnapján adventi gondolatokat szóljak – Isten adventi üzenetét adjam tovább mindnyájatoknak.
A felnövekvő gyermek, amikor véghezvisz valamit: homokvárat épít, rendet rak szobájában, süteményt készít – dolga végeztével szüleihez fordul: Ugye jó lett, szép lett, finom lett? Elismerést, megerősítést, esetleg egy-egy kiegészítő, dolgát még jobbá, teljesebbé tevő tanácsot kér, vár.
Amikor annyi minden bizonytalanná válik körülöttünk, merjünk mi is gyermekként odaállni Atyánk elé, elbizonytalanodva egy kicsit, de Őt kérdezni: jól csináljuk-e? Jó irányba haladunk-e? Ugye Atyánk, ez így a Te akaratod szerint való? S Ő felel, minden kérdésünkre. Eligazítást, útmutatást ad. Naponként hozzánk való szavában, s a teljes Szentírásban
Mai igénkben így szól: „Ismeri az Úr az övéit.” „Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja.”
Ez az Istennek erős fundamentuma. Az alap, amire minden épül. Az Úr ismeri az övéit – de az övéi ismerik-e Őt? Hiszen még Keresztelő János is – Jézus csodatételeiről értesülve – követeket küld Jézushoz, hogy Tőle kérdezzék meg: „Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?”
Pedig Jézus Keresztelő János felől mondta a sokaságnak: „Mit látni mentetek ki a pusztába? Szél ingatta nádszálat-e? Hát mit látni mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert-e? Íme akik drága öltözetben és gyönyörűségben vannak, a királyok palotáiban vannak. Hát mit látni mentetek ki? Prófétát-e? Bizony mondom néktek, prófétánál is nagyobbat.”
„Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja.” Ahhoz, hogy a hamisságtól távol tudjuk tartani magunkat, ismerni kell az igazságot. Jézus mondta Pilátusnak: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra. Erre Pilátus: Micsoda az igazság?”
És még egy idézet a Szentírásból: Jézus, amikor parancsot adott, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket, ígéretet is adott: „ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”
Mindezek előrebocsátása után, Ádvent első vasárnapján, amikor tudtunkra adja Istenünk: övéiként ismer minket; Fia – aki az eljövendő volt, s az eljövendőből jelenvalóvá lett –velünk van minden napon; akkor most mi mire, kire várunk?
Mire várunk? Karácsonyi csendre, ajándékokra, kedves szavakra, köszöntésekre – vagy arra, hogy vele lehessünk? Ettől félünk – mert azt gondoljuk, ez a test elmúlását, a halált jelenti. Pedig az Úrral lenni, vele élni: az élet kiteljesedése! De mi inkább azt mondjuk: Várjuk az Urat! Várásunkkal arról akarjuk meggyőzni magunkat: még nincs itt! Még nem látja a rendetlenséget, mellyel szennyezzük világát; várjuk, hogy érkezéséig rendet tegyünk: körülöttünk, s talán magunkban. Szeretnénk eltakarni mindazt, amit szégyellünk előtte.
Énekeljük: „Ó, kedves vendég, nálam szállj, Bűnömtől ne iszonyodjál, Jöjj be hozzám, te szolgádhoz, Szegény megtérő juhodhoz!” Várjuk, s mikor csalódottan bemegyünk a kapuból a hosszú várakozás után – jó ha nem egy cédulát találunk az asztalon: Itt voltam, vártam rád. Jézus. – hanem ott találjuk Őt, amint ránk vár!
Ádvent az eljövendőre várakozás ideje! Az Úr vár ránk (ott, nálunk, asztalunknál) –jövünk e hozzá? Velünk van (házunkban, bőrünkben, minden tettünk során) – tudatában vagyunk-e ennek, akarunk-e mi is vele lenni, minden napon, mindenben?
Ádvent: Nem az Úrnak kell hozzánk jönnie, hanem nekünk az Úrhoz térnünk! Az Úr vár ránk, hogy Vele legyünk: Ma, holnap, holnapután, minden napon, életünkben és halálunkban, mindörökké! Ámen.