Az oktatás utolsó napján magáról a helyszínről sem felejtettem el lőni pár képet.
Az ajkai bioerőmű mellett tartottuk az oktatást, a hűtőépítmények közvetlen szomszédságában: az építmény sarkánál látható, folyamatosan hulló eső miatt csak szünetben lehetett ablakot nyitni, akkora volt a zaj.
Érdekes egy hely ez a gyártelep. Annakidején, amikor a kommunizmust még nem a pult alól árulták kifele, ezt a telepet egy bakonyi villával és erdővel, valamint egy balatoni, kb. 30 fős nyaralóval állítólag 10 milláért vette meg az új tulaj. Ehhez képest mire a kerítés mentén elértünk kocsival a bejáratig, az volt másfél perc - tehát ha csak bontott téglának eladják a gyárat, már nyertek volna rajta.
No és hogy mitől bioerőmű? Kérem szépen, annak idején a környékben bányászott/kitermelt szénnel fűtötték az erőművet. Mikor a telérek kimerültek, vagy csak nagyon gyenge minőségű szenet adtak, elkezdtek külföldről hozott szénnel dolgozni. Annak viszont akkora a fűtőértéke, hogy a kazánok sorban égtek ki, tehát a fűtőértéket valamivel csökkenteni kellett. Megoldás: fa darálékot meg szotyihéjat adagolnak a szénhez - ettől lesz "bio"erőmű. A mázsás fahasábokat egy gép kb. három másodperc alatt darálja be, és Ausztriából állítólag naponta három kamionnyi szotyihéjat hoznak - de a pótkocsis fajtából, ugyanis a szotyihéjnak rendkívül kicsi a sűrűsége, másképp marha könnyű belőle egy teherautónyi. A helyi szenet sem hagyják veszni: mikor le akarnak állítani egy kazánt, ezt használják fel; innen a neve: "tűzoltószén". A bioerőmű másik következménye: a környéken a fa kb. kétszer annyiba kerül, mintha nem lenne az erőmű.
Hazafelé úton megálltunk a Balatonnál egy kis palacsintázásra, megvártunk az erkélyről egy vonatot, két hajót meg egy focimeccset, s végül utaztunk még három órát hazáig.
