Lekció: JJel 3:14-22
„A Laodiczeabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg. Íme az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, a mint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”
Textus: JJel 3:15, 22
„Tudom a te dolgaidat... – Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”
Református Keresztyén Gyülekezet!
Szeretett Testvéreim a Krisztus Jézusban!
Szombaton volt egy hete, hogy olvasni kezdtük Bibliaolvasó Kalauzunk útmutatása nyomán János apostol Mennyei Jelenésekről való könyvét. Akkor arra gondoltam, hogy a múlt vasárnapi bevezetést követően vasárnapról-vasárnapra sorra veszem az Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiceában lévőkhöz írott leveleket. Tudtam, hogy nagy merészség egy helyettesítőnek hét hétre előre tervezni. Istentisztelet után lelkipásztor úr elmondta, már elég erősnek érzi magát, s október első vasárnapjától ismét szolgálatba áll.
Ekkor két lehetőségem maradt: kiválasztani egyet a 7 levélből, s annak alapján hirdetni Isten Lelke segedelmével az Ő üzenetét – vagy: megkeresni azt, ami közös a 7 levélben. Végül is a Lélek azt ismertette fel velem, hogy mi, az Ige megszólítottjai nem a 7 városban, hanem Decsen élünk, s így azt kerestem meg, mi a közös a levelekben, ami a megszólítottak helyének meghatározásától függetlenül szól – s így hozzánk, Decsen élőkhöz is.
„Tudom a te dolgaidat...” E rövid közlés egyszerre rémisztő és bátorító. Rémisztő, mert semmi sem rejthető el előle! Bátorító, mert semmi sem rejtett előle! Lát minket, úgy és olyanak, amint vagyunk!
12 éves koromban egy szombat délután hazamentem, édesanyám azt kérdezte: cigarettáztál? Látta rajtam – megperzseltem a szemöldökömet. Amikor a gyerekek hazamennek az iskolából, látszik rajtuk munkájuk napi eredménye, társaikkal való együttműködésük nyoma: lehet szakadt, piszkos a ruhájuk; lehet vidám, ragyogó a tekintetük, vagy éppen kerülik a szembenézést. Mindez sok mindent elárul. Aki olvasni tud e jelekből – s az édesanyák többnyire tudnak! – az minden szó elhangzása előtt tudja, mi történhetett. Mennyei Atyánk annyival több az édesanyánál, hogy Ő nem azt tudja, hogy mi történhetett, hanem azt, hogy mi történt!
Jónást Ninivébe küldte az Úr – s ő az ellenkező irányba indult, hajóra szállt, megbújt a hajó aljában – s az Úr elől mégsem volt elrejtve! Végül csak Ninivébe kényszerült!
Mi sem tudunk elbújni az Úr elől – mert tudja a mi dolgainkat. De nem kell félnünk, megrémülnünk, mert Ő ezt nem ellenünkre használja, hanem éppen értünk! A 7 gyülekezetnek sem azért mondta, hogy ezzel vezesse be ítéletüket, hanem azért, hogy lássák be, ha nem azon a valóságos és/vagy lelki úton haladnak, amit az Atya tűzött ki számukra.
Mégis, akkor miért zavar minket e közlés: „Tudom a te dolgaidat...”?
Mert így látható, ha letérünk az igazság útjáról, látható, ha hamisságban járunk. Így nincsenek titkaink – pedig mennyi mindent igyekszünk elleplezni egymás elől! Ez lehet, hogy ideig-óráig sikerül – de Atyánk elől nem tudjuk elrejteni. Szégyellnünk kell ezért magunkat? Nem, hanem arra kell törekednünk, hogy úgy éljünk, hogy ne kelljen állandó félelemben lennünk, mikor derülnek ki dolgaink. „Mert nincs oly rejtett dolog, mely napfényre ne jőne; és oly titok, mely ki ne tudódnék.” (Lk 12:2)
De a „Tudom a te dolgaidat...” nem csak ennyit jelent, nem csak negatívumokat takar! Mikor egy kisiskolás ragyogó szemekkel szalad hazajövet édesanyjához, átöleli: Ötöst kaptam! – az édesanya már a közlés előtt sejti a jó hírt. De nem szól: Ne is mondd, már megint egy ötös! – mert ezzel gyermeke örömét venné el. Mert életünk szerves része a mértékletes dicsekedés.
Atyánk tudja a rosszat is, jót is – mert minden dolgunkat, tettünket, sőt: gondolatunkat ismeri – előbb, mint szavakká formálnánk!
„Tudom a te dolgaidat...” –ez bíztatás is. Mert Atyánk nem csak Teremtőnk, nem csak ítélőnk, hanem áldott orvosunk is, aki minden vérvizsgálat, CT, MRI nélkül is tudja minden dolgunkat, bajunkat. S nem csak tudja, hanem kész segíteni is rajta – gyógyulást adni t a mulandó világban, vagy tenyerébe venni, hogy nála folytatódjék kín és betegség nélkül életünk. Ő mindent tud rólunk. Ezért: Nincs ok a dicsekvésre – tudja. Nincs lehetőség az eltitkolásra – tudja. Nincs szükség kívánságlisták sorolására, vágyaink elmondására – tudja. Nincs lehetőségünk semmi újat közölni vele – mert tudja minden dolgunkat.
Akkor minek az imádság, a bűnvallás, a hálaadás? – kérdezhetik sokak.
1.) Őszinteségünk megmérése. Tudjuk-e elmondani úgy a jót, mint a rosszat? Merjük-e vállalni előtte: ilyenek vagyunk! Beismerjük-e: nem tökéletesek vagyunk, még annyira sem, mint lehetnénk – mert van bennünk is gyarlóság, önző kívánságok, vágyak, hiú remények
2.) Indíttatásunk vizsgálata – vágyaink beteljesítését Tőle kérjük-e? Neki van-e része terveinkben, hagyatkozunk-e Rá, számítunk-e segítségére – vagy csak a magunk erejével, értelmével, kapcsolataival számolunk a terveéskor?
3.) Tudunk-e köszönetet mondani mindazért, amivel megajándékoz? Becsüljük vagy fitymáljuk ajándékait? Egyáltalán: meglátjuk-e, hogy Ő adja, vagy a magunk ügyességének, munkánk eredményének, furfangosságunk gyümölcsének tulajdonítjuk? Olyan természetesen vesszük ajándékait – pedig el kellene olykor gondolkoznunk azon, hogy nem is annyira természetes! Megszülettünk, felsírtunk, levegőt vettünk. S hányan nem! Van két kezünk, lábunk, fülünk, megnyílt értelmünk, látásunk, hallásunk. S hányaknak van valami fogyatkozása! Miért vesszük mindezt természetesnek – olykor lehetne ezekért is hálát adni!
Az imádságunk azt méri meg, mennyire azonos az a kép, amilyenek Atyánk lát – azzal, amit magunkról festünk! Egybe esnek-e a kontúrok – vagy két teljesen más képet kapunk?!
Néz minket Atyánk, mint szülő a kapuban a hazafelé tartó gyermekét: Mi látszik rajtunk, és abból mit mondunk el. Megosztjuk-e vele örömünket, bánatunkat, csalódásainkat, kétségeinket, sikereinket, sikertelenségeinket?
„Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”
Van-e füled a Lélek szava meghallására – vagy bedugult? Erre a kérdésre nem szóval kell felelni – szavaink sajnos hiteltelené lettek már – hanem cselekedeteinkkel kell bizonyítanunk: halljuk, mit mond a Lélek, s arra törekszünk, hogy megtartsuk, megcselekedjük azokat. Hogy ne csak mondjuk: Szeretjük Atyánkat, szeretjük Atyánknak fiait, hanem Atyánk számára is az legyen látható, hogy az a szeretet van bennünk, amivel Ő szeretet és szeret minket. Őbenne, Őáltala lehetünk egyek, örömben és bánatban, sírásban és nevetésben, Ővele tudjuk átölelni egymást, s ez az az ölelés, amit úgy adhatunk és úgy élhetünk meg, mintha Atyánk ölelne kebelére minket! Ámen.
„Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Úr, a te Istened, a te megtartód.” (Ézs 43:1-3)