Örökkévaló csatározások - a Mindenható árnyékában?
A mai bibliai szakaszban Mózes és Áron lesz a közbenjáró a fáraó és Isten között. Nekünk vajon nem jut-e ilyen szerep, még akkor is, ha tudjuk: egy a közbenjáró?
Azt írja a kalauz: Az Isten nélkül élő ember szánandó elesettségét, megbízhatatlanságát és gonoszságát egyszerre mutatja fel Egyiptom fáraója. Mózes és Áron azonban nem háborog, nem panaszkodik Isten előtt, hogy a bolondját járatják velük, hogy az életük csupa kiszámíthatatlanság és csalódás a fáraó miatt. Tudják viselkedésének az okát, és engedelmesen, hűséggel végzik a dolgukat.
Könyörgünk kommunikációért, hogy tudjuk úgy előadni a viselt dolgainkat, hogy abból a fáraó, a világ is láthassa, mit akarunk. Fel kéne tenni azonban azt a kérdést is: Isten mit akar velünk? Azt akarja-e, hogy megszabaduljunk a terheinktől, vagy még nagyobb terve van velünk, s nem csak a mi rabigánkat akarja letörni, de a fáraó szívét is megpuhítani?
Ráadásul tegnapelőtt azt is megtudhattuk, hogy Isten nem csak „egyszerűen” mindenható, de örökkévaló (öröktől fogva, külső ok hiánya ellenére is létező) Isten. (Ha jobban megvizsgáljuk a szöveget, abban valami olyasmi szerepel, hogy „én vagyok az örökkévaló Úr, a ti isteneitek Istene”, azaz a legfelsőbb rendű létező.) Hogy jövünk mi ahhoz, hogy (elnöki beiktatásbeli imádsághoz hasonlóan) a csatáinkra, tárgyalásainkra is Isten áldását kérjük - holott azt sem tudjuk, Istentől valóak-e ezek a csaták? Kicsit nevetségesen hangzik ez számomra: mintha hangyák csápolnának az óriás lába alatt...
Úgy gondolom, talán jobb, üdvösebb és esetleg még hasznosabb is lenne, ha nem siránkoznánk és panaszkodnánk minden fórumon, levelezőlistán és még Isten előtt is életünk kiszámíthatatlansága és csalódása miatt, hanem megbízhatatlanságunkat és elesettségünket elé letéve az Ő cselekedeteinek okát próbálnánk meg kitudakolni, hogy aztán engedelmesen és hűséggel végezhessük az általa kiszabott dolgunkat.
Szezon és fazon
Megint csak köszönettel tartozom ezért a bejegyzésért, hiszen egy KÖZÖS ügy dolgában értünk MEGINT egyet.
A kommunikációért való könyörgés tulajdonképpen értelmezhetetlen és nevetséges is. Emlékszem nevettünk mi is. Azt( vastagbetű hogy van?) imádkozni amit én akarok, az talán még súlyosabb mint azért( ezt is vastaggal írnám) imádkozni amit én akarok.
Jó megadással várni az Úr szabadításáig!
Van vastag
Így kell írni: <strong>vastag</strong> és megcsinálja. Persze lehet, hogy ezt is egyszerűsítenem kéne, de nekem ugye ez a legegyszerűbb... ;)
Másrészről nehéz ügy ez, mert ugye nem azt imádkozni, vagy azt nem imádkozni, amit én akarok, eléggé fából vaskarika. A feloldása ennek csak úgy lehet, mint a megdicsőülés hegyén: legyen meg az Isten akarata - ahol ugye a legnagyobb ember is már mindenről lemondott (pedig nem volt tisztsége, amire választották volna). Addig azonban csak azt tudom imádkozni, amit (így vagy úgy, szabad akaratból, vagy Isten akaratának visszatükröződéséből) akarok. Persze ugyanezt lehetne „azt” helyett „azért” szót használva is mondani - és javíts ki, ha rosszul látnám... ;)
Esélytelenül
Úgy értettem ezt a dolgot, hogy a kommunikációért imádkozó, szépbeszédű, okoskolbász azt imádkozta, hogy "legyen meg az én akaratom, mert ezt én így szeretném",ahelyett, hogy azt mondta volna "legyen meg a Te akaratod, még ha én azt nem is úgy gondolom,de elfogadom"
Ezért a cím, hogy szezon vagy fazon,nem illik összekeverni,minthogy a gizikét sem a gőzekével.
A lényeg azonban mégis csak az, hogy ahol imádkoznak (ha már imádkoznak) és ezt többen teszik, akkor legalább ketten közülük akarjanak egyezőt.És kérjék el. És, ha az Isten akarja, megadja azt.De amit csak én akarok és még az Istent is csak kommunikációs célnak tekintem: semmi esély.
Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek...
...ott már van multiplikátor. Ahol egyedül, ott max. kommunikátor - bár kérdés, oda minek. ;) (Érdekes, hogy míg Istennek elég egy szóvivő, addig pl. a békávé is csak most kezd rájönni, hogy felesleges többet tartani...)