csecsy.hu

Csak kevés dolog volt, mely után az antik világ annyira áhított, mint a béke. Mindenki a békét kereste. Minden ókori filozófusnak célja volt az „ataraxia” — a derűs béke, csendesség, a lélek nyugalma. A császárnak sikerülhetett talán a világbékét megteremteni, azonban ami után az emberek vágytak, az a békével teljes szív. Béke, de nem a császári proklamáció alapján, hanem az Isten szerint. A békére igyekvő próbálkozásokban ismételten bizonyos elképzelések vésődtek fel.

1. Békét csak a kívánságok, óhajok kioltása által lehet elnyerni. „Ha te Pythoklest boldoggá, szerencséssé akarod tenni, akkor ne szaporítsd a vagyonát, hanem vedd a kívánságait”, mondta Epikuros. Semmi, amit egy embernek adni tudsz, nem ad neki békét. Meg kell szabadítsad őt a veleszületett emberi kívánságoktól, melyek az életéből csalódást és csatateret csinálnak.
2. Béke csak az érzések halálával jöhet. Egy ember önmagát „apathes”-sé, érzés nélkülivé kell tegye. Ha ő a szívét valakire rábízza, ha ő valakinek odaadja a lelkéhez vezető kulcsot, a békét örökre elveszítette. Az ókori gondolkodók nyilván az életből pusztaságot csináltak és azt nevezték békének.
3. Béke származik a közömbösségből. Némely dolgok és helyzetek ura lehet az ember, másoknak nem. Valami, amit az ember minden esetben uralni tud, az az akarata, a beállítottsága és magatartása, melyeket az élettel és körülményekkel szemben mutat. Minden körülménnyel szemben, mely hatalmán (befolyásán) kívül áll, abszolút közömbösnek kell lenni. Egy személyhez vagy ügyhöz való kapcsolatot, már csírájában el kell fojtani. Így tanították a sztoikusok.
4. Béke a teljes önelégedett függetlenség az autarkeia által valósul meg. Az ember a saját életén kívül semmi módon ne függjön semmitől. A szerencséje sohase függjön dolgoktól, kivéve önönmagától, csak magáról és semmi másról ne gondoskodjék, ami körülötte adódik.

Ezek voltak az alapvető gondolatok a görögöknél a békéről. Epikuros ezt „testi fájdalmak vagy lelki megterhelések hiányának” nevezte. Ezek a filozófusok a békét az életben való elkülönülésben és elszigetelődésben látták.

Legfőbb parancsolatuk: a saját élethelyzeteden kívül semmi mással ne foglalkozzál. Ez az életfelfogás szöges ellentétben áll az újszövetségi felfogással és a békéről alkotott keresztyén elképzelésekkel. Mit tanít tehát az Újszövetség erről? A béke szónak hosszú előtörténete van, mielőtt az Újszövetség szótárába került volna. Ez a szó a héber „salom” fordítása. Az helyes, hogy a „salom” békét jelent, és többnyire úgy is fordítják. De mást is jelenthet. Így pl. 1Móz 43,27-ben a testi jóléttel kapcsolatos. A „salom” valójában mindent jelent, ami egy ember életében a jóléthez járul és ami az életet elsősorban értékessé tesz. Általános szóhasználatban a béke szó nálunk negatív jelentést nyert. Ha nincs háború, akkor ezalatt békét értünk. De a héberek messze állottak attól, hogy egy háború utáni állapotot, mely a pusztítás nyomai, a szükség és az egymás elleni bizalmatlanság jellemez, békének nevezzék. A héber gondolkodásban a béke szó sokkal pozitívabbat fejez ki. Az üdvözlés „salom” (arabul „shalaam”) nem csak egy negatív kívánság — hogy egy ember élete nehézségek, problémák nélküli lehessen –, hanem sokkal több: az a reménység és imádság, hogy a másik Isten minden ajándékának és áldásának örülhessen. Mindig amikor az Ó és Újszövetségben békéről van szó, ezekre a pozitív jelentésekre kell gondolni.

Vizsgáljuk meg most az „eiréné” használatát a Septuagintában.

1. Az „eiréné” körülírja a derűs, nyugalmat, a csendet, egy élet tökéletes megelégedettségét, amely tökéletesen boldog és biztonságos. Az igazságosság útja a béke, és az igazságosság következménye a nyugalom és az örök biztonság (Ézs 32,17). A zsoltáríró békével fekszik és alszik, mert az Úr segíti őt, hogy biztonságban lakhat (Zsolt 4,9). Jeremiás a béke országával szembeállítja a Jordánnak a veszélyét (Jer 12,5). A szó egy élet nyugalmát és vidámságát jelenti, ahonnan a félelem és rettenet száműzve van.
2. Az „eiréné” egy közösségnek a teljességét jelenti.
   1. Emberi barátságot jelöl. Egy embernek barátai a héberben szó szerint „az én békémnek a barátai” (Jer 20,10; 38,22). Amit Ézsaiás az igazságtalan emberben elítél, az az, hogy ő a béke útját nem ismerte el. Emberi kapcsolatokat rombolt szét. „Keresd a békét és kövesd azt”, mondja a zsoltáríró a Zsolt 34,15-ben. Tégy meg mindent, hogy embertársaiddal jó viszonyban légy.
   2. Ez a szó egy igazi kapcsolat a népek között, mint azt például Józsué helyreállította, amikor is a gibeonitákkal békét kötött (Józs 9,15).
   3. Ez a szó az Isten és emberek közti igazi kapcsolatot jelent. Isten és népe között a béke örök szövetsége áll fenn (Józs 54,10; Jer 29,11).

A példák alapján nézzük a béke fogalmának jelentését. A béke több, mint egy negatív állapot, melyben a nehézségek, bajok átmenetileg megszűnnek. Jelzi a test egészségét, jólétét és biztonságát, tökéletes nyugalmat és csendet, egy olyan életet és állapotot, melyben az ember felebarátaival és Istennel él.

3. Az Újszövetségben az „eirene” szó nyolcvannyolcszor fordul elő, minden újszövetségi írásban megtaláljuk. Az egész Újszövetség a béke könyve.
   1. A béke a családon belüli jó viszonyt (kapcsolatot) jelenti. Az 1Kor 7,12-16-ban Pál a korinthusi gyülekezetben felvetődött problémával foglalkozik. Egy csoport a gyülekezetben azon a véleményen volt, hogy egy házastárs, aki keresztyén lett, el kell váljon a pogány házastárstól. Pál határozottan ellentmond ennek a felfogásnak. A keresztyén házastársnak nem az a feladata, hogy elhagyja pogány házastársát, hanem hogy megpróbálja őt Krisztushoz vezetni. És ezután mondja az apostol: „Isten bennünket a békességre hívott el” (1Kor 7,15). Ez a béke jelenti a házastársak közötti feloldhatatlan egységet.
   2. A béke a zsidók és pogányok közti új viszonyt jelenti. Pál mondja: „Krisztus a mi békességünk”, mert ő a két nemzetségből egyet alkotott, mert az elválasztó kerítést lebontotta, mert ő magában a kettőből egy új embert teremtett, és ezáltal békességet hozott létre (Ef 2,14-17.). Egy kettős képet mutat itt. A jeruzsálemi templom különféle részekből állt. A legkülsőbb a templomudvar a pogányok részére volt fenntartva. Ide minden nemzet képviselője beléphetett. Ezt követte az asszonyok részére fenntartott udvar. Tovább befelé az asszonyok csak akkor léphettek, ha valamilyen ígéretből kifolyólag áldozatot hoztak. Azután jött az izraeliták udvara, melyen keresztül laikus nem mehetett. A templom belseje a papoknak volt fenntartva. E belső udvar végén voltak a templomi felszerelések és a szentek szentje. Itt álltak az oltárok is. A pogányok és az asszonyok udvara közt egy alacsony korlát volt, amit „chel”-nek neveztek, amin bizonyos távolságokban tiltó táblák voltak a következő szöveggel: „Senki, egy másik fajból, nem lépheti át a korlátot és a szentély körüli kerítést. Aki azt mégis megteszi, életével kell fizessen.” Egészen szó szerint tehát egy áthatolhatatlan választófal volt a zsidók és a pogányok között. Ezt a falat a zsidók építették, a pogányok részéről pedig a gyűlölet láthatatlan fala nőtt, a bizalmatlanság és az antiszemitizmus fala, ami a zsidókat kizárta. Krisztus jövetelével ez a válaszfal leromboltatott. A faji megkülönböztetést megszüntette. A zsidó minden reggel megköszönte Istennek, hogy nem született pogánynak, sem rabszolgának, sem nőnek. Pál ezzel szemben kijelentette: Krisztusban nincs sem férfi, sem nő (Gal 3,28). Krisztus minden akadályt eltüntetett és csak őbenne teremtődhet meg egy igazi kapcsolat nemzetek és fajok között.
   3. A béke vázolja azt a viszonyt, amelynek a gyülekezetben uralkodnia kell. Az egyes tagnak fáradoznia kell azon, hogy az egységet a békének a kötelékével megtartása (Ef 4,3). Pál a kolosséiakhoz írt levelében egy nagyon élő kifejezést használ: „Krisztus békéje uralja a ti szíveteket” (Kol 3,15). Az „uralja” szó, melyet itt használ, versenyeknél a döntő ütközet alkalmával a bíró használta. A gyülekezetben minden határozat döntőbírája az Isten békéje, melyet mi a szívünkben találunk. A határozatokat ne a személyes hiúságunk befolyásolja, ne a presztízs utáni vágy, ne a keserűség és a kibékíthetetlen lélek, sokkalinkább a keresztyéneket határozataikban Isten békéje irányítsa.
   4. A béke jellemzi a keresztyének viszonyát minden más emberhez. Az a kötelessége és feladata minden keresztyénnek, hogy ilyen viszonyt teremtsen és fenntartson. A békére mindenki iránt törekedni kell a keresztyénnek (Zsid 13,14). Az egyik ok, amiért Istennel szemben minden ember adós, az az, hogy nem ismerik a békesség útját (Rm 3,17.). Ebben egy ígéret és egy figyelmeztetés van. A békét teremtő Isten munkáját cselekszi, a nyugtalanságot teremtő pedig a Sátánét.
   5. A béke leírja az ember és Isten közti új viszonyt. Békességünk van Istennel, mert Krisztus megváltó munkája által új kapcsolatban kerültünk Vele (Rm 5,1). Jézus békét teremtett, azaz új kapcsolatot Isten és emberek között azáltal, hogy a kereszten kiontotta vérét (Kol 1,20). Krisztus megváltó munkája által megszabadultunk a félelemtől, idegenkedéstől, rémülettől, egyedülléttől és most Istennél otthon vagyunk. Ennek az új kapcsolatnak az új megszólítás az ismertető jele, s azt a keresztyének Istennel szemben most használhatják. Krisztusban a mindenható Istent Atyának nevezhetjük. Jézus maga Istent Abbá-nak, Atyának nevezte (Mk 14,36), és a Szentlélek által nekünk is lehetséges, hogy ugyanazt a szót használjuk (Rm 8,15). „Abbá” a régi Palesztínában, mint manapság „Yaba” Arábiában, egy olyan szó, amit a kisgyermek a családi körben apjával szemben használt. Minden fordítás groteszk lenne, ha az „abbá”-t papának fordítanánk. Micsoda végtelen különbség van mégis az ószövetségi hívőknek a mindenható Istenhez való kapcsolata és az újszövetségi keresztyéneknek az ő mennyei Atyjukhoz való kapcsolata között.

   A béke teljesen új viszonyulás Isten és emberek között, melyet Krisztus tett lehetővé. Ez a béke felbecsülhetetlen értéket képvisel. Azt már mondottuk, hogy az Istennek ajándéka csak attól jöhet, aki a béke Istene (Rm 15,33; 15,20; Fil 4,9; 2Kor 13,11; 1Tess 5,23; Zsid 13,20-21.). Egy ajándék, egy önkéntes ajándék. Isten azonban az ajándékát nem veti csak úgy oda, nem dobja utánunk, hanem azt nekünk nagyon szorgalmasan keresnünk kell. Az Újszövetség ezt a béke után való fáradozást különféle módon hangsúlyozza. Nekünk keresni kell a békét és azt követni (1Pt 3,11). Szorgalmatosnak kell lennünk, hogy Krisztus békében találjon (2Pt 3,14). A szó: „keresni” (”zetein”), azt jelenti, hogy a békét a mi fáradozásaink céljává kell tennünk. A követni szó: „hajszolni” (”diokein”), ugyanaz a szó, melyet a vadász használ. A „szorgalmas” szó (”spoudazein”), „keresni izzó lelkesedéssel” értelemmel bír. A béke, az igazi kapcsolat az élet minden területéhez, minden dologhoz nem egyszerűen, főleg nem automatikusan szerezhető meg. De ha mi azt teljes szívünkből kívánjuk, ha mi azt egész lelkünkből keressük, ha minden képességünket ráfordítjuk, hogy azt elnyerjük és megtartsuk, akkor Isten azt bőkezűen megadja.

Legtöbbször az üdvözlésekben jön elő. A szokásos üdvözlés az újtestamentumi levelekben: „Kegyelem nektek és békesség Istentől” (Rm 1,7; 1Kor 1,3; 2Kor 1,2; Gal 1,3; Ef 1,2; Fil 1,2; Kol 1,2; 1Tess 1,1; 2Tess 1,2; Filem 3; 1Tim 1,2; 2Tim 1,2; Tit 1,4; 1Pét 1,2; 2Pét 12,2; 2Jn 3; Jel 1,4). Ez egy különleges üdvözlés. Kegyelem, a görög „charis”, „chairein” igéből származó főnév, ami általában a pogány levél elején állott. Szokás szerint „üdvözlet”-nek fordítják, és lehet is, amint azt láttuk. Béke (”eiréné”) szokásos üdvözlés a zsidó levélben is. Úgy látszik, hogy a keresztyén levélírók a pogány és zsidó üdvözlési formát összekötötték, s így akarták kifejezni, hogy Jézus Krisztusban a pogányok és zsidók minden kívánsága és vágya beteljesült. Jézusban úgy a zsidók, mint a pogányok, a héberek és a görögök, mindenki, minden áldásnak legjobbját és legnagyobbját kapja ajándékba.

A békének, melyet az Újszövetség leír, különféle okai vannak. A béke hitből nő ki, Pál a római keresztyénekért imádkozott, hogy Isten minden reményüket teljesítse be a hit minden reményével és békéjével (Rm 15,13). Béke ered Isten minden bölcsességének, szeretetének és erejének ismeretéből.

Béke áll abból a bizonyosságból, hogy Krisztus nekünk az Istenről az igazságot hirdette.

Béke abból a hitből nő ki, mely tettben nyilvánul meg (Rm 2,10).

Béke ered az engedelmességből, mely az Istenbe vetett teljes bizalmon alapszik. A keresztyén élet intenzív aktivitással van telve, de a keresztyén teljes biztonságban van Istenben, ki az ó mindenhatóságában és szeretetében végül mindent véghez visz (Ef 2,10).

A béke Istentől jön. Pál arról beszél, hogy Isten békéje minden értelmet felülmúl (Fil 4,7). Valószínűleg az nem annyira azt jelenti, hogy Isten békéjét az emberi értelem, képess megérteni, hanem inkább az ő képessége, hogy kigondolja, kieszelje (contrieve). A béke az olyan, amit Isten ad és nem valami, amit az ember magának teremt.

A béke Jézus kegyelmi ajándéka. Amikor a feltámadott megjelent tanítványainak, így üdvözölte őket: „Békesség néktek” (Jn 20,19; 21,26). Jézus nem hagyott hátra anyagi javakat tanítványainak, mégis mondhatjuk, hogy végrendeletet csinált (Jn 14,27). A végső konzekvencia: az ember nem tudja a békét elérni magától, hanem azt csak megkaphatja.

Az Újszövetségben a béke többnyire azt jelenti, amit a zsidó gondolatvilágból átvett, ahol az a helyes viszonyt jelöli az élet minden dolgához.