4. fejezet: Dogma, dogmatizmus, dogmatika

4.1. A szóhasználatról

A dogma görög szó; kétféle jelentése van: politikai és bölcseleti. Csak később, az egyházi szóhasználatban vált teológiai fogalommá.

Politikai értelemben a dogma szó a felsőbbség parancsát, rendeletét, határozatát vagy döntését jelenti. Latinul: decretum, edictum. -- A görög bölcselők pedig olyan alapigazságokat neveztek dogmáknak, amelyek nem szorultak bizonyításra, mert magától értetődtek s minden további okoskodás kiinduló pontjául szolgáltak. Ilyen tudományos alaptétel vagy axióma pl. a matematikában: 2x2=4, a logikában a=a stb. A világi szóhasználatból kellett kiindulnunk, mert ez kihatott a későbbi egyházi szóhasználatra is.

Már az ószövetség görög fordításában találkozunk a dogma szóval, mindannyiszor politikai értelemben. A szó későbbi szerepét tekintve meglepő, hogy az Újszövetségben aránylag ritkán fordul elő, mindössze ötször. Két helyen császári parancsot jelent, tehát politikai értelmű (Lk 2,1; Csel 17,7). Pál apostol ugyancsak két ízben, a zsidó törvényt jelöli vele s szembeállítja a farizeusi törvényeskedést az evangéliummal (Ef 2,15; Kol 2,14). Végül van egy hely: Csel 16,4, ahol a szentíró a jeruzsálemi zsinat határozatát (Csel 15,28k.) nevezi dogmának. Ez nyitja meg az egyházi szóhasználat útját. Már az őskeresztyénség óta a dogmákon általában zsinati végzéseket, hittételeket értenek. Kialakult a köztudat, hogy a dogma, mint a keresztyén hit igazságát szavakba foglaló tétel, tiszteletet érdemel s a szent dolgok körébe tartozik. Ezen a helyzeten csak az újkor világias gondolkozása próbált változtatni: megtépázta a dogmák köré képzelt dicsfényt.

4.2. A dogmatizmussá torzulás

A dogma a felvilágosodás kora óta, olykor még egyházi körökben is rossz hangzású, pejoratív értelmű szóvá lett, ötvöződött a dogmatizmus fogalmával. Merev tanokhoz, ósdi elvekhez és képzetekhez való makacs ragaszkodást értenek rajta, tekintet nélkül az élet tényeire, a tudományos haladásra, egyszóval: a valóságra. A dogmatizmus tehát kritikátlan gondolkozás, amely a tekintélyelv alapján ellenőrizhetetlen állításokra, megkövesedett, idejét múlt, változatlan formulákra, dogmákra (támaszkodik. Maradiságában minden újnak és jónak kerékkötője, teljesen irreális jelenség.

Vigyázzunk ezekkel a ma meglehetősen közkeletű és velünk szemben kihegyezett formulákkal. Lehet dogmatizmus az is, ami nagyon haladónak látszik. Descartes, Spinoza, Leibnitz pl. nagyon haladó volt, de az emberi elme teljesítőképességének túlértékelésével dogmatizmusba esett. Aztán meg minden világnézet, minden ideológia, a dolog természeténél fogva dogmatizmust rejt. Valamilyen elvre esküszik. Mennél következetesebben és eltökéltebben érvényesíti alapelvét, annál inkább kiütköznek rajta a dogmatizmus vonásai: türelmetlen, erőszakos, kegyetlen. Platón állama a riasztó példa, hogy az idealizmus is milyen embertelenségbe veszhet. Nem ok nélkül küzd a marxizmus sem a dogmatizmus veszedelme ellen.

4.3. A dogmatizmustól való mentesség

Hangsúlyozzuk, a dogmatika, lényege szerint, sokkal mentesebb a dogmatizmustól, mint bármely világnézet. A dogmatizmus ugyanis

  1. nem valamely elv körül jegecesedik ki, mint a világnézetek, hanem egy páratlanul színes és gazdag egyéniség: Jézus Krisztus áll a központjában.
  2. Jézus Krisztus nem valami elvben vagy elvrendszerben adódik, hanem az Isten és az ember egymásba fonódó, kimeríthetetlen történetében, az üdvtörténetben van előttünk.
  3. Ebbe a történetbe mi magunk is beletartozunk, mint Krisztus-követők. A keresztyénség tehát elsőrenden nem tan, hanem élet, a Krisztus követés gyakorlata. A tanítás, a dogma csak a Krisztus-követés történeti összefüggéseit, értelmét tudatosítja.

Kérdezhetnők: hol van az az elv, amely mondanivalójának gazdagságában és elevenségében Jézus Krisztus személyiségével versenyezhetnék? Hol van az az elv, amelynek hitelessége, valóságtartalma egyáltalán megközelíthetné az üdvtörténet megélt valóságát? -- De hát akkor, hogy következhetett be az az önellentmondás, hogy mégis éppen az egyház dogmatikai munkásságáról mintázhatták meg a dogmatizmus fogalmát? A válasz röviden ez: azért, mert az egyház a hitet félreértve, elvrendszert, ideológiát csinált a Krisztus-követésből. A ,,tiszta tan'' fontosabbá vált a gyümölcstermő hitnél, amit eredetileg szolgálni akart. Sőt, gyakran öncéllá torzult a dogmák igaznak-tartása. Ehhez járult aztán a kikényszerítés, a kényszer mozzanata.

4.4. Az ideológiai beütés

Ennek a folyamatnak külső és belső oka volt, nevezetesen egyfelől a pogány bölcselők támadásainak kivédése, másfelől a herezis ellen megindult belső küzdelem.

Az első századok apologétái a pogány bölcselők dogmáival szembeállították a keresztyén dogmákat, mintha ez is olyasmi volna, csak jobb kidolgozásban. Justinus pl. mint a legtökéletesebb filozófiát magasztalta a keresztyénséget. Elfeledték, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink. sőt az ő gondolatai a mienkhez viszonyítva botránkozást váltanak ki és bolondságnak látszanak. Az apologéták és utódaik, mit sem sejtő jóhiszeműséggel, akaratlanul is előkészítették a gnózist. A hitigazságot észigazsággá, filozófiai elvvé, világnézetté, ideológiává párolták. Más szóval mondva: a hitigazságot sajátos természetéből kivetkőztették, megszegényítették és elerőtlenítették. A hitigazságot önmagában vették és elfeledkeztek élő központjáról, éltető erejéről, uráról: a Jézus Krisztusról. Ilyen körülmények között aztán a dogmatizmus a dogmatika eredendő betegségévé vált.

A külső támadás mellett a belső veszedelem: a herezis a dogmatizmus kiváltó oka. A herezis a keresztyén hit olyan alakja, amely formailag tagadhatatlanul keresztyén, Jézusról, egyházról, üdvről beszél, de nem tudja vagy nem akarja megérteni azt a hittartalmat, ami a keresztyén formákban van. A velünk közös formákat úgy magyarázza, hogy azt csak a hittel szemben való ellentmondásnak tekinthetjük. Pedig a herezis, eredetét tekintve nem okvetlenül rossz. Felfedez és kiemel egy elfelejtett bibliai igazságot, de aztán azt a Biblia többi mondanivalójától függetlenül vagy azok ellenére érvényesíti. Még az ébredési mozgalmaknak is kísértése lehet, hogy pl. a megtérést, Krisztus vérét egyoldalúan hangsúlyozza; a felfedezés örömében más igazságot elhanyagol.

A herezisben rejlő egyoldalúság és önkény az egyházat védekezésre kényszeríti: a vitás kérdések dogmatikai tisztázására. Az ügyvéd pörös ügyekből él, a bíró a tolvajból, a katona az imperialistákból, a dogmatikus meg a herezisekből? Igen, mégpedig abban az értelemben, hogy ott lappang valami a herezisből a mindenkori egyház életében, kivált az igehirdetésben. A vitás kérdések dogmatikai tisztázása azonban még nem szükségképpen dogmatizmus. Hogy lett akkor a herezis a dogmatizmus kiváltójává?

4.5. A dogmakényszer valóságos és látszólagos esetei

A herezissel szemben való védekezés nem egyszer elkeseredett küzdelmekre vezetett. Ezek révén tapadt a dogma szó köznapi értelmezéséhez a kényszer és a kikényszerítés képzete. Ez aztán eleve gyanússá teszi a dogmát sokak számára. Különösen a felvilágosodás hánytorgatta az idejétmúlt dogmakényszert, nyilvánvaló agitációs célzattal. Az öröklött tekintélyek nyűgéből való felszabadulást akarta vele szemléltetni és népszerűsíteni. Mi ennek a dogmaellenes agitációnak a történeti alapja?

Midőn a keresztyénség a Római Birodalom államegyházává lett, a dogma egyszerre közüggyé vált s az állami hatalom jogi védelme alá került. A heretikust az állam üldözte és büntette. Volt korábban is dogmakötelezettség, de nem jogi értelemben. A jogi értelemben vett dogmakényszer nem valami őseredeti jelenség, hanem csupán konstantini koncepció, az államegyházi rendszer velejárója. Csak a 4. századtól kezdve gyakorolták, s bizonyos fenntartásokkal a II. Helvét hitvallás 30. cikkelyében is ott van a nyoma. A jogi kikényszerítés vezetett az inkvizíció borzalmaira is. Mint Madách Tankrédje mondta: ,,Csatára szálltam szent eszmék után. s találtam átkot, hitvány felfogásban; Isten dicsére embert áldozának. s az ember korcs volt eszmémet betöltni.'' Az inkvizícióban -- bárki követte is el -- szégyenletes valóság a dogmakényszer.

De még ez sem valami példátlan dolog s korántsem keresztyén specialitás. A világ is élt vele; éppen a felvilágosodás kora a maga területén is gyakorolta. Robespierre pl. fejével fizetett, mert szembefordult a forradalom valamelyik elvével. Pedig itt nem is isteni kijelentésről volt szó, hanem forradalmi ideológiáról. Nem is egyetlen esete ez a politikai herezis véres üldöztetésének. s mentheti-e a dogmatizmust, ha a hangoztatott elvek gyakorta csak a nyers hatalomvágy leleplezésére szolgáltak?

A dogma fogalmában természetesen benne van, hogy az igazság erejével kötelez. De ez még nem jelent külső kényszert, erőszakos kikényszerítést. Ha valaki a keresztyén egyház tagja akar lenni, önként vállalja a dogmát. Ez a ,,kényszernek'' csak nagyon látszólagos esete. Formai szempontból nézve, olyasféle, mint ha valaki filozófus akar lenni, kötelezőnek ismeri el a gondolkozás törvényét: a logikát, vagy ha matematikus akar lenni, akkor az egyszeregyet. Kötelező tehát, de nem kikényszeríthető. -- Mi ez a keresztyén igazság?

Már amikor az apostolok hirdetni kezdték az evangéliumot, tanításaiknak volt valami sajátos, jellemző vonása, ami megkülönböztette őket a zsidóktól és pogányoktól. Éppen ezért keltett tanításuk botránkozást és ellenségeskedést. A szeretet gyakorlása, a feddhetetlen élet sürgetése még nem váltott volna ki elkeseredett üldözést. Az életüket formáló hitükért üldözték őket. Tanításaikban a páratlan és sajátos az a vallástétel, hogy a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus az élő Isten ama Fia. Ez pedig már hittétel, vagyis ,,dogma''. Ennek folytán váltak külön s lettek harmadik nemzetséggé a zsidók és pogányok mellett. Azokat vették magok közé, akik az apostoli tanításnak hittek és hitükről vallást tettek. Így követték Krisztus meghagyását: a missziói parancsot. Az őskeresztyén gyülekezet nem valami hittartalom (,,hitelvek'') nélkül való jótékonysági társulat, filantropikus egylet volt. Ma is a keresztyén addig keresztyén, amíg ezt a Krisztus-hitet vallja, nemcsak szóban, hanem tettben is.

A dogmatizmus sokágú kérdésének tárgyalása során tisztázódott a dogma néhány fogalmi jegye. Összefoglalásul szedjük most ujjhegyre ezeket a jegyeket:

  1. A dogma hittételt fogalmaz meg, nem pedig valami emberi eszmét. Mégis sorsává lett a dogma szó filozófiai használata. Ennek nyomán elvrendszert, világnézetet, ideológiát csináltak a dogmákból, ez pedig már dogmatizmus.
  2. A dogma mindenkor a hitetlenséggel szemben vallja meg a hitet. A tévelygéssel vagy herezissel szemben a biztosabb és teljesebb igazságot, amint éppen a szükség hozza. Ebben a vonatkozásban meg a dogma sorsává lett a szó politikai használata, amivel együtt járt a jogi kikényszerítés, vagyis egy elv vagy elvrendszer kötelezővé tétele, kritikátlan elfogadtatása, más szóval: a dogmatizmus.
  3. A dogma megfogalmazása nem egyéni vállalkozás, hanem a közösség dolga. Nem a teológiai professzor, nem a püspök alkot dogmákat, hanem a zsinat. A hitbeli döntés az egész egyház közös ügye. Mégsem a ,,többség dönt'', hanem az igazság, hiszen úgynevezett ,,rablózsinat'' is volt. A dogma szó használata a felsorolt pontok határolta értelemben vált általánossá az egyházban.

4.6. A dogmatikáról általában

A dogma szóból ered a dogmatika elnevezése. Dogmatikának szokták nevezni azt a tudományt, mely a dogmákat rendszeresen előadja és magyarázza.

Dogmatikai munkásság az első századok óta folyt az egyházban, maga az elnevezés azonban viszonylag késői keletű. Reinhart alkalmazta először Synopsis theologiae dogmaticae című, 1659-ben megjelent művében. Ugyanezt a tudományt Origenes még archai-nak (=principia) nevezte (Peri archon), a középkor nagy skolasztikusai meg -- Aquinói Tamás, Petrus Lombardus és mások -- a sententiae, summa sententiarum, vagy summa theologiae elnevezést használtak. A reformátoroknál pedig az institutio vagy a loci névvel találkozunk. Utóbbival Melanchton jelölte az 1521-ben megjelent dogmatikai művét, az első protestáns dogmatikát, mely a Római levél gondolatmenete nyomán halad s a levél tanítását, lépésről-lépésre bizonyító erejű bibliai lókuszokkal támasztja alá s a felsorakoztatott lókuszok kapcsán magyaráz. A mi Szegedi Kis Istvánunk is Melanchton nyomán adja nagy műve címét: Theologiae sincere loci communes de Deo et homine: a mű 1585-1608-ig öt kiadást ért s ma is idézik.

A 17. század második felétől kezdve aztán a dogmatika elnevezés vált általánossá, egészen Schleiermacherig, aki új elnevezést honosított meg. Az általa véghezvitt teológiai fordulatnak megfelelően, a dogmatikát hittannak nevezte (Glaubenslehre). Hangsúlyozta vele az egész irányára jellemző szubjektivizmust. Ma újra a dogmatika megjelölés az általános.