38. fejezet: Isten országa

38.1. A tan dogmatikai szerepe

Összegező és kritikai jellege van az Isten országáról szóló tanításnak. Egybefonódnak benne azok a szálak, melyek a teremtéstől a szövetségkötésen, kiengesztelésen és váltságon át a végső dolgokig a dogmatika témáit szolgáltatják. De ennél is fontosabb az a kritikai szempont, ami ebből a lókusból a többi lókusra vetődik. Ezt ugyan már menet közben érvényesíteni próbáltuk, mégis indokolt, ha most összesítő mádon újra szóvá tesszük.

A nyugati egyházban az evangéliumhirdetés jellegzetesen az egyéni életre irányult. Olyan történeti személyiségek adtak erre példát, mint Ágoston és Luther. -- Ágoston sok mindent végigpróbált, és hajszolt lélekkel kereste az Istennel való találkozást s a találkozásban az áhított megnyugvást, a vita beata- t. Vallomásait tekintik a befelé forduló, szemlélődő önmegértés első európai példájának. De nemcsak a személyes jellegű Vallomásoknak, hanem széles tárgykört felölelő műveinek is alaptémája: Isten és az emberi lélek. -- Hasonlót mondhatunk Lutherről. Az ágostonos barát a szerzetesi élet szokványos formaságai közt vergődött, és bűntudattól gyötörten tudakolta a kegyelemre-jutás bibliai útját: Wie kriege ich einen gnädigen Gott? A reformáció erre a személyes kérdésre adott széleskörű feleletet. Luther és reformátor-társai a megigazító kegyelmet, mint új önmegértést ragadták meg.

Az egymást váltó koráramlatok aztán a 17. század eleje óta egyre inkább az egyéni élet kérdéseire szűkítették le a keresztyén szemléletet. A 18. században a pietizmus, a 19.-ben a liberalizmus, a 20.-ban meg a teológiai egzisztencializmus kedvezett a leszűkítésnek. Természetesen mindenik a maga módján játszott közre, az eredmény azonban egyre ment: alig maradt szem az egyetemesebb látásra.

Ilyen előzmények akarva-akaratlan az individualizmus irányába terelték az evangélium-értelmezést. A kegyelmi kiválasztás kozmikus arányú üdvtervéből az én kiválasztottságom lett, a megigazulásból és megszentelődésből az én megigazulásom és megszentelődésem, a végidők váradalmából az én feltámadásom és üdvösségem. Ennek a szemléletmódnak megvan az ereje, de megvan a gyöngéje is. Nagy ereje, mindenféle eláltalánosító, intézményesített tankeresztyénséggel szemben, hogy a hit döntést sürgető személyes jellegét kiemelte és érvényesítette. Nagy gyöngéje viszont, hogy a hitet Isten és az egyéni élet körére szűkítette le, sőt gyakran még ebből is kivette a testet, így a hit hatósugara az egyéni lélekre zsugorodott.

Ennek a szemléletmódnak nem annyira az ereje, mint inkább a gyengéje érvényesült. Az újkori fejleményeken mérhetők le az eredmények. Személyes üggyé akartuk tenni a hitet, s kifejlesztettünk egy olyan üdvegoizmust, mely a felebaráttal édeskeveset törődött, a hitetlent pedig csak megvetni tudta. Még a külmisszió területén is érződött a meg nem térttel szemben a megvetés, legalábbis a keresztyén fölény formájában. -- Isten országának evangéliuma éppen ezzel az eltorzult keresztyénséggel fordul szembe, s helyes irányba tereli igyekezetünket, de csak ha mondanivalóját jól értelmezzük.

38.2. Isten országa túlutal rajtunk

Nem a mi váltságunk és üdvünk körül forog minden. A Bibliában elsősorban nem rólunk van szó, hanem Isten országáról. Az ország szón valami földrajzilag körülhatárolt területi egységet szoktunk érteni. Isten országa azonban nem egy a világ többi országa mellett; nincsenek földrajzi határai. Elsősorban nem is országot, hanem országlást, hatalomgyakorlást, uralmat jelent, az Ószövetségben Jahve uralmát. Izrael népe ezt az uralmat a sínai szövetségkötésben vette magára. Ebben újult meg az atyákkal kötött ősi szövetség, melyet a törvény szabályoz, s a törvénybetöltés realizál.

Izrael hajlamos volt ugyan a Jahve kisajátítására, saját politikai céljai vagy vágyai szolgálatába állítására. Isten személye azonban nem tűrt és nem túr ilyen korlátozást. ,,Az Úr a mennyekbe helyeztette az Ő székét, és az ő uralkodása mindenre kihat.'' (Zsolt 103,19) ,,Az egek hirdetik az ő igazságát, és minden nép látja az ő dicsőségét... meghajolnak előtte mind az istenek''. (Zsolt 97,6 kk.) ő kezdettől fogva Uraknak Ura és Királyok Királya.

Jézus felléptével szorongatóan közel jött hozzánk Isten országa. Megjelent a Jézus személyébe és cselekedeteibe rejtetten. (Lk 17,20 kk.) Valakik őt hitben befogadják, már most az eljövendő ország részesei, jeleinek meglátói. (Mt 11,5) Isten országlását e földön egyelőre még idegen hatalmasságok keresztezik (bűn, halál, sátán), végül mégis teljességre jut. Már eljövetelének módjában alapvetően különbözik az utópista váradalmaktól. Isten boldog országlását ugyanis nem a kulturális, politikai vagy gazdasági fejlődés hozza el, bármily fontos és szükséges minden ilyen fejlődés az emberélet szempontjából. Isten országlása más dimenzióba tartozik, elsősorban nem külsőséges, hanem belsőséges. Új viszonyulást jelent Isten és az ember között, amelynek azonban messzemenő átalakító, rendező, helyreállító hatása van az emberi viszonylatokra, kulturális, politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt.

A ,,Térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa!'' -- ilyen széles kihatással, ilyen mindent átfogó értelemben az üdvösség útja. Az Istenhez tért ember imájában ott van a bűnbocsánatkérés elválaszthatatlan velejárójával, a mi szívbeli megbocsátó készségünkkel felebarátaink iránt. Az imádkozó, mint boldogsága megvalósulását kéri Isten akaratának teljesedését ezen a földön s könyörög Isten országának eljöveteléért, hitvallásunk szerinti aktív értelemben: ,,Vezérelj úgy minket igéddel és Lelkeddel, hogy mindinkább-inkább engedelmeskedjünk Tenéked.'' (Heid. káté 123. k.) Az engedelmesség pedig felöleli a felebarátok általunk áttekinthető körének krisztusi szolgálatát.

Az Úri ima kérdései, akárcsak a Hegyi beszéd boldog-mondásai, a jézusi csodák és példázatok egyaránt Isten országára néznek, és olyan távlatokat nyitnak, amelyek kritikai funkciójukkal túlsegítenek minket az egyéni üdv önzően szűk körén. De természetesen csak akkor, ha jól értelmezzük Isten országát. Mert az individualizmus ez esetben is önmagához szabhatja a bibliai tanítást, akkor pedig elsenyved Isten országának jótékony kritikai hatása.

Van pl. a dolognak ilyen beállítása: Isten országa nem itt vagy amott van, hanem Isten országa tibennetek van. Az emberi énre összpontosul a figyelem és hamar meg is reked a széplelkek öndédelgetésében. Ez esetben a ,,tibennetek'' egyszerűen kegyes érzelmeket, belső minőséget jelent, mely kifelé jóformán semmire sem kötelez. Mintha valami magánügy lenne Isten országa, melyet Isten népén kívül és Isten világától elzárkózva is élhetünk. Az ilyen lelki fölény a többi embert nem társnak és testvérnek, hanem csak paralel esetnek tekinti; az legfeljebb alkalmi jótékonyság vagy a misszió tárgya. Önelégültségét az sem zavarja, ha körüle a ,,hitetlen világban'' nem megnyugtatóan alakulnak a dolgok: ő rendületlenül bízik a haladásban és a moralizálás világmegváltó hatalmában. Ha pedig hiedelme szertefoszlik, hátat fordít a világnak. -- Krisztus a ,,tibennetek'' ilyen hamis és meddő értelmezéséből akar kimenteni. Az ő országlása: Isten és a felebarát szolgálatának a Szentlélek ereje által való gyakorlása. Isten országa a magunkba-zárkózásból vezet vissza friss küldetéssel az embervilágba.

38.3. Az egyház és Isten országa

A keresztyénség nagy tévedései közé tartozik, hogy az egyházat valamilyen formában azonosította Isten országával. Pedig nem az egyház, hanem Jézus Krisztus képviseli Isten országát ebben a világban. Krisztus élete az a megjelenési forma, melyben Isten országa e világba lép és itt a Golgotán keresztül érvényre jut. Az egyház csak hírnöke, előjele, útegyengetője, eszköze Isten országának. Az azonosítással Isten országa kritikai funkcióját kapcsoljuk ki, amelyre pedig az egyháznak éppúgy szüksége van, mint az egyéni életnek. Az egyház annyiban egyház, amennyiben bizonyságtételével Isten országa jövetelének előkészítő szerepét tölti be. Szolgálata hitelének arányában, a Főtől való függés értelmében válik jelszerűen ,,Krisztus testévé'', a nélkül azonban, hogy a földi létben azonosítható volna Krisztussal. Ez a bibliai-reformátori tanítás áll szemben a római magatartással.

Az államegyházi rendszer kialakulásától kezdve ugyanis egyre inkább hangsúlyozták, hogy az egyház, mint sákramentumokat kiszolgáltató üdvintézmény, már az Isten országa. Krisztus ezeréves uralma kezdődött el benne (Jel 20,1 kk.), s minden további már csak a kiteljesedés kérdése. Ez az igény ölt alakot a római egyház zsinati végzéseiben, némi tartózkodással még a II. Vatikáni zsinat tételeiben is (De eccl. const. 1,3). A protestantizmus elutasította ugyan az egyház és Isten országa azonosítását célzó dogmatikai elvet, de azért konzekvenciáját, vagyis az azonosításból fakadó közéleti igényeket levonta és érvényesíteni próbálta. A római katolikus egyházzal versenyre kelve nyúlt a közéleti tekintély és szerep után.

Ennek az egyházi magatartásnak, bármily felekezeti színezettel és bármily tradicionális külsőségek közt is gyakorolták, nem volt és nem is lehetett elég meggyőző ereje. A mennyei igénynek hiányzott a hitele, s az igény egyre feltűnőbb módon fordítva viszonylott a valósághoz. Ennek a következménye egyebek közt, hogy Isten országa bibliai gondolatát a hivatalos egyházzal szemben mások karolták fel, s a maguk módján próbálták és próbálják érvényesíteni: a szekták apokaliptikus rajongással, a szekularizmus képviselői pedig kiterjedt ökonómiai, illetve nacionalista jelleggel. A modern utópiák valamennyien az Isten országa elvilágiasodott utánzatai vagy szekularizált pótlékai.

Isten országát azonban nem valláserkölcsi rajongás vagy másféle emberi erőfeszítés hozza el, nem is a történeti fejlődés, hanem Isten maga. Éppen ebben rejlik országának titokzatos volta. Istennek kezdettől fogva terve van ezzel a világgal; a teremtés célja azonban nem az egyház, hanem Isten országa. De hogy tervét s ezzel a teremtés művét, milyen nevelő munka útján, s milyen próbatételek során valósítja meg, mi azt nem tudjuk felmérni és előszámlálni. Minden számítgatás emberi túlkapás lenne. Különben is a program vagy menetrend, ha egyáltalán rendelkezésünkre állna ilyesmi, csak elterelné a figyelmet arról, aki az ország Ura. ő minékünk -- a már most és a még nem eszkatalógiai feszültségében -- a felkészülést, az éber vigyázást és a cselekvő engedelmességet hagyta meg, minekutána beállított minket az emberek nagy közösségébe.

Az egyháznak az individualista hajlamokkal szemben hirdetnie kell: az ember nem önmagában és önmagáért üdvözül. Krisztus halála és feltámadása mindünket az egész embervilággal tevőlegesen egybekapcsol. Az megyen be a mennyek országába ,,aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát''. (Mt 7,21) Pál apostol ennek tudatában nem ráadásképpen illeszti levelei végére, olykor ,,erénytáblázatokba'' foglaltan az intelmeket. Miközben a felebaráti szeretetet cselekvő módon éljük, azáltal tagozódunk be Isten országába, s leszünk tényleges részesei a kegyelemből való üdvösségnek. A felebarát joga és méltósága azon alapszik, hogy Isten örök Fia a bűnös ember társa, mindnyájunk atyjafia lett.

Nemcsak az egyháznak, hanem a mellett a családi, társadalmi és politikai közösségnek is felülről való megbízatása van Isten országa számára. Minden jog, bárkik gyakorolják is, felülről ered, átruházott jog, s minden tekintély, az egyetlen igazi tekintély visszfénye. Ez nem azt jelenti, mintha az egyház volna a jog és tekintély letéteményese és igazgatója. Az egyháznak, csak a szolgálatban vannak kiváltságai, egyébiránt a többi közösségnél nem kevésbé alája van vetve Annak, akié az. ország, a hatalom és a dicsőség örökkön-örökké.