37. fejezet: A keresztyén váradalom

37.1. Krisztus eljövetele és az ítélet

Krisztus egyháza nemcsak hátrafelé, Hanem előre is tekint. A várt jövendő világi vonatkozásban is éppúgy meghatározza a jelent, akárcsak a múlt. Hátha még maga Krisztus a várt jövendő.

37.1.1. Az időpont kérdése

Mikor jön el? Éppen mert nem történeti erők vagy fejlemények eredménye a vég: Krisztus jövetelének ideje kiszámíthatatlan, annak óráját meg nem mondhatjuk. Csak annyit tudunk: ,,hirtelen'' jön (Mk 13,36), azért ébren kell várni, teljes készenlétben, imádkozással és vigyázással. Mindenféle ,,számítgatás'' éppoly tévedés, mint a reménység feladása. A feladás többnyire a számításbeli tévedések következménye szokott lenni.

Még csak a ,,jelekkel'' se spekuláljunk. Háborúk, ínség, nyomorúság, az egyház üldözése stb.: mindezek általában jellemzik az életet. Jellemzik nagyrészt még az egyház életét is a feltámadás és a paruzia közötti időben. Szinte ,,normális'' a bűnös világ ellenállása a felkínált élettel szemben. Mondhatjuk tehát: a végidő mindenkor egyformán közel van. ,,Itt az utolsó óra'' (1Jn 2,18), már most aktuális. (Ezért balga dolog a paruziára nézve ,,késést'' emlegetni.)

37.1.2. A hetedik nap, mint jel

Egész istentiszteleti életünk erre a végidőre néz. A megszentelt hetedik nap, az örök szombatra való készülődés. Jel-voltát csakugyan emlékezetben tartja-e a gyülekezet?

Az örök szombat elérkezése, vagyis Krisztus jövetele előjeleként emlegeti néhol a Biblia az antikrisztust. A Bibliának azonban nincs egységes képe róla. Az antikrisztust hol egyénnek, hol kollektív jelenségnek tünteti fel; hol a tévtanító, hol a tobzódó politikai hatalom képében jeleníti meg. Ennek tudatában óvakodjunk az antikrisztus nevet akár egyes történeti személyekre, akár történeti jelenségekre alkalmazni, noha tudhatjuk, az antikrisztus már most tevékeny. Antikrisztus lehet egyszerűen a Krisztus-ellenes erők történelmi tömörülése, summázódása, mely igen különböző módon és igen különböző helyeken mutatkozhat. A politikai, gazdasági élet démonizálódásában éppúgy, mint a vallásos életben. Tehát az antikrisztussal kapcsolatban is józanságot kíván a Biblia.

37.1.3. A mérték

Krisztus visszajövetelekor megy végbe a búza és konkoly különválasztása, vagyis az utolsó ítélet.

A Biblia nem farizeusi értelemben beszél az ítéletről, vagyis az nem egyszerűen a cselekedetek morális mérlegelése, amint a köztudat tartja, hanem a Krisztushoz való viszony nyilvánosságra-jövetele. A Biblia a cselekedetekről csak annyiban szól, amennyiben azok a Krisztus-hit megnyilvánulásai, illetve pogányok esetében a ,,szív törvénye'' szerint valók. Tehát az örök Bíró a személyes magatartással együtt méri a cselekedeteket.

Ő rejtett emberünk, a szív törekvései szerint ítél (Rm 2,16; 1Kor 4,5) -- Ítélete éppen ezért másképp végződik, mint ahogy azt pusztán a cselekedetek morális mérlegelése alapján várhatnók. (Jn 6,28; Mt 7,21-27; Mt 25,31-46)

37.1.4. Üdv és kárhozat

Az ítélet üdvöt vagy kárhozatot jelent. Mi a kárhozat? Erről csak annyit tudunk, hogy a menny ellentéte. De talány számunkra, éppúgy, mint a bűn. A Biblia képei sem magyarázzák meg. A tűz, jajgatás, fogcsikorgatás, sötétség stb.: képek. A Biblia féltő szeretettel óv ezektől, illetve az ezek által jelzett dologtól. Maguk a képek nem arra valók, hogy riogassuk velük embertársainkat, mert nem riogatás téríti meg az embert, hanem az evangélium: az isteni szeretet lefegyverző ereje.

37.2. A feltámadás és az új élet

Krisztus visszajövetelekor, még az ítélet előtt feltámadnak a holtak, s Krisztus szavára eléjönnek.

37.2.1. A lélek nem minden

Nem csupán a lélek halhatatlanságáról van itten szó, ahogy a modern ember képzeli. A lélek halhatatlansága, idealista eredetű, görög gondolat, s mélyen beleevődött az európai közgondolkozásba. A lélek halhatatlanságát szokták kijátszani a testi feltámadással szemben: úgy tüntetik fel, mint a bizonyosat a bizonytalannal, az elképzelhetőt a képzelgésnek tűnővel szemben Ezért a lélek halhatatlanságában keresnek menedéket és bátorítást a halálfélelemben.

Nem csoda, ha követőkre talál a spiritizmus, mely a testtől elkülönült lélek jeladásairól tud. Sok visszaélés, babonaság melegágya a spiritizmus; annyi alapja azonban van, hogy a médium olykor ma még felderíthetetlen telepatikus megérzéssel, bizonyos fokig beilleszkedhet egy eltávozott ember tudatvilágába, s annak a tudatnak határai közt mozogni képes. Az igaz, hogy közlései csak az illető múltjára vonatkozó ködös és jelentéktelen mondatok, de az illető jelenlegi körülményeiről, tehát a halál-vonta határon túli helyzetéről nem árulnak el semmit. Teológiai jelentést keresni a médiumos közlésekben, határozottan babonaság és tévelygés. Bibliátlan emberek valláspótléka.

Már Luther megmondotta: ,,Isten utálatosságnak tekinti a halottaktól való tudakozódást; olyan formán, mintha Isten nem volna közöttünk, aki nekünk mindazt, amit tudnunk kell és szükséges meg tudja és meg akarja mondani, közli is velünk, és mi még mindig nem érjük be az ő igéivel... Ha az élők a halottakat kérdezik, az nem jelent egyebet, mintha az ember egy fadarabtól kérne tanácsot.'' (Luther művei III. 114 és 116. l.)

Ha a spiritizmust helytelenítjük is, azért a lélek halhatatlansága tanát mégsem volna helyes merev és bántó módon eleve elutasítanunk, mert van az alján valami igazság-morzsa. Isten ugyanis a maga képére és hasonlatosságára teremtett embert eredetileg nem a mulandóságra, hanem a maradandóságra szánta. Újra meg újra meg is mutatkozik valamilyen formában a továbbélés sejtelme, igénye, tudata. Ez több mint természeti énünk önfenntartási ösztönének megnyilvánulása. Az emberi hivatás hitben felismert arányaihoz mérten ugyanis földi életünk valóban befejezetlennek tűnik. De ez nem azt jelenti, mintha mi jogot formálhatnánk az örök életre. Az ember az örök életet a bűnesettel eljátszotta, úgyhogy számunkra az örök élet nem jog, hanem kegyelmi ajándék.

Ezért a lélek sem valami belső képesség folytán, nem a maga erejéből és nem magától értetődően halhatatlan. Nem is az a bizonyos ,,jobbik rész'' bennünk, mint a lélek halhatatlanságának hirdetői vélik. A teremtéstörténet arra emlékeztet: lelkünk sem eleve élő, hanem Istentől kapta az életet (1Móz 2,7), s annyira esendő, hogy már az első bűn legalább annyira lelki, amennyire testi. Azóta is minden vétek testi és lelki egyszerre.

Az örök élet olyan értelemben kegyelmi ajándék, hogy csak Krisztusban és Krisztus által lehetséges, mert mint az Írás mondja: ,,Övé egyedül a halhatatlanság'' (1Tim 6,16). Őbenne kapjuk azt mi is, mint ,,java részesei''. Ő számunkra a Megtartó. (Lk 2,11; Fil 3,20 stb.) Éles fényt vet a kérdés lényegére Lázár feltámasztásának története. Jézus vigasztaló szavaira a testvérét sirató Márta, mint valami betanult leckét, általános érvényű tételt mondja fel: ,,Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon''. Mire Jézus kiigazítja, s a személyes mozzanatra tereli a figyelmét: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él''. (Jn 11,29 k.) A Biblia szerint Krisztus csodája a feltámasztás a visszajövetelkor is.

37.2.2. A test feltámadására is ígéretünk van

A testi feltámadás számunkra elképzelhetetlen és érthetetlen dolog. Éppoly érthetetlen, mint az a tény, hogy vagyunk s a világ is van. Csakhogy létezésünket, s a világ létét is megszoktuk, tapasztaljuk és természetesnek vesszük. A feltámadást pedig a kijelentés tényei alapján hisszük és reméljük. De semmivel sem lenne eljárásunk ,,logikusabb'' vagy ,,tudományosabb'', ha a feltámadás helyébe végpontul pl. a nirvána vagy az osztály- és államnélküli társadalom gondolatát tennők.

A testi feltámadásban a váltság valóságának végső konzekvenciái fejeződnek ki. Maga a kijelentés serkent arra, hogy a halál, mint megsemmisülés gondolatában s a hátramaradottak tudatában, a kegyeletes megemlékezésben való továbbélésben ne nyugodjunk meg, s teremtett valóságunk testi részét se adjuk fel. Isten hozzánk való viszonya, szövetségi hűsége túlér és átvezet a mulandóságon. Az emberi történet folyamata nemcsak célt ér Isten országlásában, hanem úgy summázódik ott, hogy Isten kegyelméből, annak személy szerint mi is részesei lehetünk, a testnek és világnak dicsőséges megújulását megélhetjük. Nem a tehetetlenség és kétség a keresztyén ember végső jellemzője, hanem a kijelentés tényén alapuló reménység és örvendezés.

Az eddigiekkel csupán tisztogattuk a terepet a tüzetesebb feleletadásra. A bibliai feleletet jórészt olyan szentírási helyek kapcsán mondjuk el, amelyeket a lélek halhatatlanságának hirdetői tévesen szoktak idézgetni.

37.2.3. Félreértett textusok

Ne tévesszen meg minket az a jézusi mondás: ,,Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg; a lelket pedig meg nem ölhetik''. (Mt 10,28) Nem azt a nálunk szokványos különbségtételt akarja itt Jézus kifejezni, hogy az ember két részből áll, testből meg lélekből, s e két alkatelem közül a test úgyis halandó, a lélek meg mindenképpen halhatatlan. A Biblia szóhasználatától az effajta különbségtétel teljesen idegen. A Biblia a lelkeken itt is, mint általában: az életet, mégpedig -- tanítványokról lévén szó -- az igaz, Isten szerint való életet, a Krisztusba oltott megújult életet érti. Ez az, amit a keresztyénüldözések sem pusztíthatnak el.

,,Mert meg vagyok győződve -- mondja az apostol --, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket Isten szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.'' Ez a Róma 8 két utolsó versének s a Heidelbergi káté első kérdésének sugárzó bizonyossága. Ezen a szilárd meggyőződésen alapulnak az apostoli intelmek: ,,Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek.'' (Kol 3,1) Pál, mint nagy-nagy hitbeli tényt jelenti ki: ,,Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az.'' (2Kor 5,17)

Ebben az összefüggésben beszél a Biblia a halál utáni életről, s itt kezdődik reánk nézve is a feltámadás. Kálvin szerint: ,,Reánk nézve minden megszabadításnak, melyet a hivők e világban érezhetnek, a feltámadás a legfőbb példája''. (Inst III. 25. 4.) ,,Csak az tett kellő előmenetelt az evangéliumban, aki hozzászokott a boldog feltámadásról való szüntelen elmélkedéshez.'' (Inst. III. 25. 1.)

Ugyancsak félreértésre, a testtel szemben a lélek egyoldalú értékelésére vezethet néhány zsoltár-vers, mely a lélek háláját és sóvárgását fejezi ki (pl. Zsolt 23 és 42), holott nemcsak a lélekről, hanem az egész emberről, teljes valónkról szól, tehát a testünkről is. Az imádság nemcsak a ,,lélek társalgása Istennel''; a zsoltárosé sem ilyen. Az imádságban az egész ember részes, mindenestül odaborul Isten elé, és olyan dolgokért is könyörög, mint a mindennapi kenyér. A Biblia életszemlélete teljes valóságunkról beszél és idegenkedik az elvontságoktól. Ha mi a görög gondolkozás jegyében a lelket a testtől való elkülönítés útján önállósítjuk, akkor a krisztusi küldetést, az egész keresztyén életet megcsonkítjuk, mert azt csak a lélekre és a túlvilágra korlátozzuk. A lélek ilyen egyoldalú istápolása semmivel sem egészségesebb dolog, mint a másik véglet: a lélek létezésének tagadása. Történetileg éppen az előbbi volt az utóbbi kiváltója.

37.2.4. Régi rajongás, mai megalkuvás

A hit annyira nemcsak a lélek (vagy mint a modernek mondották: a ,,személyiség'') ügye, hogy a Biblia kifejezetten a test feltámadását tanítja, mégpedig Krisztussal, az ő halálon aratott diadalával szoros összefüggésben. Ez azt teszi, a Biblia nem a mi lehetőségünkről, hanem a Teremtő Isten újjáteremtő erejéről beszél. Voltaképpen nem is feltámadásról, hanem feltámasztásról.

A korinthusi gyülekezetben ekörül mutatkoztak nézeteltérések. Nem Krisztus feltámadását vonták kétségbe, még csak nem is a holtak feltámasztását. De a holtak feltámadásáról úgy vélekedtek, mint ami már a keresztyének körében voltaképpen teljességgel megtörtént. E körön túl nem is érdekelte őket a kérdés. A keresztségben részesült hivő, véleményük szerint oly mértékben meghalt és újjászületett, hogy rajta nem fog többé sem a bűn, sem a halál ereje. Nincs is értelme ezek után a feltámadást, mint a végidők csodáját várni. A korinthusiak tehát némely mai teológust megelőzve, túlhajtottak egy bibliai gondolatot: úgy vélték, ők már a végidőkben élnek. Ezzel mintegy átugrották a jelent s annak feladatait, holott ma még csak az előízét érezhetjük a feltámadásnak. Azt is elfeledték, a halál révén súlyos törés és nem töretlen átfejlődés van a jelen és a jövő élet közt.

A halál és feltámadás tényleges komolyságával nem számol a régi korinthusi rajongás mai, egészen világias változata sem. Azokra az önáltató magyarázgatásokra gondolunk itt, amelyekkel a modern ember igyekszik halálfélelmét csitítani. Ezek szerint a halál nem valami sötét és oktalan végzet, hanem egyszerű és érthető biológiai folyamat: a szervezet elkopása, az életerő elhasználódása, kialvása. Ez minden élőlény közös sorsa, Nem félni kell tehát tőle, hanem meg kell békélni, sőt meg kell barátkozni vele. A bölcs belátja, hogy a halál csak a szenvedéseknek vet véget, s nem egyéb, mint a lélek kiszabadulása börtönéből, a sokféle vágy által hajszolt és sokféle nyomorúsággal terhelt, halandó testből. A halál nem ellenség, hanem jó barát.

A Biblia mellőzi az efféle megalkuvást, Lehet ugyan így beszélni: ,,Frigyet kötöttünk a halállal, a sírral meg szövetséget'', de ez csak annyit jelentene: ,,A hazugságot választottuk oltalmunkul, és a csalásban rejteznénk el.'' (És 28,15) A Biblia megalkuvás helyett hadat üzen a halálnak, mert ellenséget lát benne. A halál teremtmény voltunknak nem természetes tartozéka, hanem a ránk tört kérlelhetetlen ellenség, akinek az emberi bűn nyitott kaput. A keresztyén úgy tudja, hogy a halál a bűn zsoldja (Rm 6,23), de azt is tudja, hogy Krisztus ezen az ellenségen már döntő győzelmet aratott, a mi javunkra is. Nem maradunk a halál zsákmánya.

A Krisztus-prédikáció e tekintetben is a Krisztus javaiban való részesedést: a feltámadást, mint valóságos testi-lelki megújulást hirdeti. Megváltónk egész tanítói működését és csodatételeit úgy kell értenünk, mint amivel a bűn és halál sötét erőit lépésről-lépésre szorítja vissza. A halálon aratott döntő győzelme a húsvéti csoda; végső diadala pedig a testeknek feltámasztása. Isten a saját keze által formált emberi testet nem elveszíteni, hanem megváltani és megszentelni akarja. Ezért már most legyen testünk Istennek temploma: az ó neve szenteltessék meg testi életünkben is.

A halál jegyeit önmagában hordozó Kálvin is önáltatás helyett ebben az irányban keresett megnyugvást. Szerinte kétségeink legyőzésére ,,két támasszal szolgál a hitnek a Szentírás, melyek közül egyik a Krisztushoz való hasonlóságban áll, a másik pedig Istennek a mindenhatóságában''.

Először is jegyezzük meg ,,Krisztus nem egyedül önmagáért volt alávetve a halálnak, és nem egyedül önmagáért nyert győzedelmet feltámadásával a halál felett, hanem benne, mint főben kezdődött el az, aminek minden tagban be kell teljesednie... Ő mennyei halhatatlansággal és dicsőséggel van felruházva azért, hogy az egész test hasonlatossá legyen a főhöz.'' (Inst. III. 25. 3.)

Továbbá gondoljunk Isten mindenhatóságára. ,,Hisszük testünknek feltámadását... mégpedig úgy, hogy azok, akik már előbb elhaltak, visszanyerik testüket, akár férgek rágták szét, akár a földben porladt el, akár hamuvá égett, akár valamely más módon szóródott szerte.'' (Inst. 1536. Victor f. 93. l.) ,,Mivel pedig Istennek minden elem, bármely szempillantásban föltétlen rendelkezésére áll, őt semmi nehézség sem akadályozza meg abban, hogy a földnek, víznek, tűznek megparancsolja, adják vissza azt, amit látszólag megemésztettek.'' (Inst. III. 25. 8.) -- Kálvin erre a kettős alapra támaszkodva tudott vigasztalódni és másokat is pásztori módon vigasztalni e siralomvölgyben. Mégpedig nemcsak az Institutióban erősített vigaszával, hanem prédikációiban és kivált leveleiben.

37.2.5. Páli hasonlatok iránymutatása

Pál apostol, Krisztus evangéliuma nyomán testi feltámadásról tanít (1Kor 15). Tudja azonban, hogy emberi fogalmainkon kívül eső dologról, csodáról beszél. De azt is tudja, a testi feltámadás nélkül a hit alaptalan ábrándozás, üres önámítás. Nem megfejteni akarja a csodát, nem a feltámadás lehetőségéről, hanem a feltámadás valóságáról beszél. Itt sem részletezheti, hogy és mi módon megy végbe a feltámadás, de legalább hasonlatokban igyekszik közel hozni hozzánk a csodát.

A hasonlatok mindenkor félreérthetők. Ilyen az elvetett gabonamag páli hasonlata is. (1Kor 15,35 k.) Egy természeti folyamaton akarja láttatni a láthatatlant, a természetfelettit. A halállal nagyobb törés következik be az életfolyamatban, mint a gabonamag bomlásával, de Krisztusra hagyatkozva, a halálból is élet következik, Isten ugyanazon teremtő ereje folytán. Láthatóvá válik amaz új emberünk, akire nézve két dolgot hangsúlyoz: a feltámadott test olyan is, meg nem is olyan, mint a mostani. Test, de feltámadott test, felismerhető és mégis más, kontinuitás, meg diszkontinuitás van a kettő között.

Pál apostol hasonlata tehát nem elegendő a feltámadás teljes valóságának megragadására, még kevésbé a kíváncsiság kielégítésére. Ám az irányt bízvást megmutatja: Isten a mi halandóságunkban megdicsőíti hatalmát, mint életnek és halálnak szabados Ura. Nem az tehát a feladatunk, hogy a feltámadás lehetőségét elméletileg belássuk, hanem, hogy amíg tart a kegyelmi idő, befogadjuk életünkbe a feltámadás erőit, a halál árnyékában az Életnek Urát. Azért, hogy hazamenetel lehessen számunkra a halál, az élet pedig készülődés az Istennel való végső találkozásra.

A másik páli hasonlat, amire fentebb már egy Kálvin-idézetben utaltunk, voltaképpen több is, mint hasonlat: mi a keresztyén gyülekezettel egyetemben Krisztus teste vagyunk. Pál ezt a képet gyakran használja (pl. 1Kor 12,27; Rm 12,5 s főleg az Ef levélben). De szerinte nem azért test az egyház, mert szociológiai szempontból valamiféle szervezete, testületi jellege van, hanem mert a feje Krisztus. Ebben a formulában a test jelölésére használt görög szó (sorra) tág jelentéskörű: megölt testet, holt tetemet jelent, de jelenti az élő testet is, mint a cselekvés és az élet hordozó eszközét. Krisztusban nemcsak egy valaki, hanem sommás értelemben az ádámi természet halt kereszthalált, hogy teret készítsen a Szentlélek által feltámasztott testnek, az új életnek, az új emberiségnek. A ,,második Ádám'' feltámadásával bennünk is elkezdődött az új élet, hiszen az Ő testének tagjai vagyunk, egyazon örömüzenet, egy keresztség, egy kenyér részesei.

A Biblia ezt a feltámadott Krisztussal való éltető egységet és közösséget az atyafiak és a testvér, a szőlőtő és a szőlővesszők összetartozásával is kifejezi. Igaz, Krisztus és a Krisztus-test életegységéről csak a gyülekezet tagjai, csak az egyház vonatkozásában beszél. A világ nem Krisztus teste. Az egyháznak azonban éppen mint Krisztus-testnek küldetése van az egész világra. A hirdetett és befogadott evangélium már az örök élet előízét adja, s tapasztalati tartalommal tölti meg a képet: bizony mi Krisztus teste vagyunk. Tápláltatásunk, életünk a Főtől függ. -- Ebben és csakis ebben az összefüggésben van reális alapja és értelme a test feltámadásáról való beszédnek. Ebből kiszakítottan üres beszéd:

Tehát aki csak a saját továbbélése iránt érdeklődik, s számára a feltámadás csak az egyéni megmaradás önös vágyálmának kielégítése, az téved és értetlenül siklik el a Biblia magvas mondanivalója, új távlatokat nyitó ígérete mellett. Viszont, aki már e földön megismeri és szolgálja az életnek Urát, felszabadultan tapasztalja a halálnál is hatalmasabb Valóságot.

A Biblia szerint a feltámadás mindannak beteljesedése, amiért Isten embere már e földön tusakodott, még bukások árán is állhatatosan küzdött, s aminek első zsengéjét már boldogan megízlelhette.

A megoldás tehát nem egy hittétel igaznak tartása, hanem az Úr Krisztusnak való önátadás. A háttérben pedig ez áll: ,,Neveden hívtalak el'' (És 45,4). Az elhívó Isten hűsége erősebb a fizikai halálnál, ezért nem hull semmibe az élet, és nem oldódik fel a mindenségben. A feltámadás csak a teremtés és újjáteremtés hitbeli kategóriájában érthető, így viszont az egész világra kihat.

Zárjuk fejtegetésünket Luther szavaival, melyekben a halál komolysága és a hit vigasza egyaránt szóhoz jut: ,,A halál búcsú ettől a világtól s ennek dolgaitól... Lelkileg is búcsúvétel, ez azt teszi: bocsásson meg ki-ki szívből minden embernek... és maga is kérjen bocsánatot minden bántásért''. A halál szoros kapuja és keskeny útja a születésre emlékeztet. ,,Az az életre, ez meg az új életre visz. Fájdalmas, de boldog születés. Becsülje nagyra az ember a sákramentumokat, a bűnnel, halállal és pokollal szemben hagyatkozzék rájuk. Ha ezt megfogadjuk, nem önmagában nézzük a halált, nem is bennünk, a természetünkben, hanem Abban, aki legyőzte a halált: a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ő szabadít meg minket a halálfélelemtől.'' (Ein Sermon von der Bereitung zum Sterben 1519.)

37.3. A közbevetett idő

Mi van a halottakkal a feltámadásig? Túl vannak a halálon, de az ítéleten még innen. Velünk együtt várják a végső napot. Mint ebből a tömör feleletből látszik, mi határozottan elvetünk a közbeeső állapotról mindenféle spekulációt. Kálvin keresztyén józansággal mondja: ,,Azt, hogy a halál és feltámadás között milyen a lelkek állapota, kíváncsian kutatni nem szabad, de nem is hasznos... Elégedjünk meg azzal, a kegyesek lelkei nehéz küzdelmüket bevégezvén, a boldog nyugalomba térnek, ahol nagy örömmel várják, míg a megígért dicsőség élvezetébe juthatnak, és így minden függőben tartatik Krisztusnak, a Megváltónak eljöveteléig.'' (Inst. III. 25. 6.)

Tehát csak annyit tudhatunk, s az nekünk elég: akik Krisztusban haltak meg, azokat a kegyelem a halálban is körülöleli. ,,A ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.'' (Kol 3,3.) Az Élet Urával való közösségnek, a halál sem vethet véget. Ehhez még hitvallásunk alapján hozzáteszünk annyit (lásd az ecclesia triumpans-ról mondottakat a II. Helv. hitv. 17. részében): Kedves halottaink a földi harc megharcolása után most is beletartoznak az egyházba, mint a szentek egyességébe. Istentiszteletünkben: hitben, imádságban és az úrvacsorában együtt vagyunk velők, láthatatlan közösségben. Nem azért, hogy segítségüket vagy közbenjárásukat kérjük -- hiszen Krisztus a mi egyedüli és mindenre elégséges közbenjárónk --, hanem hogy hitükön, életük példáján buzduljunk.

A római katolikus egyház ezen a helyen tárgyalja a purgatórium-tant. A tisztítótűz átmeneti hely, ahol a hívek, akik az elkövetett mulasztásokért ,,a töredelem méltó gyümölcseivel nem tettek eleget'', tehát Isten színe látására még nem elég tiszták, a végítéletig tisztulnak. A tan aránylag kései keletű, csak az 1439-i Florenci zsinaton, végérvényesen pedig 1563-ban a Tridenti zsinaton emelték dogmává. A reformáció ezt a dogmát bibliai alapon elvetette.

Luther 1528-tól kezdve fordult vele szembe: ,,Szó sincs az Írásban a tisztítótűzről... Bárha Istennél mindenek lehetségesek és Ő gyötörtethetné is a lelkeket testtől való megválásuk után, ámde ezt nem mondotta, nem is íratta meg, miért is nem akarja, hogy ezt higgyük.'' (Luther művei V. 431. l.) Kálvin még keményebb ítéletet mond: ,,Ha Krisztus vére az egyetlen elégtétel, kiengesztelés és megtisztítás a hivők bűneiért, mi marad más hátra, mint az, hogy a purgatórium merő káromlás, mégpedig borzasztó káromlás a Krisztus ellen.'' (Inst. III. 5. 6.) Erre a dologra nem is kell több szót vesztegetni.

Az örök élet értelméről azonban szólanunk kell még. A Biblia szerint az aionos nem azt teszi, hogy ,,soha sincs vége'', hanem egészen egyszerűen azt, hogy ,,a jövendő világhoz tartozik''. Az örökkévalóság tehát az új világ ideje. Nem valami elvont képzelgés, hanem valóságos tartalmú: Isten boldog országlásával kapcsolatos.

A feltámadással vándoréletünk célba ér. A hit: színről-színre látássá, a reménység: boldog valósággá válik, a szeretet pedig megmarad örökké. (Jn 17,3) Az örök élet a viszontlátást is magába zárja, abban az értelemben, hogy Krisztus gyülekezete odasereglik Ura trónusa köré, a mennyei közösségbe. Az új élettel az ég és föld megújulása is együtt jár: ezzel az üdvtörténet a természet világára is kihat, mégpedig felszabadító erővel hat ki. (Rm 8,20-25) És Isten lesz minden, mindenekben.

A reánk vonatkozó váradalmaknak tehát két fő mondanivalója van, Az egyikben az fejeződik ki, hogy Krisztus által a bűn és halál ellenére örök életre jutunk, a másikban pedig az, hogy Isten országa a világ minden ellenállása ellenére, egykor szemmel láthatóan is diadalt fog aratni. Minden megcsúfoltatás és leverettetés közepett is, ebben a hitben harcolhatjuk meg a hitnek szép harcát, gyakorta fohászkodván: Jövel, Uram Jézus!