36. fejezet: A kérdés jelenlegi állása

36.1. Előzmények a protestáns modernizmusban

Az eszkatalógia a keresztyén váradalmak tana. Alapszava ta eschata végső dolgokat jelent, pedig voltaképpen nem ,,dolgot'', hanem ,,személyt'' várunk, nem valami jövendőt, hanem valaki jövendőt, ti. Krisztust. Mindaz, amiről az eszkatalógia beszél, Krisztus visszajövetelével függ össze, mégpedig szorosan összefügg.

A protestáns modernizmus a keresztyén váradalmakat a fejlődéselmélet jegyében átértelmezte. E szerint az emberi nemnek vallásos, morális és kulturális haladása vezet el a boldog állapotba. Isten országa, tehát a történet természetes kibontakozása. A protestáns modernizmus ilymádon az eszkatalógiát eredeti értelméből kivetkőztette, a kulturális fejlődéssel azonosította, elspiritualizálta, voltaképpen feladta. A konkrét bibliai mondanivalókat pedig akarva-akaratlan átengedte a szektáknak, főleg az adventistáknak. Azok aztán a Biblia végidőkre vonatkozó utalásait tanaik középpontjába állították és spekulatív módon kiszínezték.

A 20. század embertelenségei, főleg a világháborúk alaposan rácáfoltak a protestáns modernizmus váradalmaira, az egész optimista történetszemléletre, s utat nyitottak a bibliai reménység új megértése felé. Ráébredtek, nem emberi erőfeszítésekről, nem történeti átfejlődésről van itt szó, hanem Krisztusról, aki eljövendő, s ahogy a Biblia beszél róla, mint eljövendőről, az nemcsak ,,mitológiai keret'' Krisztus életéhez, amelytől ,,meg kell tisztogatni'' a keresztyén hitet, hanem a kijelentés szerves része. Eleven reménység nélkül nem tudhatjuk Isten kezében magunkat, mint az ő teremtményei, e nélkül üres a hit s a keresztyén élet önáltatás. Akkor csak a vak természet produktumai vagyunk, s nem igaz sem a bűn, sem a szabadulás, csak kikerülhetetlen sorsunk van, amelyre pontot tesz a halál, hogy végleg lezárja a boldogtalan emberi létet. Reménység nélkül tehát nincs keresztyén élet.

Viszont a váradalmakat az ige fegyelme alatt kell tartanunk. Nem szabad felednünk: a Biblia gyakran és nyomatékkal beszél a végső dolgokról, de mindenkor nagyon szűk szavúan. Nem a kíváncsiságot, hanem a reménységet akarja táplálni; nem világnézeti spekulációknak, hanem a hitnek ad anyagot.

36.2. Jelenkori eszkatalógiai viták

Az eszkatalógiai érdeklődés újraéledésével, az eszkatalógia irodalma is jelentős fejlődésnek indult. Különösen a nagy orvos-misszionárius Schweitzer Albert teológiai vizsgálódásai óta általánosan elfogadott tétel: Jézus és az apostolok egész igehirdetése jellegzetesen eszkatalógiai. A tekintetben aztán megoszlanak a vélemények, hogy ezt az eszkatalógiát hogyan kell értenünk. A széleskörű vitákból az értelmezés három alaptípusa rajzolódik ki: az egyik a múltra, a másik a jelenre, a harmadik a jövőre teszi a hangsúlyt. Mindeniknek van valami bibliai magva, ugyanakkor mindenik egyoldalú, sőt többé-kevésbé torz.

36.2.1. A múltra vonatkoztatott eszkatalógia

Vannak, akik az eszkatalógiát úgy állítják a középpontba, mint ami voltaképpen már meghiúsult. Az a múltbeli tény szerintük a döntő, hogy az első keresztyén nemzedék, még a maga idejére várta Jézus visszajövetelét, a paruziát. (Mk 9,1; Mt 10,23 par.) Erre határozott ígéreteket kapott, de az ígéretek máig sem teljesedtek, a paruzia lassan ábránddá foszlott. Vannak, akik minden egyebet mellőző következetességgel ebből az egyetlen tényből, a paruzia elmaradásából vezetik le a keresztyénség egész történetét. A váradalom egyre inkább elhalványult s a keresztyénség egyre inkább elvilágiasodott. A missziói lendületű eszkatalógiai mozgalomból intézményes egyház és megcsontosodott tanrendszer lett. Mi is akkor járunk el következetesen, ha lemondunk a paruziáról, mint ahogy hallgatólagosan már az ó-egyház is lemondott, s keresztyén küldetésünket csupán etikai téren: a szeretetparancs megvalósításában keressük. Ezt a liberális színezetű gondolatot az úgynevezett konzekvens eszkatalógia hívei (pl. Werner Márton) képviselik.

Maga a kérdés az első keresztyén gyülekezetet valóban foglalkoztatta. Pál apostolnál a közeli, meg a távoli váradalom egyaránt megtalálható (1Thess 4,15-18 vö. 2Kor 5,1 k. és Fil 1,21-23-al). Péter pedig a 90. zsoltárral hárítja el a paruzia időpontjára vonatkozó kérdezősködéseket: ,,Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő olyan, mint egy nap. Nem késik az ígérettel az Úr... hanem hosszasan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.'' (2Pt 3,8-9) -- A hit számára a megnyugtató megoldást, már az ószövetségi ígéretekkel kapcsolatban megadja a Biblia: az ígéret ,,bizonyos időre szól... és nem csal. Ha késik is, bízzál benne, mert eljön, el fog jönni, nem marad el!'' (Hab 2,2 k.; Ez 12,21 k.)

Valóban, az első gyülekezetek a közeli visszajövetelt nem tették a hit előfeltételévé. Tudták, Krisztusban a váradalmak már megvalósultak, az ige testet öltött, s csak a végső beteljesedés, a visszajövetel van még hátra. Annak az időpontja pedig a Feltámadott szerint az Atya hatalmába helyeztetett (Csel 1,7). Az első gyülekezet tehát hitt Isten ígéreteinek szilárdságában, Istenre, mint az ígéretek adójára tekintett. Minden körülmények közt tőle várta a beteljesedést, s töretlen reménységgel Reá bízta a beteljesedés módját. Ezzel nekünk is példát mutatott, mégpedig nem a váradalmak feladására, hanem a hitbeli bizodalomra. Ebben legyünk ,,következetesek''. Az úgynevezett eszkatalógiátlanodás pedig nem annyira a váradalmak elhúzódásának, mint inkább a keresztyénség államvallássá lételének következménye.

36.2.2. A jelenre vonatkoztatott eszkatalógia

Vannak aztán olyanok, akik a végső váradalmat teljesen a jelenre vonatkoztatják. Belejátszik ebbe a modern embernek a zsidós apokaliptikától való idegenkedése, de a lényeg mégis valami más, kifejezetten bibliai indoklás: Krisztusban az Isten országa szorongatóan közel jött, a végidő mintegy betört a jelenünkbe, itt és most a döntés ideje, a visszahozhatatlan alkalom.

A döntés pedig abban áll, hogy az evangéliumban saját új életlehetőségemet ragadom meg. Addig a rettegő természeti ember voltam, a világ, a gond, a halál kiszolgáltatottja. Krisztus elvette félelmeimet. Mint ő, vele én is a mennyei Atyára vetem gondomat, s nem szolgálom tovább a világi hívságokat (1Kor 7,29-31); még a halálfélelemtől is megszabadulok. Más szóval mondva, a hitbeli döntés az üdvüzenet személyes megragadása, az ún. egzisztenciális megértése. Ebben a megértésben átminősül az énem, s a honnan-hová kérdésre feleletet kapok.

Ne toljuk ki tehát a jövőbe a keresztyén váradalmat; jelen van az életünk minden pillanatában, a döntés istenadta alkalmaiban. Úgy is szokták mondani: a végső dolgok a történet minden pillanatában egyformán közel és egyformán távol vannak. Mint ez irányzat képviselői (Bultmann és tanítványainak széles köre) hangoztatják: a történet értelme a mindenkori jelenben van. Nem a történet óriási folyamata a fontos, amit különben sem tekinthet át senki, hanem az én egyéni életem. A felelős döntéseket nekem kell véghezvinnem. Ezekben az egzisztenciális jellegű, konkrét döntésekben rejtezik az ember számára a történet értelme.

Az egzisztenciális értelmezés viszonylagos jogosultságát nem akarjuk kétségbe vonni. Ez a bibliai gondolat (különösen a Jánosi iratokban gyakori), csak az a kérdés, lehet-e az eszkatalógia mondanivalóját kizárólag a jelenre korlátozni, mintegy a jelen döntéseiben, az új önmegértésben feloldani?

Ha ezt tesszük, akkor a feltámadás és az Isten országa reánk nézve voltaképpen már múltbeli eseménnyé zsugorodnék, és a várt jövendő megüresednék. Az, ami már megtörtént, illetve történik, közömbössé tenne a végső kibontakozással szemben. Ha pedig a jelenbe átplántált eszkaton felszívja a jövendőt, akkor az üdvtörténet megszűnnék igazi történet lenni. A Biblia szerint Krisztusban csak elközelgett Isten országa, az új világnak csupán előízét, mintegy első zsengéjét érzékelhetjük, előttünk még a teljességre jutás keresztyén váradalma. Ezt nem szabad figyelmen kívül rekesztenünk.

36.2.3. A jövőre vonatkoztatott eszkatalógia

Vannak végül, akik az eszkatalógiát a jövendőre vonatkoztatják, s ,,futurikus eszkatalógiáról'' beszélnek, természetesen abban a tudatban, hogy a várt jövő meghatározó módon hat ki a jelenre is. Törekvésük bizonyos értelemben ellenhatás az előbbi típusra, mert az egzisztenciális megértésben az emberre szűkített, hitcsonkító szemléletmódot, a történeti valóságot elködösítő doketizmust látnak. Érdeklődésükkel éppen a történet felé fordulnak; Isten ígéretei ugyanis az embert a jövőhöz kötik. Az ígéretek mintegy megnyitják az ember számára a bekövetkező események; ezzel az egész történet értelmét. Hogy mi volt a múlt és a jövő, az az Isten ígéreteiből tűnik ki; életutunkat nem az világosítja meg, ahonnan jövünk, hanem ami felé, ahová megyünk.

Ámde többről van itt szó, mint valami magyarázó elvről, mert az ígéretek nemcsak a hit hajtóerői, hanem a történeté is. Nemcsak értelmezzük önmagunkat és a történetet, hanem az isteni változtatás váradalmában, meg is változtatjuk. A szeretet isteni parancsa mintegy az isteni ígéretek másik oldala, s a szeretetparancsnak csak azokkal való szoros összefüggésben van intő, tettre indító és vigasztaló ereje. A szeretet ugyanis nem jogi előfeltétele az ígéretek beteljesedésének, mint a törvényeskedés véli, hanem szerves része.

A futurikus eszkatalógia képviselői (pl. Moltmann, Pannenberg, bizonyos értelemben Cullmann is) túlmennek tehát az egzisztencializmuson, de szakítanak azzal a reménytelen történetszemlélettel is, mely a maga sivár módján (lásd az 1. pontot) az egész egyháztörténetet az eleszkatalógiátlanodás folyamatának tünteti fel. Az effajta szemléletmód ellensúlyozására a ,,reménység teológiáját'' építik ki. A keresztyén teológia problémája ugyanis a jövő problémája, Isten a reménység Istene (Rm 15,3; Kol 1,27). A hit a reménységből él, a hitetlenséget pedig a reménytelenség kelti és hordozza. -- A végidők reménysége aztán oly nyomatékos hangsúlyt kap gondolkodásukban, hogy a jövendőre összpontosul minden figyelem. Feltárják az evangéliumnak nemcsak ószövetségi, hanem intertestamentális gyökérzetét is, hiszen az evangélium nem túlszárnyalása vagy lezárása Izrael reménységének, hanem éppen érvénybe léptetése és végső kezessége.

Valóban, a keresztyén eszkatalógia az ígéret és reménység nyelvén beszél, és a jövő távlatát nyitja meg. Fenyeget azonban a veszedelem, hogy Krisztus váltságművét egy mindent átfogó apokaliptikus történetszemlélet részévé tesszük és észre sem vesszük, hogy közben a történet fontosabb lesz, mint Krisztus maga. Krisztus mintegy az intertestamentális kor zsidó váradalma alárendeltjévé, kiszolgálójává válik, holott Ő nemcsak a zsidó apokalipszisnek, hanem még az Ószövetségnek is Ura és szuverén értelemben beteljesítője.

De egy másik túlhajtástól is óvakodjunk. A bibliai Krisztus-bizonyságtétel valóban múltat, jelent és jövőt átfog; mégse csináljunk belőle valami történetfilozófiai koncepciót. Krisztus nem áll rendelkezésünkre, mint valami történetfilozófiai elv. A Bibliának egyáltalán nem történetfilozófiája, hanem próféciája van. A prófécia pedig -- ezt jó menten hozzátennünk -- nem azt teszi, hogy a jövőre szegzett tekintettel a jelent mintegy átugorjuk. A jelenben kell felismernünk Isten kegyelmi munkáját, hiszen mint mondottuk, Krisztusban az újjáteremtés már elkezdődött; amit Krisztus már véghezvitt és most véghezvisz, az minden további reménységünk alapja.

Végezetül igaz az is: Isten kijelentése valóságos történeti események során megy végbe, de nem úgy, hogy mi magukban az eseményekben, mint olyanokban hiszünk, vagy ezekből hámozzuk ki Isten akaratát, hanem a történet Urában hiszünk, s az Ő szavára hallgatunk. Nem ,,üdvtörténetről'' vall a Hiszekegy, hanem a Szentháromság Egy Örök Istenről, aki igéjében szól hozzánk a megélt történet keretei közt, s az ő kezében van a történet kibontakozása is.

Íme, ily módon kell ma a felszínen levő megoldási kísérletekből: az eszkatalógia múltra, jelenre, jövőre vonatkoztatott típusaiból okulnunk. Viszonylagos igazságaikat igyekszünk megszívlelni, s azokat a torzító egyoldalúságok nélkül saját eszkatalógiai látásunkban érvényesíteni.