34. fejezet: A keresztség

34.1. A keresztség titka

A keresztség szertartása a választott nép körében, már Jézus előtt ismeretes volt, de Jézusban teljesedett ki az értelme.

Ő felvette ugyan a János keresztségét, de hogy maga is keresztelt volna, arról nincs feljegyzésünk, hacsak ide nem soroljuk a pünkösdi történetet, amikor a tanítványokat ,,tűzzel és Szentlélekkel'' keresztelte meg. Ezt meg is tehetjük, ha arra gondolunk, magára vonatkoztatva milyen átfogó értelemben beszél Jézus a ,,keresztségről''. Megáldoztatását nevezi keresztségnek. Később ennek mintájára a vértanúk áldozatát is a vér keresztségeként emlegették. (Mk 10,38; Lk 12,50) Ez mindjárt érzékelteti is a Jánosi és a jézusi keresztség különbségét (Mk 1,8), amit a szereztetési ige még nyilvánvalóbbá tesz.

A keresztséget, mint az újszövetség egyik sákramentumát Jézus szerzettea tanítványok jézusi rendelésre kereszteltek (Jn 3,22; vö. 4,2 és Csel 2,38 stb.). Gyakorlatukban a keresztség a szereztetési igék értelmében vált teljessé. Ez akkor tűnik ki, ha a szöveget nem csonkán idézzük. A szereztetés ugyanis nem a Máté 28,19-el kezdődik, hanem már a 18b-vel: ,,Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.'' Hozzá tartozik a 20. vers is: ,,Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig. Ámen!''

A keresztség megértése érdekében a következő mozzanatokat kell kiemelnünk:

  1. A keresztség szereztetése nem a ,,történeti'', hanem a feltámadott Krisztusra megy vissza, aki teljhatalommal ruháztatott fel és úrrá tétetett mennyen és földön.
  2. A keresztség nemcsak valami régi kegyes hagyomány ápolása, a keresztséget nem csupán Krisztus rendelése folytán gyakoroljuk, mint jelképes cselekményt, hanem az a feltámadott Krisztus jelenlétében, az Ő színe előtt megy végbe.
  3. A keresztség a feltámadott Krisztus nevébe történik. Nem nevében, vagyis megbízatásából csupán, nem is csak nevére, a megkeresztelt keresztyénné lételét jelezve, hanem nevébe, azaz a keresztség bemerítkezés vagy bemeríttetés a Krisztus feltámadott életének az elemébe. Mert a Biblia szóhasználata szerint az ő isteni léte lényegét fejezi ki a Krisztus név.

    A keresztséggel kapcsolatban az újszövetség legtöbb helyt csupán Krisztus nevét említi, s nem szól az Atyáról és a Szentlélekről (Csel 8,16; Gal 3,27 stb.); a szereztetési igében meg kifejezetten a trinitárius formulával találkozunk, mint ahogy ez van a Jézus megkeresztelkedéséről szóló tudósítás mögött is (Mt 3,15 k. par.) -- Ne keressünk itt ellentétet. A trinitárius formula csupán azt az összefüggést jelzi, amelybe Krisztus beletartozik, mintegy a Krisztus név magyarázata. Tehát nem más, hanem csupán teljesebb formula. Az Atya, Fiú, Szentlélek a keresztség előfeltétele és tartalmat adója.

  4. Keresztelő János Isten bekövetkező cselekedeteire: Krisztus jövetelére és a Lélek kitöltetésére nézve keresztelt. Az apostolok pedig már arra nézve kereszteltek, aki eljött. Általa a várt jövendő tehát betelt. A keresztség már Isten országát, Isten új világa életrendjét, a feltámadott Krisztus uralmának átvételét fejezi ki. Ez azt teszi, a keresztségnek eszkatalógiai távlata van: a végidőkre néz a keresztséggel kapcsolatban minden tanítás.
  5. Nemcsak utal a keresztség a bekövetkezett és bekövetkező eseményekre, hanem személy szerint igényt támaszt reánk, s Krisztus közvetlen uralmi körébe von minket.

Mint ebből látszik, a János keresztsége és a Krisztus keresztsége közt folyamatosság van ugyan, de nem azonosság. A keresztség értelme Krisztusban teljesedett be. Ezt csak a teljes szereztetési ige fejezi ki; ezért annak csonkított szövegű használata elősegíti a keresztség üres szokássá csökevényesedését.

Milyen ajándékokról tesz bizonyságot ez a sákramentom?

A keresztség titkát a Biblia szimbólumok sorával fejezi ki. A keresztség eredeti szertartása, maga a bemerítés is jelképes cselekmény. Az alámerülés jelenti az addigi tévelygéssel való szakítást, a bűnös múlt megbánását, az ítélet elvállalását, az óember halálra adatását és halálát. A vízből való kiemelkedés a bűnbocsánatot, az új életre születést, a fiúvá fogadtatást jelenti (Rm 6,3 k.), továbbá még egyszerűbb képpel a megmosatást. Azonban nem a ,,víz ereje'' mossa le bűneinket -- ilyen mágikus elképzelés elvonna Krisztustól -- hanem Krisztus vére a mi igazi fürdőnk. (1Kor 6,11; 1Jn 1,7)

Ebben a vonatkozásban jelenti továbbá az elpecsételést a Krisztus-követésre és az üdvösségre (2Kor 1,22; Ef és a Jel több helye). Itt már bizonyos értelemben jogi jellege is van. Aztán meg, gyakran idézett ószövetségi képek alapján az Istennek elpecsételő lelki körülmetéltetés (Kol 2,11); Mózessel együtt a felhő és tenger keresztségének átélése (1Kor 10,2); mindezek révén az Istennel való szövetség részesévé létel. Végül kapcsolatos a keresztség a katechumenusok fehér ruhájának felöltésével.

A felsorolt dolgok nem azt jelentik, hogy a keresztség jelkép csupán, a róla szóló beszéd mindössze képes beszéd. A képek valóságos életfordulatot fejeznek ki. A bemerítés pl. hangsúlyozottan a Krisztussal való eltemettetést és a vele való feltámadást jelenti, ezért a keresztség a Krisztusba oltatás, a Krisztus testébe, az egyházba való plántálás, a taggá-létel sákramentuma. Az egyház élő tagjává nem is lehetünk úgy, mint ahogy belépünk valami társadalmi egyesületbe, vagy beleszületünk, mint az állampolgárságba. Egyháztaggá a Krisztusról való nyilvános vallástétel által lehetünk. Ennek rendelt kifejező cselekménye a keresztség sákramentuma.

A keresztség igazi ökumenikus sákramentom. Nemcsak valamely felekezetbe, hanem Krisztus egyetemes egyházába való felvétel. Ha valaki már megkeresztelkedett, s egy másik felekezetbe lép, a keresztséget nem kell megismételni. Az egyszer majd kialakuló ökumenikus teológia a keresztségen fog tájékozódni. -- De nemcsak azért egyetemes, mert bizonyságtétele elpecsétel a Krisztusban és Krisztusért való élésre, az egyházban és az egyházért való élésre, hanem a keresztyén küldetést is kifejezi, amennyiben elpecsétel Krisztus példája nyomán a világban és a világért való élésre.

Mint már a mondottakból is kitűnt: a keresztség az emberélet egyszeri eseménye, akár a halál vagy akár a születés is. Előfordulhat, hogy valaki megkeresztelkedett, majd pedig megtagadja a hitet, a hithagyással azonban nem lehet a keresztséget meg nem történtté tenni; ha visszatér a hitre, nem kell újra megkeresztelkednie, hanem a régi keresztséget kell újra hitben megragadnia, mint ahogy a tékozló fiú sem született még egyszer, hanem visszatért az atya-fiú viszonyhoz.

Emlékezzünk Luther szavaira: ő nemcsak azt mondta, hogy a keresztyén ember élete naponkinti bűnbánat, hanem azt is, hogy az egész keresztyén élet mindennapi keresztség (Nagy káté). Tehát a keresztség nemcsak egyszeri, hanem egyszer s mindenkori: elkezdtük és abban járunk.

Így válik a keresztség a Krisztus által néven szólított s elhívott ember életének mozdító rugójává. Ugyanakkor vigasz is, amihez pl. Luther kétségeiben és kísértéseiben ismételten menekült: Felvétettem Isten kegyelmi szövetségébe Krisztus rendelése szerint. A bűn ostromolhat, de nem fog uralkodni rajtam. Vádoltatás és kárhoztatás közepett hittel támaszkodhatom a keresztség tényére: Isten elfogadott engem. Ez még a hitetlenné vált számára is a visszatérés alapja.

Mégsem állítjuk, hogy a keresztség az üdvösséghez nélkülözhetetlen. Isten nagy ajándéka számunkra. A gyülekezetet a keresztségre vonatkozó rendelés köti, Istent azonban nem kötheti: az Ő kegyelme királyian szabad, s nincsen a keresztséghez kötve. A keresztség az üdvelsajátítás egyik, de nem egyetlen módja, még kevésbé maga az üdvelsajátítás. ,,Krisztus önmagát adta az egyházért, hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az ige által.'' (Ef 5,26) Nincs a keresztségnek olyan igétől függetlenített, önálló hatása, ami feltétlenné tenné. De minden okunk megvan rá, hogy mint áldott lelki ajándékot hálával fogadjuk és megbecsüljük.

34.2. A gyermekkeresztség kérdése

Az Újszövetség a felnőtt-keresztség eseteiről szól. Történetileg bizonyítható módon, a misszió korában az apostolok csak ezt gyakorolták. Mi is a missziói keresztséget tartottuk szem előtt, midőn a keresztség titkát tárgyaltuk. Nálunk viszont, kivételektől eltekintve nem a felnőtt, hanem a gyermekkeresztség a szokásos. Ennek hagyománya nem előzmények és nem is ingadozások nélkül, de bizonyíthatóan mégis a 4. századtól ered, vagyis a keresztyénség államvallássá tételétől. Ez a hagyomány korántsem magától értetődő. Sőt vita tárgya volt, szinte kezdettől fogva. A viták különösen napjainkban élesedtek ki, Barth, Aland és mások révén.

A Biblia szerint ugyanis a keresztség nemcsak az egyház, hanem egyben a megkeresztelt felelős cselekedete. Személyes bizonyságtétel, mely a megkereszteltet úgy különíti el a többi embertől, hogy kifejeződik benne a megkeresztelt saját állásfoglalása, tudatos hitbeli döntése. Ezek a mozzanatok a gyermekkeresztség esetén hiányoznak, pedig a személyes hit a sákramentom elfogadó eszköze. Szabad-e ezt mellőzni? Márpedig a gyermekkeresztségben mellőzzük. A kisdedben még az öntudat is alig pislákol, a keresztség megértéséről, személyes állásfoglalásról meg szó sem lehet. Függetleníthetjük-e az ige megértésétől, s az igére felelő hittől a kegyelmi eszközt? Nem válik-e ezáltal semmissé a sákramentom? Vagy pedig mi is úgy véljük, hogy a sákramentom önmagában véve, belső varázserő révén hat? Az élő Krisztus-viszony helyébe lép valami mágia?

A szorongató kérdések elől már az ókori egyházban úgy próbáltak menekülni, hogy feltételezték a gyermekben a vallásos készséget, az öntudatot megelőző gyermeki hitet. A lélektani ismeretek gyarapodásával azonban ez a feltevés egyre valószerűtlenebbnek tűnt. Ezért utóbb, a protestáns modernizmusban, különösen lutheri részről, egy természeti analógián épült elképzeléssel, az életcsíra gondolatával kísérleteztek. Feltételezték, hogy a kisdedben a keresztség kiszolgáltatásakor a Szentlélek a hit magvát, azt az életcsírát ülteti el, amelyből az új élet idővel kinő.

Az efféle feltevéseknél nem kevésbé erőltetett volt az exegetikai alapozás, amivel a gyermekkeresztség támogatására siettek. Hivatkoztak Jézus szavaira: ,,Engedjétek hozzám jőni a kisdedeket'' (Mk 10,14), ámde itt szó sincs arról, hogy Jézus meg is keresztelte őket. Családok megkeresztelkedése esetén sem beszél az Írás kifejezetten kisdedekről (Csel 16,15 és 33); csak feltevés, hogy a szertartásnak gyermek-résztvevői is voltak. Az igazság az: a Bibliában sem gyermekkeresztségre vonatkozó rendelkezés, sem gyakorlását igazoló kétségtelen bizonyíték nincs.

Különösen kétségessé tette a gyermekkeresztséget az utóbbi idők fejleménye. Míg korábban a felekezeti iskolák idején volt lehetőség és remény arra, hogy a gyermekkeresztség fogyatékosságágait kiegészíti és pótolja a keresztséget nyomon követő vallásos nevelés, majd teljes értékűvé avatja a konfirmáció ünnepélyes fogadalomtétele, a hitvesztés korában mindez meghiúsult. Az iskola és a család egyre növekvő szekularizálódásával megszűnt a kezesség, olykor még a vallásoktatás puszta lehetősége is. A gyermekkeresztség megüresedett szokássá, külsőleges társadalmi konvencióvá fajult, a keresztyén nevelés tényleges kötelezettsége nélkül.

Már nem is annyira a keresztyén hagyomány, mint inkább a polgári erkölcs tartja. A nagymama többnyire csak ennek akar eleget tenni, amikor a másgondolkozású szülők háta mögött, titkon megkeresztelteti a kisunokát. Az eleven hatóerő itt már leállt, csak a tehetetlenségi nyomaték mozgatja még egy darabig a kereket. Az egyház pedig, ugyanazon szokás hatalmánál fogva, minden körültekintés és aggály nélkül, egyre-másra kiszolgáltatja a keresztséget, mintha a corpus christianum elveszített húsos fazekaira emlékezve, ezzel akarná a népegyház látszatát menteni. Rég hitelvesztett statisztikával áltatjuk magunkat, ha azt képzeljük, akiket megkereszteltünk, azok keresztyének is lettek.

De nem formáljuk-e így akaratlanul is álképletté az egyházat, amit aztán bárki idegen célok szolgálatába állíthat?

Az tehát a kérdés, hogy szabadulhat az egyház ebből a tarthatatlan és veszedelmes hamis látszatból? Annyi bizonyos, a hit komoly igénye nélkül nem gyakorolhatjuk tovább a gyermekkeresztséget. Mi legyen a megoldás? Térjünk vissza az eredeti missziói helyzethez, és csak felnőtteknek, vagy legalábbis arra éretteknek szolgáltassuk ki a keresztséget? Egyszerűen a konfirmáció helyébe iktassuk a keresztséget, vagy mondjuk a 25 éves korhatárt vegyük irányadónak? Egyáltalán milyen mérték alapján dönthetjük el, hogy hitvallásra érett-e már a jelölt? Vagy esetleg továbbra is maradjunk a gyermekkeresztség mellett, de szűkítsük a keresztelendők körét a rendszeresen úrvacsorázók gyermekeire?

A római katolikus egyház helyzete más; azt köti e tekintetben a szükségkeresztség dogmája. Ha valaki kereszteletlenül hal meg, az kívül reked az üdv teljes élvezetén, a ,,mennyen'', s csak az ószövetségi atyák helyére, a limbus patrumba juthat, mely a limbus infantum is. Minket ilyen dogma nem köt. A megkereszteletlent a Biblia sehol sem kárhoztatja; mi tehát válogathatunk a felsorolt megoldások között. De bármelyiket választanók is, az alkalmazásban menten mindeniknek ezernyi nehézsége mutatkoznék, az egyház pedig nincs ezekre a nehézségekre felkészülve.

A nélkül, hogy a gyermekkeresztséggel kapcsolatos súlyos aggodalmakat leplezni, vagy kisebbíteni akarnók, vegyük újra fontolóra, milyen lehetősége maradt a jelenlegi helyzetben a gyermekkeresztségnek? Milyen értelemben élhetünk még egy ideig a gyermekkeresztség gyakorlatával, s milyen új felelősséget ró az ránk?

A Biblia nem ad ugyan példát a gyermekkeresztségre, de nem is tiltja azt. Legalábbis kifejezett tilalommal nem találkozunk. Az ily módon nyíló valamelyes lehetőséget a református teológia az evangéliummal összhangban igyekszik kiaknázni. Ez a teológia az ószövetségi alapozottság s a szövetség gondolatának következetes érvényesítése folytán elfogadhatóbb eredményre jutott, mint általában protestáns testvérei.

A kálvini okfejtés (Inst. IV. 16) a körülmetélkedés szertartásából indul ki. Már ez a szertartás a vétkektől való elkülönítés és az Isten családjába való felvétel jelképe, a szövetség jegye. Az, amit az Ószövetség a ,,szív körülmetéléséről'', az új meg a lelki peritoméról mond, nyilvánvalóvá teszi a kapcsolatot: a történeti folyamatosság esete forog fenn a kettő között, mert mind a kettő ugyanazon dologért van. A körülmetélkedés tehát a keresztség ószövetségi előképe.

A körülmetélést tudvalevően már a gyermekeken, mégpedig a i születést követő nyolcadnapon hajtották végre. Továbbá, ha pogány zsidóvá lett, a peritomét nemcsak rajta, hanem kiskorú gyermekein is elvégezték. A gyermek-peritomé, meg a prozelita családok felvételének módja, együttesen alkotja a gyermekkeresztség történeti előzményét. A keresztyénség terjedése első szakaszában, az apostoli korban még a felnőtt keresztség állt előtérben, s csak a keresztyén hitre tértek gyermekeinél válhatott kérdésessé a gyermekkeresztség. Erre a kérdésre pedig a szövetség tényében és természetében találtak megoldást. Istennek az Ábrahámmal, mint népe atyjával kötött szövetségéről ezt a sokatmondó ígéretet olvashatjuk: ,,Megtartom szövetségem köztem és közted, sőt utánad magoddal is, minden nemzedékkel, örök szövetségül. Mert Istened leszek és utánad magodnak is.'' (1Móz 17,7)

Mint a szövetség részesei, mi is Ábrahám magva vagyunk. Az első keresztyén prédikáció ezt a gondolatot viszi tovább, midőn mindeneket keresztségre hív: ,,Mert néktek lett az ígéret, és a ti gyermekeiteknek.'' (Csel 2,39) Tehát a szövetség részeseinek gyermekeit is a kegyelem övezi ezeríziglen. Ők, a tudatosság kezdeti fokától függetlenül, a szövetség részesei és a mennyország örökösei. Ha pedig a jelzett dologban részesek, s a hitet munkáló Szentlélek ígéretét kapták, miért ne részesedhetnének a szövetség külső jegyében, a keresztségben is?

De hol marad a személyes döntés és hitvallás?

  1. Először is jól értsük meg, itt nem általában a gyermekkeresztség lehetőségéről van szó, hanem kifejezetten a keresztyén szülők gyermekeinek a megkereszteléséről, ott is csak a keresztyén közösségben és hitben nevelés és neveltetés szigorú feltétele alatt. Mintegy a keresztyén gyülekezet viszi Ura elé s ajánlja fel neki a leendő egyháztagokat, az ár áldását kérve rájuk. Az ,,engedjétek hozzám jőni a gyermekeket'' stb. (Mk 10,14 kk.) nem indoka ugyan a gyermekkeresztségnek, de legalábbis valószínűsíti a lehetőségét. Ugyanezt mondhatjuk egész családok megkeresztelkedésének bibliai példáiról.

    A gyermekkeresztséget az egyház a szülők és keresztszülők fogadalomtétele alapján, a gyülekezet színe előtt szolgáltatja ki. Biztosítékul a szülőkön és keresztszülőkön kívül felelősséget vállal a megkereszteltért a keresztséget kiszolgáltató lelkipásztor és az egész gyülekezet is. Ezt a szövetségi fogadalmat, s a vele kapcsolatban vállalt négyszeres felelősséget kell az eddiginél sokkal komolyabban vennünk. Ennek alapján s a felelősség tudatában kell fokoznunk a pásztori munkát. Példamutató az a gyakorlat, amelyet némely gyülekezetben már bevezettek: az asszonyok bibliakörének tagjai a keresztség kiszolgáltatása évfordulóján, a gyülekezet nevében meglátogatják a kisdedet, s ezzel jelét adják, hogy a gyülekezet valóban számon tartja az új tagot.

  2. Ha ez a többszörös felelősségvállalás csakugyan megvan, akkor beszélhetünk a személyes vallástétel kérdéséről is. Ez a gyermek részéről még természetszerűleg hiányzik. A keresztség azonban nem korlátozódik a végrehajtás cselekményére, hanem az egész életre szóló hivatás és feladat. Ebben a tudatban mondja Kálvin a gyermekkeresztség elvetőinek: ,,Az első napon balgán kívánják meg az embertől azt a tökéletességet, amelyre a keresztség egész életünkben fokozatokon át hívogat minket.'' (Inst. IV. 16. 31.)
  3. Ezzel elérkeztünk az előbb-utóbb sorrendi kérdéséhez. Csak a felnőtt-keresztségnél lehet szabály, hogy a tanítás és bizonyságtétel előzze meg a keresztséget. De még ott sem okvetlen merev szabály. Vajon az újjászületés is, akárcsak a születés, legalábbis kezdeteiben, nem a személyiség tudatát megelőző aktus? Az Isten kegyelmes elhívása, mellyel szövetségébe hív, nemde megelőzi a hitet? A gyermekkeresztség, ha jól élünk vele, lehet ennek a gratia praeveniens-nek hirdetése.

    Ha a keresztség kérdésében első helyre tesszük a hitet, könnyen és hamar törvényeskedésbe eshetünk. Pedig a mi mindenkori töredékes, gyenge hitünk nem lehet alapja és tartóoszlopa annak, amit Isten cselekszik velünk. A keresztségben befogadott kegyelem feltétlen kegyelem, nem tehetjük azt függővé a hittől, noha áldása és gyümölcsei, csak hit által fogadhatók el. Nem akarjuk tehát elszakítani a keresztséget a hittől, csupán arra utalunk: időileg nem kell okvetlen egybeesnie a kettőnek. Ha a kisded hite helyett -- az erre vonatkozó spekulációkat elvetve -- a szülők és a gyülekezet hitét hangsúlyozzuk, bizonyos mértékben a helyettesség és kezesség gondolatára építünk; de ez a gondolat nem idegen a Bibliától (1Kor 7,14).

  4. Ezek után és mindezek jegyében beszélhetünk a gyermekkeresztség áldásáról is, mert minden valóban hitben vállalt cselekedet élénkítőleg hat a keresztyén közösségekre. Ösztökéli a gyülekezetet, hogy féltő szeretettel vegye körül a gyermeket, hogy az növekedhessék Isten és emberek előtti kedvességben. De ösztökéli a gyülekezet közösségében növekvő gyermeket is, hogy szívből tisztelje és szeresse Istent, aki előbb szerette őt.

A gyermekkeresztség tehát olyan hagyomány, amelyet ha felelősen gyakorlunk, minden kérdésessége ellenére is összhangban tartható az evangéliummal.