33. fejezet: A sákramentumok

33.1. Kétségek a sákramentum név körül

Napjainkban egyre gyakoribb eset, hogy protestáns dogmatikákban hiányzik a sákramentumról szóló fejezet; mindjárt a keresztséget és az úrvacsorát tárgyalják. Különösen nekünk tűnik fel ez a tartózkodás, hiszen Kálvin nagy fejezetet szentel a sákramentum kérdésének (Inst. IV. 14). Református részről ezt a hagyományt követik, s a keresztség és úrvacsora tárgyalásakor előrebocsátják a De sacramentis in genere paragrafust. Még hitvallásaink is külön tételben foglalkoznak a sákramentum-fogalommal. (Heid. káté 65-68 k.; II. Helv. hitv. 19. r.) -- Mi a mostani tartózkodás oka? Az ok többféle:

  1. Először is, hogy a Biblia a sákramentumot, mint gyűjtőfogalmat nem ismeri. A sacramentom, vagy szépcsengésű magyaros alakja: a sákramentum, csak a latin bibliafordítások, főleg a nagy tekintélyű Vulgata nyomán honosodott meg az egyházi szóhasználatban, mint a görög mysterion szó latin megfelelője. Csakhogy az Újszövetségben a mysterion sohasem sákramentumi cselekmény jelöl, hanem egyszerűen hittitkot (Mt 13,11 par.). Pál jelöli vele pl. az igehirdetést (Ef 1,9; 6,19), vagy magát a kijelentést: ,,A kegyességnek nagy sákramentuma: Isten megjelent testben.'' (1Tim 3,16) De az Újszövetség sohasem alkalmazza a sákramentum nevet valami kultikus rendezvényre. A szó kultikus használata csak a 3. század eleje óta terjedt el, mégpedig elsősorban a szentségekkel kapcsolatos szakrális jogban.
  2. A tartózkodás további oka a sákramentum szó súlyos vallástörténeti terheltsége. Magával hozta a keresztyénségbe az antik misztérium-fogalom vonásait: a pogány beavatási és tisztulási ceremóniák, valamint a kultikus lakomák-emlékét. Ágoston adta az egyháznak a keresztyén sákramentum fogalmat. De bármennyire hangsúlyozta is, hogy ige nélkül nincs sákramentum, a megszentelő igéből ebben az összefüggésben könnyen varázsszó lett, mely az elementumot (vizet, kenyeret, bort stb.) titokzatos erővel ruházza fel, sőt állítólag mennyei matériává alakítja át. A mennyei matériának aztán a kiszolgáltatás ténye folytán, önmagában véve (a vitatott mondás szerint: ex opere operato) isteni hatóerőt tulajdonítanak. A sákramentum az egyház szabta feltételek szerint üdvközlő dolog lett, maga az egyház pedig kultikus intézmény, az ezzel együtt járó jogokkal és kiváltságokkal.

    A főbaj, hogy a fogalomváltozás az Istennel való személyes találkozás helyett valami másra terelte a figyelmet: valakiről -- valamire, nevezetesen a sákramentumi elemekre, magára a vízre, kenyérre és borra. A sákramentum most már az invesztált kegyelem, mely Lombard Péter szerint az üdvöt jelenti. A Tridenti zsinat aztán annyira a megigazulás eszközlőjévé nyilvánította a sákramentumot, hogy a nélkül nem is lehet megigazulni (Sess. VII.). A sákramentum mellett az igehirdetésnek csak előkészítő és magyarázó szerepe marad.

  3. Végül tartózkodásra késztetett a sákramentum fogalma körül észlelhető ingadozás. Az ingadozás már a sákramentumok körének megvonásával kezdődik. Ágoston szerint sákramentum az Ószövetségben minden üdvöt meghirdető cselekmény, az Újszövetségben pedig minden üdvközlő vagy üdvöt közvetítő cselekmény. Ágoston nyomán ide sorolták pl. az élet fáját, mely az édenben díszlett, a szivárványt, az ördögűzést, a kézrátételt, a katechuménusoknak adott sót (legyetek a földnek savai!), de kezdettől fogva kiemelkedett közülük a keresztség és az úrvacsora. Az idők folyamán felszaporodott sákramentumokat határok közé kellett szorítani. Előbb tizenháromban, majd hétben állapították meg számukat. Tamás mind a hetet krisztusi eredetűnek mondja. De csak 80 évvel a reformáció előtt (1939-ben) történt meg a hetes szám formális dogmatizálása, amit aztán a Tridenti zsinat megerősített. Ez a hét: a keresztség, bérmálás, oltári szentség, gyónás, házasság, papszentelés és utolsó kenet. Az indoklást a római egyház részben az Írásból, részben a tradícióból veszi.

A reformációban a világos döntést Luther Az egyház babiloni fogságáról szóló iratában (1520) hozta meg. Hány sákramentum van? Annyi, ahányat Krisztus szerzett. ó pedig kijelentéséből kimutathatóan kettőt szerzett: a keresztséget és az úrvacsorát, s ezek kiszolgáltatására adott parancsot. Itt is volt átmenetileg ingadozás; eleinte a bűnbánatot és az ordinációt is sákramentum gyanánt emlegették, de a kifejezetten krisztusi rendelés elve szerint, csak a keresztség és úrvacsora marad hatott meg. Ezzel a számbeli bizonytalanság a protestantizmusban meg is szűnt.

De annál inkább mutatkozott egy másfajta ingadozás: Van-e egyáltalán szükség sákramentumra? Ha van, akkor a sákramentumot szimbolikusan vagy realisztikusan értelmezzük-e? A pietizmusban a megtérés és újjászületés hangsúlyozása folytán háttérbe szorultak a sákramentumok. A liberalizmus idején pedig, a vallástörténeti kutatás hatása alatt, a sákramentumokat beszüremlett, idegen elemeknek vélték és kevésre becsülték. Viszont a protestantizmus talaján felbukkanó romantikus katolizáló irányzatok, a különféle liturgiális. mozgalmak, az igehirdetés rovására túlértékelik a sákramentumokat.

Ilyen okok alapján nem volna-e valóban jobb az annyira terhelt sákramentum-fogalmat, mint gyűjtőfogalmat elejteni? Mert ha ennek rendeljük alá a keresztséget és úrvacsorát, akkor a bibliai értelmezést mindkét esetben eleve veszélyeztetjük. Célszerűbbnek látszik, ha nem elvontan a sákramentumokról beszélünk, hanem mindjárt konkrét, biblikus módon a keresztségről és úrvacsoráról.

Mégsem tehetjük ezt, mert a sákramentum név- annyira bele evődött egyházi gondolkozásunkba, hogy ha elhallgatjuk, akkor is jelen van és hat. Ha pedig egyelőre jobbal nem pótolhatjuk, éppen a veszélyek elhárítása végett ajánlatosabb a vele való foglalkozás. Azért mert nem eredeti bibliai fogalom, még alkalmas lehet bibliai mondanivaló magyarázatára. Éppen a bibliai mondanivaló körülhatárolása a következő alpontok feladata.

Tudjuk, az eldologiasító üdvértelmezést már a reformáció elvetette, s a visszafelé vezető utat számunkra elzárta. Az Újszövetség ugyanis határozottan ellentmond az önmagában hatásos sákramentumi jegynek (Rm 4,11 par.), s az egyház kultikus intézménnyé tételétől is óvakodik. Ez a tudat minket is óv a sákramentum túlértékelésétől. Tiltakozunk minden olyan liturgizmus vagy sakramentalizmus ellen, amely a sákramentumot a felénk forduló isteni kegyelem tulajdonképpeni s egyedüli hordozójává akarja tenni, az igehirdetésben pedig csak a sákramentum vételére előkészítő tanítást lát. Ez nemcsak azért veszélyes, mert visszakanyarodás a római egyházba, hanem főleg azért, mert mintegy hatályon kívül helyezi az igét, amelyben Krisztus uralkodik. Egy olyan sákramentum-tisztelet, amelynek a hirdetett ige lebecsülése az ára, a reformáció talaján, nemcsak eleve gyanús, hanem egyszerűen helytelen.

Számunkra a sákramentum kérdéskörében a Heidelbergi káté sákramentum meghatározása jelöli ki a járható utat: ,,Micsodák a sákramentumok? -- Látható szent jegyek és pecsétek, melyeket Isten a végre szerzett, hogy ő az ezekkel való élés által, az evangélium ígéretét velünk annál inkább megértesse és megpecsételje; tudniillik, hogy ő, Krisztusnak a keresztfán való egyetlenegy áldozatáért, ingyen kegyelemből, bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz minékünk.'' (66. k.) -- Ez a meghatározás tisztán tükrözi a különbséget a vallástörténeti analógiák és a keresztyén egyház sákramentuma között, s megóv a sákramentum lebecsülésétől.

Igaza van a protestáns modernizmusnak: a beavatási és tisztulási szertartások, valamint a kultikus étkezések, csakugyan beletartoznak a vallástörténet kelléktárába. Ezek az esetek azonban csak addig számítanak analógiáknak, amíg a sákramentum lényegét nem látjuk, s csak a külső formákon akadunk fenn. A keresztség és az úrvacsora ugyanis Krisztus halálára és feltámadására vonatkozik. Éppen ez a személyes vonatkozás, vagyis sákramentumaink sajátos tartalma avatja azokat teljesen analógia-nélkülivé. Ezt a krisztusi vonatkozást teszi világossá a Heidelbergi káté klasszikus sákramentum-meghatározása, s ezzel a sákramentum lebecsülésétől és túlbecsülésétől egyaránt óv.

33.2. A prédikáció és a sákramentum

Miért van szükség. sákramentumokra? -- Isten nincs kötve egyetlen sákramentumhoz sem, éppen úgy, mint ahogy a prédikációhoz sincs. Nekünk azonban ragaszkodnunk kell a sákramentumokhoz, éppen úgy, mint a prédikációhoz, azért, mert Isten így rendelte. Az egyház csak addig egyház, amíg engedelmeskedik Ura akaratának. Mégpedig abban a hitben engedelmeskedik, hogy az Úr nem ok nélkül parancsolta, amit parancsolt. A sákramentum is olyan rendelése, ami reánk nézve okvetlenül szükséges, hasznos és jó. Isten ajándékait rejti.

Mit nyújt a sákramentum a prédikáció mellett? Jelentőségét ebben a vonatkozásban így szedhetjük ujjhegyre:

  1. Mint a Heidelbergi káté sákramentum-meghatározása mutatja, a prédikáció. mellett azért szükséges a sákramentum, hogy az igehirdetőt az elkalandozástól óvja. Folyton emlékeztesse az egy szükséges dologra, a Biblia központi mondanivalójára: Krisztusnak a keresztfán bemutatott áldozatára, mint idvességünk egyedüli alapjára. -- De nemcsak a prédikátort, hanem a prédikációt hallgató gyülekezetet is arra készteti: Krisztus áldozatára irányítsa figyelmét, tehát a bibliai lényeget keresse a prédikációban.
  2. A prédikáció mellett szükséges továbbá a sákramentum azért is, hogy a szellemi közlés egyoldalú intellektualizmusától megóvjon minket. Krisztus áldozata ugyanis nemcsak az értelmünknek szól, hanem egész valónknak, tehát nemcsak lelkünknek, hanem a testünknek is. (Életújulás, feltámadás.) Ezt nagyon reális módon fejezi ki a sákramentum: a testnek vízzel való leöntése, illetve az evés és ivás által.
  3. A prédikáció mellett szükséges végül a sákramentum azért is, hogy az evangélium hirdetése által felgerjesztett hitét, érzéki természetünknek is megfelelő formában, szinte kézzelfogható mádon szemléltesse, ezáltal hitünket erősítse és megpecsételje. Nem az igét erősíti meg tehát a sákramentum, az nem szorul megerősítésre, hanem a prédikáció befogadását. ,,Mert hiszen Isten igazsága magában is elég szilárd és bizonyos; és jobb megerősítést sehonnan sem vehet, mint önmagától.'' A mi csekély és erőtlen hitünk azonban mindenkor támogatásra szorul.

Amint Kálvin mondja: ,,Az irgalmas Isten alkalmazkodik a mi felfogásunkhoz: amennyiben érzéki lények vagyunk, akik mindig porban csúszva és testieken csüggve, semmi szellemi dologra nem gondolunk és azt még csak fel sem foghatjuk: éppen földi elemekkel vezet magához és magában a testi dologban tárja elénk a lelki javakat.'' (Inst. IV. 14. 3.) Kálvin ezeket a sákramentumi jegyekről mondja, de mondhatná a kijelentésről is. Voltaképpen Krisztus testetöltése, a keresztyénség nagy misztériuma, szintén isteni jeladás.

A prédikáció mellé van tehát rendelve a sákramentum, mégpedig második helyre. Jézus úgy parancsolta a tanítványoknak, hogy először tanítsanak, azután kereszteljenek. (Mt 28,19 k.) Nem is adhat a sákramentum semmivel sem többet, mint a prédikáció, sőt a hirdetett ige nélkül nem is volna értelme, üres, semmitmondó cselekmény maradna. A prédikáció mellé van tehát rendelve a sákramentum, s mind a kettő feltétlen módon alá van rendelve az Igének. (A verbum audibile és a verbum visibile a verbum Dei-nek.)

33.3. A sákramentum viszonya a kijelentéshez

Maga a sákramentumi jegy (elementom): a víz, a kenyér és bor, magában véve még nem sákramentum. Ágoston sokat idézett mondása szerint: accedit verbum ad elementum et fit sacramentom, vagyis az ige hozzájárulása avatja a jegyeket sákramentummá. Az ,,accedit verbum'' értelmezése határozza meg a kijelentés és sákramentum viszonyát.

Abban minden keresztyén felekezet egyetért: az ige hozzájárulása nélkül nincs sákramentum. De hogy a sákramentumi cselekmény mely mozzanatában keressük az igét, vagyis a sákramentum hatóerejét, azt már igen sokféleképpen magyarázzák. -- Ezen a ponton tér el (hogy csak a főbb típusokat említsük): Zwingli, a római egyház és Kálvin. Az eltérést röviden így formulázhatjuk: a sákramentum hatóereje Zwingli szerint a hitben, Róma szerint a jegyekben, Kálvin szerint pedig mind a kettőben, mert mind a kettőn túl: a kijelentő Istenben.

Vegyük sorba ezeket az álláspontokat:

  1. Zwingli szerint a sákramentum ereje isteni erő, amit a hitben, mégpedig a sákramentumot befogadó ember hitében kell keresni. De hát így a sákramentum ereje, voltaképpen az ember saját hitének ereje. Minek akkor a külső jegy?
  2. Róma szerint a sákramentum ereje a kiszolgáltatott sákramentumi jegyek ereje. A jegyben van jelen az ige, mert a jegy nem puszta matéria, hanem a megszentelés folyamán átlényegül Krisztussá. Az átlényegült jegy az opere operato, tehát a hittől eltekintve, a kiszolgáltatás erejénél fogva is hat. A keresztség, bérmálás és papi kenet eltörölhetetlen jelleggel ruházza fel a sákramentumban részesített embert. A sákramentum tehát római értékelés szerint több mint a prédikáció. -- Luther annyiban maradt közel a római katolikus sákramentum tanhoz, amennyiben szerinte előbb a jegyben van reálisan jelen Krisztus, és azután van a hitben.
  3. Kálvin szerint Zwinglinek igaza van abban, hogy hit nélkül nincs sákramentum. De Luthernek is igaza van, midőn azt hangoztatja, hogy Krisztusnak előbb valamiképpen jelen kell lennie a hit számára, hogy aztán a hitben lehessen. -- Kálvin ebben a meggyőződésben vallja: a sákramentum a jegyben s a jeggyel adott isteni adomány a hit számára. Tehát isteni adomány a hit számára, a jegyben.

Mindebből a rövid, s rövidsége miatt szükségképpen szkematikus összegzésből is látszik, Kálvin tana a legátfogóbb. Ő sem a hitnél, sem a jegynél nem akad fenn, egyiknek sem tulajdonít önmagában véve sákramentális erőt, hanem ezeken felülemelkedve, Istennek erejét feltétlenül hangsúlyozza. Maga a hit is Istentől jön.

De hát hogyan lehet a sákramentumi jegy hitet tápláló isteni adománnyá? Hiszen a jegyben csak szimbolikusan van jelen a feltámadott Krisztus. Erre azt mondjuk: a Szentlélek ereje által ez a szimbólum -- tehát a keresztvíz, illetve az úrvacsorai kenyér és bor -- a kiábrázolt üdvjavakkal, magával a meg ült Krisztussal hoz valóságos személyes kapcsolatba. Ez a kapcsolat azonban nem adottság, hanem lehetőség, melyért imádkoznunk kell. A Berni zsinat Kálvin szellemében mondja: ,,Kérjük a Mindenhatót, hogy a sákramentummal való élést isteni cselekménnyé tegye és ne hagyja, hogy emberi dolog maradjon.''