32. fejezet: A kozmikus váltság

32.1. A kérdés felvetődése

32.1.1. A bibliai alap

Soteria tou kosmou, ezzel a bibliai hangzású megjelöléssel vált nálunk teológiai témává a kozmikus váltság. A téma előtérbe kerülése újszerű és örvendetes.

Örvendetes, mert a Bibliában valóban egyetemes igény szólal meg: a választott nép története már a Biblia első fejezeteivel az emberiség, sőt az egész kozmosz történetébe ágyazódik bele, Ádámban az emberiség élete indul, Noéban az emberiséggel létesül kegyelmi szövetség, Ábrahám kiválasztása az egész emberiségre nézve történik, és így tovább. Még ahol partikulárisnak látszik is ez a történet, jelentésében és jelentőségében ott is univerzális emberiségtörténet. ( Pl. Mik 5,2 és 4; És 42,6; Dán 7,13 k.)

Az egyetemes igény az Újszövetségnek nem kevésbé jellemzője. A Megváltó nemcsak Izraelnek hozza el a boldog megtisztulást, az Isten előtt való megigazulást, hanem a föld minden népének (Jn 3,16 k.) A Megváltó, mikor tanítványait kiküldi a magvetésre, a szántóföldet melybe az ige magvai hullanak, nem Galileával vagy Júdeával, hanem a világgal azonosítja (Mt 13, 38). Tanítványainak azt mondja: ,,Ti vagytok a földnek sava és a világ világossága.'' (Mt 5,13 k.) A világra szóló igény lépten-nyomon kifejeződik az Újszövetségben; mindehhez pedig ott van háttérül az új ég és új föld, az átalakult természet váradalma. A kezdet és vég kettős határa közt megy végbe a cselekvő Isten története az emberi nemzettel: a váltságtörténet. Mi az újszerű ennek a valóban mindent átfogó bibliai igénynek a felismerésében? A helyzet, amiben a felismerés végbemegy.

32.1.2. Az államvallássá létel kedvezőtlen hatása

Bármennyire különös, a kozmikus váltság gondolatának a keresztyén-üldözések megszűnése és az államvallássá létel nem kedvezett. Ezt a következő tényekből magyarázhatjuk:

  1. Mióta a keresztyénség hivatalosan elismert világvallássá vált, annyi volt számára gyakorlatilag a világ, amennyit munkájával átfogott, s éppen ez a munka jelentette a soteriát. Az egyház isteni erőket birtokló üdvintézménynek tűnt fel, mely Krisztus művének folytatója, sőt a tovább élő Krisztus. A soteria tou kosmou ilyeténképpen Krisztus királyi cselekedete helyett az egyház érvényesülési kérdésévé vált.
  2. Az államegyház minden gondját az egyház és állam egysége: a corpus christianum kötötte le, mégpedig nemcsak mint feladat, hanem mint elért eredmény is. Egyre növekvő mértékben támaszkodott az egyház az ige helyett saját eredményeire: szervezetére, iskoláira, intézményeire, közéleti pozíciójára, előjogaira, s nem utolsó sorban latifundiumaira. Pedig létét nem ezeknek az eszközöknek köszönheti, hanem az életadó igének. Amilyen mértékben elpolitizálódik az egyház, vagyis hatalmi eszközöket használ a lelki eszközök helyett, kényszert a meggyőzés helyett, olyan mértékben zárja el magát a váltság igében adott ténye és kozmikus aránya elől.
  3. Az egyház, amint elért eredményei bűvkörébe került, fokozatosan vesztette világmisszióját. A corpus christianumban azonosul a keresztyén kultúra világával. Ennek a világnak középpontjában már nem az ajándékozó ár Krisztus áll, hanem az ő helyén a megajándékozott tagok: a keresztyének. Ezeknek a kezén a misszió gyakran kultúrpropagandává fajul: Krisztus helyett a keresztyén kultúrát adják a pogányoknak, vagyis Isten képe és hasonlatossága helyett a maguk képére igyekeznek formálni az embereket. Világraszóló üdvüzenettel indult az egyház és útközben öncélúvá vált.
  4. A világmisszió megbénultával az egyház egyetemessége is zsugorodni kezdett. A keresztyénség, mint államvallás ugyanis olymódon azonosult néppel, országgal, fajtával, sőt ezeken belül is csak az éppen uralmon levő réteggel vagy társadalmi osztállyal, hogy katolicitását háttérbe szorította az exkluzivitás. Semmi sincs kevésbé tudatos hatással ránk, mint az emberi együttélés megszokott rendje, és semmi sem csábít annyira teológiai igazolásra, mint ami magától értetődő, vagy legalábbis magától értetődőnek látszik. Ha az emberi együttélés valamiféle rendje a corpus christianum rendjének minősül, ez már magában véve is elegendő az egyház világszemléletének és társadalomszemléletének leszűkítésére. Nem valami tudatlanság és vak önzés, hanem a corpus christianum megszokott rendjének történeti és teológiai igazoltsága tette az egyházat vakká és siketté a világszerte előretörő társadalmi reformtörekvésekkel szemben. Nem érvényesült az ige mértéke, az ítéletalkotást józanító, kozmikus távlata.

Ezek a megállapítások egyetlen tényre utalnak: a világegyház elvilágiasodására. Ebből érthető az, ami első tekintetre különösnek tűnik: éppen amikor az egyház megnyeri a világot, akkor szorul háttérbe a soteria tou kosmou kérdése. A krisztokrácia eget-földet átfogó értelme többé-kevésbé az ekleziokráciára szűkül. A kozmikus távlat alig jelent többet, mint az egyház önmegértése mennyei dekorációját.

32.1.3. A reformáció nem tört ki az öröklött keretekből

Miért nem jelenthetett kitörést a corpus christianum kereteiből a reformáció? Hiszen az egyház önistenítésével leszámolt, s megmutatta, hogy a kegyes ember s az egyház egyaránt Isten igéjéből él. Ezzel újra szabaddá tette az utat a váltság kozmikus arányainak megértése felé. Hogy mégsem lettek reformátoraink a soteria tou kosmou teológusai, annak többféle oka is van:

  1. Jól látták, hogy az egyház és állam öröklött kapcsolatainak nemcsak árny-, hanem fényoldalai is vannak. Lehet ez a kapcsolat Izrael nagy királyi példájára a szolgálat felülről kapott alkalma. Csak jól kell élnünk vele. Meghagyták tehát az egyház életét a corpus christianum történetileg rögződött keretei között. Ezzel is dokumentálták, hogy ők reformációt s nem revolúciót akarnak.
  2. Ha a soteria szempontjából nézzük a dolgot, reformátoraink az alapvetés munkáját végezték el: nem a váltság arányait, hanem mibenlétét tisztázták. Tudvalevőleg elsősorban nem a Jánosi, hanem a páli iratokon tájékozódtak, ott is elsősorban a bűn és kegyelem egyéni és gyülekezeti kérdéseire összpontosították figyelmüket. Végigmagyarázták szinte a teljes Szentírást, de a Jelenések könyvéhez sem Luther, sem Kálvin nem írt kommentárt, s a keresztyén váradalmak kozmikus vonatkozásait egyikőjük sem dolgozta fel. Az igaz, Jánosnak nincs olyan gondolata, ami legalább csírájában meg ne volna Pálnál, mégis elsősorban János a soteria tou kosmou megfogalmazója.
  3. Hasonló a helyzet, ha a kozmosz felől közelítjük meg a dolgot. Reformátoraink, midőn a világ kérdéseihez nyúltak, túlnyomórészt az Apostoli hitforma első hitcikkelye és nem a második cikkelye összefüggésében keresték a megoldást. Politikai teológiájukban nem érvényesül programszerűen Krisztus királyi tiszte. Egyebek közt ezért nem indítottak külmissziót, vagy ha fel is vetődött a külmisszió gondolata: megvalósítását a fejedelmek hatáskörébe utalták. Az ő kötelességük, hogy a pogányok közt az igaz hitet terjesszék. Annál tevékenyebbek viszont reformátoraink a corpus christianum keretei közt. De ott sem tehettek többet, mint ami egy emberéleten vagy egy nemzedéken belül elvégezhető.

32.1.4. Folytatás és újrakezdés

A reformációt tehát olyan írásszerű kezdeményezésnek kell tekintenünk, amely folytatásra vár. Az ortodoxia kezén azonban nem annyira folytatódott, hanem inkább megmerevedett a reformátori mű. Az állami kötelék, a corpus christianum bomlása kellett hozzá, hogy a kozmikus váltság gondolata iránt újra fogékonyabbak lehessünk. Az államegyházi rendszer bomlása nem mai keletű; már a felvilágosodással elkezdődött. Ez a lappangó folyamat napjainkban csupán felgyorsult. Keleten, az ateista államok területén változott feltételek közt megy végbe az egyház szolgálata.

Az egyház, ahol valóban él s nemcsak fajulva teng: kiépített iskolarendszer, közéleti szerep, társadalmi kiváltságok, címek, előjogok és vagyon nélkül, de megnyíló kozmikus távlatok látásában szolgál. Egy kicsit úgy, mint ahogy valamikor az őskeresztyén gyülekezet indult a szolgálat útján, vagy ahogy ma a fiatal egyházak szolgálnak, ahol megszűnt a gyarmatosító hatalom hivatalos támogatása, viszont megmaradt a bennszülöttek gyanakvása. Mégis szolgál az egyház, a világ helyett az igére támaszkodva, s az ige erősebb támasznak bizonyul, mint a világ.

De az új távlatok nyílása nemcsak keleti jelenség. Nyugaton ritkább ugyan az ateizmus militáns formája, de a hitbeli közöny és hitvesztés arányai aligha kisebbek. Lényegében tehát hasonló a helyzet. Az egyetemes emberi kérdések, a kozmikus váltság s a kozmikus Király új felismerése irányában nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is örvendetesen növekedett a készség. Ezt bizonyítja a missziói tudat ébredése, majd pedig a nagy ökumenikus témák sorozatos megvitatása: A világ rendetlensége és Isten üdvterve (Amsterdam 1948), Krisztus a világ reménysége (Evanston 1954), Jézus Krisztus a világ világossága (Új-Delhi 1961) stb.

32.2. Elhatárolások a képzelgésekkel szemben

32.2.1. A gnoszticizmus felvonulása

Ha egy elhanyagolt bibliai gondolat újra előtérbe kerül, vele együtt régi kísértések újraélednek. A kozmikus váltsággal kapcsolatban a kísértések igazán régiek: az őskeresztyén gyülekezetekig nyúlnak vissza.

A kozmikus váltság első teológiai feldolgozását ugyanis a gnoszticizmus adta. A testiségbe belecsömörlött, hanyatló kor életérzése, váltságvágya szólal meg benne. A lélek nem találja helyét a világban: otthontalan, idegen és szenved. A test csak nyűg rajta. Hogyan szabadulhat ki a lélek ebből a nyomorúságból? A felelet kozmikus kereteit a gnózis a kor divatos keleti mítoszaiból veszi. Ezek a fantasztikus és buja színezetű hitregék a tapasztalt és szenvedett rosszra kozmológiai magyarázatot adnak. Nem bűnről és büntetésről, hanem csak sorsról beszélnek: természetes oka van a rossznak.

Isten és a világ, lélek és az anyag kibékíthetetlen ellentéte, dualizmusa határozza meg a világhelyzetet s azon belül a mi egyéni helyzetünket is. Már kezdetben isteni rész szorult az anyagi világba s most az anyag foglya. Innen sóvárog vissza égi honába: várja a szabadítást. Nemcsak szemlélői vagyunk a világdrámának, hanem önmagunkban is megéljük roppant feszültségét, hiszen testünkben mi is isteni magot, lelket hordozunk. Ez a széltében ismert platonikus világszemlélet a Krisztus-eszmében kapja éltető melegét. Helyzetünkből az égi Krisztus szabadít ki, ő a Soter. Az anyagi világ nyomorúságából, a betegséggel és halállal viaskodó testi létből ő vezeti égi honába lelkünket, ahol Istenben találunk megnyugvást. Az üdvre sóvárgó lélek már most átélheti Krisztus tanításában és a Krisztus-kultuszban a szabadító ismeretet. A világdráma kellős közepén bűvöletbe ejtően áll Krisztus kozmikus arányúvá nőtt alakja: az ő kezébe fut össze minden cselekmény, ő mindennek a megoldása.

A gnózist kimagasló személyek képviselték, akiknek eszük ágában sem volt az egyházzal való szakítás. Sőt az egyház hivatott vezetőinek érezték magukat, hiszen korszerű, új eszmék bevezetésével, távlatok nyitásával csak frissítik, erősítik az egyházat. A kölcsönzött mitikus-filozofikus elemeket gondosan az Újszövetség szóhasználatának megfelelően írták át. Kozmológiai spekulációjuk középpontjában a váltság ténye állt, a megváltót pedig kétségtelenül Krisztusban látták. A ma ismert legrégibb bibliai kommentárt egy gnosztikus írta János evangéliumához. Bizonyára nem véletlenül éppen ehhez a könyvhöz.

A gnózis megvesztegető szellemi áramlata az egyszerű gyülekezeti tagokig elhatolt, s veszedelmesebb kísértés volt, mint a nérók összes kegyetlenkedése. Aláásta a bibliai teremtéshitet, s eltorzította a váltság értelmét. A Biblia szerint nincs Isten mellett az anyagban egy másik teremtetlen valóság, mert az is Isten teremtménye. A világbéli rossz nem a teremtésből, hanem a Teremtő ajándékaival való visszaélésből: a bűnesetből ered. Az ember nem a test és világ nyűge alatt szenved, hanem saját énjének megromlott természete alatt. Ennek megfelelően a váltság nem a teremtés visszavonása, hanem újjáteremtő munkával a teremtés eredeti tökéletességének helyreállítása. Váltságunkat ezért nem a világból való menekülésben vagy a testből való kiválásban kell keresnünk, hanem a test megszentelésében, az Istennek tetsző életben. Mert a test is Isten uralma alá tartozik, és van a test számára is feltámadás. A gnosztikus ábránd a hitet éppen a valóság elemeitől fosztotta meg, filozófiává vékonyította. Az üldözött egyház nagy belső tusakodások közepett vette fel a küzdelmet a gnózis kozmikus igézete ellen, s ez volt számára a tulajdonképpeni létharc.

32.2.2. A kapcsolódási pont kockázata

Hogyan harapódzhatott el veszedelmes arányokban a gnózis? Annak is megvolt a történelmi előfeltétele: a soter fogalom Jézusra való alkalmazásában. A soter szó eredetileg a görög hitregék isteneinek jelzője volt, főleg a védő és gyógyító isteneké. Kivált Zeus soter-t emlegették gyakorta. A hellének már az 5. századtól kezdve hajlandók voltak a soter nevet emberekre is átruházni; történelmi jelentőségű cselekedetek isteni rangját ismerték el vele. Ezzel a címmel tisztelték meg már életében Nagy Sándort. Csóválhatjuk a fejünket, hogy éppen egy világhódítót neveztek ,,szabadító''-nak. Később már az udvari etiketthez tartozik az uralkodó apoteózisa, Keleten és Nyugaton egyaránt. Augustus római császárt, mint soter-t ünneplik, mert a bomló közállapotokat megszilárdította, s uralkodásával új aranykort nyitott meg, amelyben érdemes élni. Hadrianusnak már a soter tou kosmou a hivatalos császári címe. A soter cím felvételével indult meg a császárkultusz. De soter ugyanakkor a sokféle keleti kultuszistenség, Isis, Serapis s a többiek állandó jelzője. Mondhatni, e fogalom körül csomósodik a kor egész vallási szinkretizmusa.

A terjedő keresztyénség életében a soter fogalom jelentette a kapcsolódási pontot. A zsidó messiás nevezet, még görög christos alakjában is idegen volt a pogányok között, viszont ezt, hogy soter, szabadító, illetve világmegváltó, azonnal értették. Rég melengetett reményeket, ismert eszméket kapcsolt Krisztus alakjához. Krisztusban találták meg reményeik és eszméik kezesét és jelképét. De éppen itt mutatkozott meg a kapcsolódási pont problémája: híd lett a soter szó Krisztus megértése felé, de mint a hidakon általában, itt is kétirányú közlekedés folyt. A gnoszticizmus esete bizonyítja, hogy a forgalom sokkal erősebb volt a világ felől, mint a világ felé. Látszólag nem történt itt semmi szabálytalanság, hiszen maguk az újszövetségi szentírók is számos helyen alkalmazták Jézusra a soter szót, hivatás-megjelölés és tulajdonnév gyanánt. Jóval gyakrabban, tízannyiszor, mint a héberből átvett messiás nevet. Voltaképpen a Jézus-Jeshua név görög fordítása.

Nem közömbös azonban, hogy az újszövetségi soter-t ótestamentomi beágyazottságából, a messiás fogalomból magyarázzuk-e, vagy pedig a soter szó biblián kívüli, szinkretisztikus-mitologikus használatából. A gnoszticizmus az utóbbi utat választotta. Széleskörű mitológiai, s a vele rokon vallásbölcseleti anyag felhasználásával, látszólag a bibliai szöveg alapján megalkotta a kozmikus Krisztus fogalmát. A gnosztikusok világmegváltója azonban úgy viszonylik a bibliai Jézushoz, mint a jelkép a valósághoz, a bölcseleti elv a lüktető élethez. Mégis hatott a gnózis, különösen a keleti egyházban, melynek jellegzetes vonásai ma is a visszanyesegetett, bibliai keretek közé szorított gnózisra vezethetők vissza. Ennek jegyében képviseli Kelet a keresztyénség Jánosi típusát.

32.2.3. A gnózis újraéled

Nyugat nagyobb tartózkodást tanúsított a gnoszticizmussal szemben. Éppen ez a tartózkodás volt itt az ,,egészséges, józan tudomány'' ismertető jegye. A gnoszticizmus azonban mélyebben gyökerezik az emberi természetben, mint gondolnók. Pál apostol ,,bölcsességet kereső'' görögjeiből (1Kor 1,22) mindnyájunkban ott lappang valami. Innen magyarázható a gnoszticizmus újraéledése, amit mint kiragadott példán, a Rittelmeyerék mozgalmán szemlélhetünk.

Rittelmeyer (1872-1938) a századelő nagyhatású protestáns igehirdetője rádöbbent, hogy az egyházi formákba merevedett keresztyénség mit sem tud kezdeni a kor igazi kérdésével: a közösségeket bomlasztó, lelketlen individualizmussal, a teremtés természetes rendjéből kiszakadt anyagias technikai civilizációval. Az emberi hivatás megmentésére pedig az egyetlen lehetőség a váltság. Csakhogy előbb a szoteriológiát ki kell szabadítani az egyházi tan eliszaposodott, szűk medréből, s világfolyamattá kell szélesíteni.

A cél érdekében Rittelmeyer minden felekezeti, sőt egyházi kereten felülálló mozgalmat szervezett, a Keresztyén Közösséget. Segítségül hívott mindenkit, akinél csak mennyei világosságot, világtitokba való intuitív belátást sejtett: idealista filozófusokat, misztikusokat, antropofózusokat és költőket egyaránt. Goethe, Novalis és Hölderlin nyomán különös fogékonyságot tanúsított a szimbólumok iránt. A kozmikus váltságot is merész szimbolikus nyelven fejezte ki. Maga a Biblia mondja Jézusról, legalább hasonlat formájában: ,,az ő orcája ragyog, mint a nap'' (Mt 17,2 par.). Rittelmeyer ezt gnosztikus módra így fejlesztette tovább: A Föld Krisztus teste, Krisztus viszont a Nap, a Helios Christos. Napsugara egyre inkább áthatja a Földet, hogy az is ,,nappá'' legyen. Az ember előtt nagyszerű lehetőség tárul fel: átszellemülés útján ő is világolhat, vagyis részt vállalhat a teremtett világ megőrzésében és az újjáteremtő krisztusi erőkben. Éppen ez az ember hivatása, ebben van számára a váltság és egyben az elkövetett bűnök jóvátétele.

Rittelmeyernél megtalálható a keresztyén hit szinte valamennyi eleme, koncepciója mégis a régi gnózis új kiadása. De gnózisában nincs testmegvetés és világiszony. Míg a régi gnózis a katakombákban megbúvó, visszahúzódó keresztyénségnek próbált mennyei távlatot nyitni, Rittelmeyer egészen más feltételek között, világigenlő, aktív formában, hangsúlyozottan közösségi alapon hirdette a kozmikus váltságot. Közben mit sem sejtő jóhiszeműséggel, szimbolizmusba burkolt történetbölcseleti elemekkel keverte a hitet, s új szinkretizmusban oldotta fel a keresztyénséget. Meglepő arányú kezdeti sikerek után el is szektásodott a mozgalom.

A gnosztikus példák ma sem szükségtelen tilalomfák az egyház útján, de nem jelentik, hogy a kozmikus váltság megelevenedett tana okvetlenül valamiféle gnoszticizmust rejt, vagy gnoszticizmusba siklik át.

32.2.4. Az üdvegyetemesség kérdése

Az egyházat két dolog fékezte a kozmikus váltság hirdetésében. Egyfelől a gnoszticizmustól való tartózkodás, másfelől az államegyházi rendszerbe való zárkózás. Az egyház csonkán hagyott, vagy elhanyagolt tanításait tudvalevőleg a szekták szokták felkarolni, esetünkben főleg az újrakeresztelők, adventisták és millenisták.

De a történelmi egyházakban is mutatkoztak szórványos kísérletek, főleg kálvini hatásra a kozmikus váltság gondolatának felkarolására. A soteria-váradalom szektás rajongóival szemben, mintegy az aktív-világi típust képviselték a különböző keresztyén-szocialista mozgalmak. Itt csak az amerikai social gospel atyját, a baptista Rauschenbuscht idézem. (Az európai vallásos szocializmusról bővebben szóltam a Barth Károly teológiájának a kezdetei, 1931 c. dolgozatom 20-46 lapján.) Szerinte régtől fogva emlegeti az egyház az emberiség bűnben való közösségét; ismerje fel végre az emberiség váltságban való közösségét is. Mert mi nemcsak azért vagyunk felelősek, hogy egyesek a világból kimentessenek, hanem hogy a világ megmentessék! Ez az ébresztő erejű mondat az üdvegyetemesség irányába mutat. A kozmikus váltság tana valóban csábít ilyen magyarázatra. Figyeljük meg a logikáját:

Isten üdvterve nemcsak egyesek sorsát, nemcsak Isten népének rendeltetését foglalja magában, hanem az egész emberiséget, sőt a világmindenséget is érinti. Isten ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban. A kozmosz végső célra vezetése, teljességre-jutása, ez a nagy egységgondolat eleve kizárja, hogy egyesek elvesszenek, örök kárhozatra jussanak. Az ítélet Isten pedagógiájának csak fontos állomása, de nem a végső pontja; egy aeonra, egy világkorszakra érvényes, a következő aeonban azonban Isten könyörülő szeretete meghozza az ítélet feloldását. A kozmikus váltság tehát végeredményében üdvegyetemességet jelent. Origenész volt ennek a tannak az első képviselője, de találkozunk az üdvegyetemesség gondolatával Scotus Erigenán, Öttingeren át Michaelisig az egyháztörténet minden korszakában, annak ellenére, hogy az egyetemes egyház az 593. évi Konstantinápolyi zsinaton tévtannak bélyegezte és elvetette. Ez a zsinati döntés megismétlődik a protestáns hitvallásokban is.

A ,,mindenek helyreállításáról'' maga a Biblia is beszél (apokatastasis panton: Csel 3,21 vö. Kol 1,20), mégpedig az új ég és új föld váradalmára vonatkoztatva. Lehet-e ezt a váradalmat elvileg kiszélesíteni, s minden fenntartás nélkül az egész embervilágra kiterjeszteni? A kérdésre a következőket kell megjegyeznünk:

  1. A Biblia nemcsak üdvről, hanem kárhozatról is tanít; Jézus példázatai ezt a kettős lehetőséget állítják elénk. Egyfelől kapjuk a kijelentést: Nem azért küldte Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartsa. Másfelől ott van sokféle változatban az óvás: Ne szeressétek a világot! Éppen Krisztus küldetésével kapcsolatban hangzik el: Most van e világ kárhoztatása; most vettetik ki e világ fejedelme! Hozzá meg ezek a szavak túlnyomórészt azokból a Jánosi iratokból valók, amelyek a kozmikus váltság lókusainak is leggazdagabb lelőhelyei. (1Jn 2,15 kk; Jn 3,16; 7,7; 12,31; 18, 36 stb.)

    Nem logikai ellentmondásról van itt szó, nem is az elvek dialektikus párharcáról, hanem a megélt történeti folyamat egymással szembefeszülő eseményeiről. Egyfelől itt az Isten mentő szándéka, könyörülő szeretete, másfelől az a sokszorosan kiütköző tény, hogy a világ nem ismeri fel megváltó Urát, nem hisz benne és gyűlöli őt. Ezért esetenként a Fiú küldetése a világ megmentése helyett a világ ítéletévé válik.

  2. Vigyázzunk azonban, nehogy az üdv-univerzalizmus tanával szembe, most már az üdv-partikularizmus tanát állítsuk, mert akkor csöbörből-vederbe esünk: megint csak illetéktelenül Isten helyett hozunk kozmikus döntést. Első esetben a bűnt tekintjük hatástalannak, a másodikban meg a kegyelmet tehetetlennek, s mindkét esetben figyelmen kívül hagyjuk az élő Úr Krisztust. Tőle elszakadva, csak pokol és kárhozat lehet osztályrészünk. Az egyház bizonyságtételén át azonban részesültünk az örömüzenetben: ő azért jött, hogy minket is kimentsen a kárhozatból. Ha ezt az örömhírt csakugyan meghallottuk, menten megbízatássá vált számunkra: úgy kell továbbadnunk másoknak, hogy azok is higgyenek és az örömhír továbbadói legyenek. A többi nem reánk tartozik.

A Biblia nem beszél a világ kiválasztásáról, ilyen értelemben nincs tehát egyetemes váltság. Van azonban mindenki számára Megváltó, aki választásra, állásfoglalásra, döntésre hív zsidót és pogányt egyaránt. A döntés mostani kritikus korszakában az egyház a reményteljes üzenet és örvendetes felhívás átélője és hirdetője a világ számára, s ezáltal Isten királyságának útegyengetője ebben a világban. Nem az üdv és kárhozat bibliai lókusainak egymás ellen való kijátszása tehát a feladatunk, hanem a személyes döntés. Ez aztán minden velejárójával együtt.

32.3. A bibliai szóhasználat figyelmeztet

32.3.1. A kosmos és a soteria

A kozmikus váltság tanát általában valamiféle természetbölcseleti vagy történetbölcseleti hozzáadás siklatja ki. Mielőtt ennek legújabb esetére térnénk, érdemes szemügyre venni az Újszövetség szóhasználatát. Már maga a soteria tou kosmou kifejezés sem egyértelmű, tehát használata korántsem problémátlan. Ez menten kitűnik, ha a kifejezést egy kicsit elemeire bontjuk.

  1. Különösen a kosmos szó sokféle jelentésű. 1. Eredeti értelmében a kosmos rendet, külső ékességet, díszt, ékszert jelent; innen ered a kozmetika elnevezés. 2. Jelenti a chaos-szal, az összevisszasággal szemben a fizikai értelemben vett, tapasztalati világot, a rendezett egésznek tűnő nagy természetet. 3. Jelenti a teremtett világot, a ,,légyen'' szóval létrehívott világmindenséget, mint az isteni teremtés művét. 4. Jelenti kiemelten a világ közepének tekintett földet, mint az emberek lakóhelyét, a történelem színterét, más szóval az oikoumenét. 5. Jelenti az embervilágot, mint bűnössé vált, bukott természetet. -- Tehát nem okvetlen a világról beszél a Biblia, ahol a kosmos szó előfordul. Viszont sok esetben a világról szól, ahol a kosmos említve sincs (pl. aion, houtos, ge, ktisis, ta panta illetve kol bászár).
  2. Valamivel kedvezőbb a helyzet a soter esetében, de azért ez sem egyértelmű. Jelenti a soteria 1. általában sértetlenül való megtartatást, a nyugodt életbiztonságot; 2. a testi értelemben vett jólétet és boldogságot; 3. gyógyulást, halálból való menekvést; 4. üdvtörténeti értelemben a bűnből, kárhozatból való szabadulás; 5. a törvény átkából való megváltatást, pontosabban: a Krisztusban nyert váltságot és örök üdvösséget. -- Ebben az esetben is elmondhatjuk: nem okvetlen az üdvösségről beszél a Biblia, ahol a soteriát említi, viszont sok-sok esetben akkor is az üdvösségről van szó, ahol a soteria említve sincs (pl. katallage, apolytrosis, hyiothesia stb.) Nos, a soteria tou kosmou két ilyen bibliai fogalom kapcsolata.

32.3.2. A Soter

Tág jelentéskörű, sokértelmű kifejezés esetében nagy a kísértés, hogy a meglévő elképzeléseinket, ezúttal a kozmikus váltságra vonatkozó gondolatainkat öltöztessük bele bibliai ízű szavakba. A soteria tou kosmou valóban alkalmas ilyen célra: jelszó lehet belőle, amit a pillanatnyi szükséglet szerint értelmezhetünk. A bibliai szóhasználat azonban figyelmeztet valamire: a soteriát sohase vonatkoztassuk el a Soter-től, mert akkor menten valami hamis ,,soter'' kezd hatni a háttérben. A soteria tou kosmou kifejezés nem is fordul elő másképp a Bibliában, csak ebben a Jézus Krisztusra vonatkozó személyes formában: Soter tou kosmou (Jn 4,42; 1Jn 4,14).

Értelemszerűleg azért soteria tou kosmou-ról is beszélhetünk, de szigorúan mint a Soter, helyesebben a Szentháromság Egy Örök Isten művéről. Kiindulásul tehát ne napjaink dolgait, ne a világ jelenségeit elemezzük, valami váltság-szükséglet kimutatása végett, hogy aztán a célirányosan megelemzett helyzetre ráhúzzunk valami kiszemelt bibliai formulát. Éppen erre a közeli kísértésre kell még rámutatnunk.

32.3.3. Ma mire vigyázzunk?

Az apologéták egyikéről, a filozófiailag képzett Justinus vértanúról (kb. 100-166) jegyezték fel, hogy mindazt, amit pogány bölcselőknél és költőknél igaznak talált, az Ige titokzatos hatásából származtatta, s keresztyén birtoknak minősítette. Az ilyenfajta kísérleteket szokták jusztiniánizmusnak nevezni. (L. Vályi Nagy Ervin cikkét a Deutsches Pfarrerblatt 1968. 18. sz.) Éppen a hitvesztés korában akadnak teológusok, akik a világ szociális, politikai és kulturális törekvéseit úgy értékelik, mint az egyházon kívül munkálkodó Krisztus cselekedeteit. Minden, ami jó a világban, Krisztusra utal. Az emberek erkölcsi tudata és magatartása, a keresztyénség elrejtett kincse. Krisztus és az egyház történetének változott, új alakja a rangrejtve járó, lappangó névtelen keresztyénség. Ennek körvonalai rajzolódnak ki előttünk, csak átfogó módon, Krisztus egyetemes uralma jegyében kell értelmezni a világeseményeket. A jusztiniánizmus ezt cselekszi. Derűlátása úgy ünnepli a hitvesztést és a szervezett egyház elhalását, mint a keresztyénség új, 20. századi terjedését.

Mi következik ebből a szemléletmódból? Megvesztegető logikával így szokták kifejezni: Megtérés a világhoz. Ha Krisztus az Ő népével ma elsősorban nem a keresztyén hagyományokban, hanem a szociális változásokban találkozik, akkor a teológia feladata nem az Írás, hanem a világesemények magyarázata. Az egyház azért van, hogy Ura cselekvését a világban felismerje, s Urát a cselekvésben nyomon kövesse. Ez azonban nem teológiai, hanem történetbölcseleti szemlélet, mely egykettőre az elért vagy tervbe vett társadalmi rend igazolásává válik. Az újszerű legfeljebb annyi benne, hogy nem a tegnapi, hanem a mai vagy a tervbe vett holnapi társadalmi rend igazolásán szorgoskodik. Eljárásával, akár a tegnapra, akár a mára irányul, a hitet és világot egyszerre hamisítja meg. A jusztiniánizmus történetszemléletében annyi az igaz, hogy a rabszolgák, munkások, nők és színes bőrűek felszabadítása, ez a kozmikus arányú folyamat, csakugyan nem képzelhető el az evangélium sok évszázados hirdetése nélkül. Lehet, hogy maga az egyház nagyon lassan értette meg ezt a folyamatot, melynek munkásságával megindítója volt. Lehet, hogy visszariadt a forradalmi következményektől: a fejlemények láttán feltette azt a korántsem jogosulatlan kérdést, mi lesz a felszabadulásból, ha elszakad az éltető forrásától: a Szabadítótól? Krisztus nélkül nem több baj származik-e belőle, mint amennyi üdv?

Az egyház jól érzékelte a bűn valóságát, de kishitű, sőt kétkedő volt Urának az egyház határain túlérő, valóban kozmikus hatalmával szemben. Az evangélium így hangzik: Krisztus a bűn ellenére győzött és győz ezen a világon. A keresztyének hivatása az, hogy ebben a hitben bizonyságtévő szóval és tettel az eredeti krisztusi szellemben tartsák az emancipációs folyamatot, Ez azonban nem egyházi keretek közé szorítást, még kevésbé egyházuralmat vagy éppen klerikalizmust jelent. Ellenkezőleg: számoljunk azzal, amivel a jusztiniánizmus nem számol, noha példaképe, a mindvégig pogány filozófusok köntösében járó Justinus a keresztyénség vértanúja lett: a hit paradox módon a keresztre feszített Krisztus uralmáról tud, s az Ő uralmának részesei is a kereszt jegyében élnek (Mt 16,24).