3. fejezet: Teológia a hitvesztés korában

3.1. A corpus christianum szerepe

A teológia jelenlegi helyzetét az előzményekből érthetjük meg. A szálak az úgynevezett konstantini fordulatig vezetnek vissza. Nagy Konstantin (280-337) az egyeduralomért folytatott harcok idején, jó politikai érzékkel a korábban üldözött keresztyénség pártjára állt, azt az elismert vallás rangjára emelte (313), majd Nagy Theodosius államvallássá tette (380). Az egyház az új szerepben igehirdetése gyümölcsét, a hű sáfár többre bízatását látta. Ha a világ végre hivatalosan elismerte és ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy Krisztust urának tartja, miért ne adhatna a világ Ura részt ebből a hatalomból az üldöztetések idején híven megálló egyháznak? Hiszen a hatalmat nem uralomra, hanem szolgálatra akarja használni. Ez volt az új helyzetben a teológiai alap.

Az egyház tehát jó lelkiismerettel lépett a hitelét vesztett pogányság helyébe és vállalta az akkori világot átfogó Római Birodalomban az államvallás szerepét. Vállalta nemcsak a fényes közéleti szerepet, hanem a velejáró munkát: a közélet keresztyén szellemű átnevelését és irányítását. A nagyszerű lehetőségeket ígérő, de roppant arányú feladatnak megfelelően építette ki egyházszervezetét és iskolarendszerét. Ez volt a keresztyén kultúra biztató hajnala.

Az állam és az egyház így ismerte fel kölcsönös egymásra utaltságát és egymásban a szövetségest. Megtörtént a kettő egyesülése: egyház és állam, gyülekezet és nép együtt alkotta az úgynevezett corpus christianumot. Az akkor ismert világ egyetlen testnek vallotta magát s ezt az egységet Krisztusban találta meg. A corpus christianum egysége kétségtelenül titokzatos, megfoghatatlan s lényegében véve láthatatlan egység volt, mindazonáltal igen hatásos. Hatása nyilvánvaló, fogható és látható tényekben mutatkozott. Az Isten kegyelméből való uralkodó rex et sacerdos volt egy személyben. Lelkiismeretét éppúgy, mint az alattvalókét a corpus christianum vezette és őrizte. Az alattvalók Isten akaratából engedelmeskedtek az uralkodónak; az uralkodó viszont nem adhatta át magát gátlás nélkül a nyers hatalmaskodás ördögének. A corpus christianum egységbe fogó és fegyelmező erőt fejtett ki. Ereje a nagy történelmi próbákban világlott ki.

A népvándorlás viharában elpusztult a Római Birodalom; az egyház volt az egyetlen intézmény, mely a vihart túlélte, pedig összefonódott a megítélt világgal, a megítélt államhatalommal. Megmaradását nem kiváló szervezetének, hanem elsőrenden missziójának köszönhette. A vándor népeket keresztyén hitre térítette, egyszersmind az európai művelődés részeseivé tette. -- A corpus christianum tehát a változott viszonyok között is tovább élt, századokon át egybefogta Európa történelemformáló népeit. Közös erővel tudott fellépni hunokkal, tatárokkal, arabokkal és törökökkel szemben. Ez a védelmi egység kizárta, hogy keresztyén uralkodó szövetségre lépjen a pogánnyal egy keresztyén uralkodótársával szemben. A Káin-bélyeget semmiféle propaganda sem mosta volna le róla.

Túlélte a corpus christianum a keleti-nyugati egyházszakadást, majd a reformációt is. Az egyház és állam viszonyát illetőleg reformátoraink különösebb változtatás nélkül beleilleszkedtek a corpus christianum öröklött rendjébe. Hitvallásaink ezt a beilleszkedést tükrözik. A reformátoroknak azonban nem adatott meg a bűnbánat-hirdetés olyan módja, mely Róma makacsságát, konok ellenállását megtörte volna. De nem adatott meg a keresztyén világnak az olyan pápa sem, aki fenntartás nélkül alávetette volna magát a Biblia szavának. Mert most már csak az lehetett volna a reformáció népét is magába foglaló egységes keresztyénség szószólója és pásztora. De mert a pápa ezt az alávettetést nem vállalta, sőt a reformok sürgetésére átokkal felelt, Nyugaton is összetört a keresztyén egység, a corpus christianum addigi alapja.

Az európai egység helyébe hitbelileg elkülönült, sőt egymással versengő részek léptek. A corpus christianum legfeljebb egy-egy önállósult rész, egy-egy ország vagy tartomány keretében élt tovább. Itt az egyik, amott a másik vagy a harmadik keresztyén felekezet lett az államvallás. A maga provinciáján, szűk térre szorítva élte tovább, ahogy tudta, a konstantini koncepció. Megmaradt ugyan, ha darabokra szaggatva is; európai arányú fegyelmező ereje azonban meglankadt. A római katolikus fejedelem, protestáns társában nem a Krisztusban való testvért, hanem a heretikust látta, akinek legázolása egyenesen jócselekedet! Az egymás kárára való terjeszkedés most már keresztyén hivatásnak tűnt fel, római katolikus és protestáns oldalon egyaránt, természetesen más-más indoklással. A hitbeli egység felbomlása tehát politikai téren Európa-szerte olyan erőket és indulatokat szabadított fel, amelyek ilyen gátlástalanul és ilyen romboló módon sohasem érvényesülhettek. Ezzel a corpus christianum ellentétbe került önmagával. Mégis, széttagoltságában is fenntartotta magát napjainkig. A sok százados beidegzettség folytán nemcsak a nyugati részeken él, hanem a hivatalosan ateistának nyilvánított kelet-európai szocialista rendszerekben is állandóan kísért.

3.2. A szekularizmus kibontakozása

Szekularizmuson szoktuk érteni a keresztyén hittől eloldódzott és elidegenedett élet- és világszemléletet, az örökkévalóságot mellőző időbeliséget, melynek következetes megnyilvánulása az ateizmus.

3.2.1. Elvilágiasodás az egyházban

A szekularizmus voltaképpen a corpus christianumra adott történelmi válasz. Nemcsak azok az ellentmondások váltották ki, amelyeket a corpus christianum életének külső eseményeiről leolvashatunk. Az idők folyamán nem a külső, hanem a belső ellentmondások váltak végzetessé. A baj a születési hibákkal kezdődött: uralkodói döntéssel tértek keresztyén hitre a néptömegek, mintha politikai kérdés volna a keresztyénség és mindenkinek esete a keresztyén hit. Az új egyháztagok magukkal hozták a keresztyénségbe pogányságuk elemeit. Többfelé, így nálunk is, pogány lázadások törtek ki, melyeket erőszakkal fojtottak el. Az államegyház egységének, épségének megőrzése állampolitikai érdek lett, mégpedig nemcsak a pogányokkal, hanem az egységbontó szektás jelenségekkel szemben is. Úgy tűnt fel, az egyházi érdek, az állam érdekével találkozik. Önmegnyugtatásul a Bibliára hivatkoztak: Izraelben összekapcsolódott a prófétai, főpapi és királyi tiszt. Még protestáns hitvallásba is bekerült, hogy a felsőbbség ,,fékezze meg a javíthatatlan eretnekeket (akik tudniillik igazán eretnekek), akik Isten szent Felségének káromlásával és az egyház felforgatásával, sőt annak rombolásával fel nem hagynak''. (II. Helvét hitvallás 30. r.) -- A fegyveres eretnekirtás tehát egyházilag jóváhagyott és igényelt állami feladat lett, ószövetségi példák alapján.

Az államegyházi rendszerrel vele járt a népegyházi jelleg: nem egyéni megtérések folytán gyarapodott az egyház, hanem beleszülettek az egyházba. Keresztyénnek lenni nem személyes hitet, hanem közszokást jelentett, társadalmi konvenciót. A bensőség helyébe lépett a keresztyén formákhoz való alkalmazkodás, sokszor csak mint üres formaság. A felszín alatt aztán meghúzódhatott és keresztyén mázt öltve élhetett tovább a régi pogányság. -- Hogy maradhatott fenn egy ilyen látszathitre épült látszat-keresztyénség? Úgy, hogy más is volt benne, mint látszat. A belső bajokat ellensúlyozta az egyház missziói lendülete és valóban nagyarányú nevelőmunkája. Ezzel állt vagy bukott az egész konstantini koncepció. Viszont a missziótól elvonta az erőket az államegyházi rendszerrel együtt járó közéleti szerep. A nevelésen és oktatáson, anyakönyvezésen és szegénygondozáson kívül jelentős részt vállalt az egyház a törvényhozásban, igazságszolgáltatásban, sőt a hadviselésben is. A közéleti szerep s az annak megfelelő világi pompa kísértése, következményeiben veszedelmes eltolódásra vezetett. Az ellanyhuló missziói lendület helyébe valami más került.

Mennél inkább gyarapodott az egyház munkájának sikere ebben a világban, annál inkább támaszkodott az egyház erre a világra. Támaszkodott az ige hatalma helyett a saját eredményeire s a mögöttük álló világi hatalomra: lelki eszközök helyett a politika erőszakos eszközeire. Most már nemcsak az igehirdetés hitébresztő cselekményében és a sákramentumok kiszolgáltatásában élt, pedig léte ezeknek az egyre megújuló lelki eseményeknek az eredménye. Hivatalos közületté, közjogi intézménnyé vált, a többi szociológiai képződményhez hasonló, jogi elvek szerint megalkotott szervezetté. A torz dolog itt az, hogy az egyház, mint kész szervezet az igehirdetés aktusán kívül, az igehirdetéstől eltekintve is létezhetett, saját állítása szerint, mint isteni erőket birtokló üdvintézmény. Új életformájában állandósult a kísértés, hogy ne sajátos küldetését, hanem önmagát megőrizze. Ezzel az intézmény és a misszió elkülönült egymástól. Mire az egyház meghódította a világot, a világias gondolkozás szinte észrevétlen úrrá lett benne.

3.2.2. A corpus christianum eszméjének fenntartása a protestantizmusban

A reformátorok világosan ismerték fel a torzulást: Mit használ az egyháznak, ha az egész világot megnyeri, de az ő szívében kárt vall? A corpus christianum hagyományai azonban a reformáció ellenére is tovább éltek, sőt hovatovább nemcsak a római egyházban, hanem a reformáció egyházaiban is új erőre kaptak, erényeikkel és hibáikkal együtt. A missziói hév csappanásával itt is előtérbe került az egyház intézményes jellege, mintha a corpus christianum nem valami sáfárságra kapott rendkívüli megbízatás, hanem természetes dolog, kész adottság lett volna, amelyet most már csak adminisztrálni kell. A lelkipásztor tanulószobája lelkészi hivatallá változott, maga a lelkipásztor pedig a vallás hivatalnokává. A hivatalnoki észjárásnak megfelelően megtűrte a vallási közömbösséget, a szokványos névleges keresztyénséget, de gyanakvással nézte, sőt a gyülekezetből kitessékelte a lelki igényeket támasztó, tehát nyugtalanító eleven hitet. Így éppen azokat vesztette el, akik bent a gyülekezetben missziót tölthettek volna be. Ezzel elkezdődött a corpus christianum belső felszámolódása, bármekkora erőt pazarolt is az egyház egy hamis képlet fenntartására. A belső felszámolódást voltaképp csak nyilvánvalóvá tette a szekularizmus. Mint mondottuk, ez a corpus christianum külső és belső ellentmondásaira adott történelmi válasz. A corpus christianum felszámolódását azonban túléli a corpus Christi: maga az egyház.

3.2.3. Az újkori szellem ébredése

Csodálhatjuk, ha az újkori ember a felvázolt körülmények közt megelégelte a tekintélyt igénylő egyházi gyámkodást? Szemében az egyház intézménye már a megkötözöttség, a sötét maradiság, a szolgálat háza. Az új heliocentrikus világkép felfedezése, ennek a gyámkodásnak nagyarányú áttörése, az ész hősi szabadságharca. ,,Legyen bátorságod ésszel élni!'' -- hangzott az új jelszó. Csak úgy ismerheted meg önmagadat és a világot, ha nem avatkozik bele haladásgátló, avult nézeteivel a vallás. -- Míg a corpus christianum virágkorában minden tudományos ismeret és erkölcsi döntés Istentől függött, illetve az egyház tanításán tájékozódott, most az ember saját eszére támaszkodva kutatja az élet és világ belső törvényszerűségeit, mint létének egyedüli alapját. Mennél jobban kiismeri a természet rendjét, annál célszerűbben berendezkedhetik ebben a világban s elérheti az egyéni és társadalmi boldogság tetőfokát. Mint büszkén mondogatták: végre nagykorúvá lett az ember: vállalja az önmagáért és a társakért való felelősséget. Bízik a haladásban, az emberi jogok érvényesülésében, a tömegek társadalmi és politikai emelkedésében, a forradalmi erőfeszítésben. Berzsenyi egyik Epistolája híven tükrözi ezt a bizodalmat:

Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész
Emel ki minket a barmok sorából?...
Az ész az Isten, mely minket vezet,
Az ő szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyéből a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsőt,
Az egyes embert, mint a milliókat
Ez áldja s égi boldogságra inti.
Miért utálja hát szövétnekét
Az ember, és miért nem terjeszti fényét
A vak halandók néma éjjelén?

Ugyanaz a Berzsenyi írta, ugyanaz időtájt a Fohászkodást, mégpedig nem valami kettősség vagy éppen tudathasadás jegyében, hanem abban a korára ugyancsak jellemző meggyőződésben, hogy az ész, a bennünk világló isteni szikra s ez az isteni szikra Istennel egy. Ő még nem volt ateista; megpróbálta egyeztetni a felvilágosodott ember autonómiáját az istenhittel.

Milyen következményekkel járt ez a folyamat a világra nézve?

3.2.4. A világ útja

Az csak természetes, az új helyzetben megnövekedett a világi felelősség rendcsináló szerepe. A felekezetekre bomlott egyház helyett, most már az állam a rend tulajdonképpeni letéteményese. A császár és király abszolút uralkodóvá vált: ápolja ugyan a hagyományos vallásosságot, de valójában úgy uralkodik, mint aki semmi égi hatalmasságnak számadással nem tartozik. Később aztán az elfelejtett Isten helyébe lépett a népfelség gondolata, a vallás helyébe az emberi műveltség, a túlvilág helyébe az emberi nem kiszínezett történeti jövője. -- Ebben a tudatban a felséges nép számadásra vonta uralkodóját s rendszerint elkergette, vagy ha meg is hagyta, mint Angliában, a király már nem uralkodik, hanem csak kormányoz. Nem az most már a népek életében a jogos és helyes, ami Isten akaratával megegyezik, hanem ami a népnek használ. S hogy mi használ neki, azt vezetői száján át, maga a nép mondja meg. Egy újkori gondolkozó, Hobbes, bibliai képben, a szörnyeteg Leviathan alakjában (Jób 41,1) álmodta meg a modern önhatalmú államot s mikor a szuverén állam csakugyan a hatalmat kezdte a nép legfőbb javaként értékelni, az álom fokozatosan valóra vált. Elkövetkezett a gyarmatosítás, a telhetetlen imperializmus, a totális állam s ezzel együtt a világháborúk kora.

Az ateista háttér már a francia forradalomban világosan megmutatkozott. 1794-ben a forradalmi konvent a keresztyénséget hivatalosan eltörölte s Isten helyébe az Ész-istennőt egy leányzó alakjában emelte a Notre-Dame oltárára. Az észistenítésből aztán az szokott következni, az ember ráébred az ész gyarlóságaira s egy napon levonja a következtetést: Nincs Isten! Megnyílik az út a nihilizmus irányában. Ezen az úton nem talál törvényt az ember, pedig a törvény fegyelme nélkül emberi életet nem élhet. -- Az autonómiából indult ki tehát a fejlődési folyamat, s könnyen az anómiában végződhet. Az öntörvényűség végállomása a törvény-nélküliség lehet. Az ember találmányai az ember feje fölé nőnek s azt a bizakodást, amit Berzsenyi megénekelt, felváltja a rettegés és a krízis-hangulat.

A kép azonban így egyoldalú. Teljessége és hitele érdekében kiegészítésre szorul. Nemcsak ijesztően sötét árnyak jellemzik az újkori ember útját. Ezen az úton a tudományos, technikai és szociális haladás forradalmi vívmányai is kivirultak. Mégpedig nemcsak az egyház ellenére, hanem jelentős részben az egyház tulajdonképpeni tevékenysége: az igehirdetése gyümölcseként. Az igehirdetés sokféle formája, az egyház gyakran hibás közéleti magatartása ellenére is nevelő hatást gyakorolt és megújulásra ösztönzött. Ez az érem másik oldala. Csakhogy az egyház ebből keveset ismert fel. Látását megzavarta, hogy a megindult fejlődés az inspirátor közéleti szerepével, az államegyházi rendszerrel ellentétes irányban hatott és olyanok képviselték, akik az egyháztól egyre inkább eltávolodtak s ihletésük eredeti forrását nem ismerték, sőt nem is akarták megismerni. Sajnos, sem az egyházra, sem ellenfeleire nem nagyon jellemző az egyetemes összefüggések meglátása.

3.2.5. Hivatásunk megújulása

Mit jelent a szekularizmus az egyház számára? Manapság hallhatunk ilyen választ: Az egyház teljes felszámolását! Holott, ha jobban szemügyre vesszük a dolgot, legfeljebb a corpus christianum bomlik szét eredeti alkotóelemeire: az egyházra és a világra. A corpus christianum, mint történelmi képződmény felbomolhat, de az egyház mint corpus Christi akkor is megmarad. Természetesen nem csekély presztízs- és funkcióvesztés árán. Közéleti szerepe megszűnik vagy összezsugorodik. Nemcsak az anyakönyvezés, hanem az oktatás, szociális gondoskodás és az ezeket szolgáló anyagi javak is a világ kezére mennek át. Nem proklamálhatja tekintélyét a világnak, nem igényelhet hivatalos formában engedelmességet. De érinthetik-e ezek a változások az egyház tulajdonképpeni hivatását?

Az viszont annál inkább fájdalmas: tömegek válnak le az egyház testéről. Szokták is korunkat már ,,postchristianus kor'' gyanánt emlegetni, holott csak a névleges keresztyének szakadnak el a gyülekezettől, akiket eddig is csak a társadalmi közszokás kapcsolt hozzánk. Most már nem jelent társadalmi előnyt az egyháziasság, elfordulnak tehát tőle, sőt ha előnyösebbnek ígérkezik, szembe is helyezkednek vele. Riadalomra azonban nincs okunk. Csupán egy hamis képlet tisztul; az egyház természete nem bírja sokáig az önáltatást és hazugságot. -- Tehát a szekularizmus nem a ,,nagy ellenség'', amely ellen ,,harcolnunk'' kell. Keresztes hadjáratot hirdetni a szekularizmus ellen, eleve farizeusi vállalkozás lenne, hiszen, mint láttuk a szekularizmus jelenségeit elsősorban az egyház saját mulasztásai, bűnei váltották ki, sőt ott lappang a szekularizmus szelleme magában az egyházban is.

Ha kellő alázattal különböztetünk a hamis és igaz közt, felismerhetjük a szekularizmusban Isten kezét, áldását és próbatételét. Akkor a szekularizmus is az egyház java lesz: új hivatás-megértésre, új szolgálat-vállalásra késztet. Belátjuk: az egyház e világban csakugyan idegen és vándor. De idegensége ellenére is ebbe a világba küldetett, hogy Krisztus példája nyomán szolidaritást vállaljon e világ nyomorúságával és sikereivel, az egyháztagokon át tevékeny, alkotó módon legyen jelen e világban, mint Isten országlásának bizonyságtevője és útegyengetője. Az új egyházi életforma nyilván jobban hasonlít majd az első három évszázad keresztyén életéhez, mint a mostani. Éppen ennek a gondokkal terhelt, de ígéretekkel teljes életének a teológiai kérdéseiről kell még szólanunk.

3.3. A teológiai viszonyulás kérdése

3.3.1. Ortodoxia

Ezt megint csak történeti távlatban értelmezhetjük helyesen. -- Luther és Kálvin kénytelen volt a fenekedő pápai hatalommal szemben a világi felsőbbségre támaszkodni. Az, ami náluk még szükségmegoldás, az ortodoxia korában már magától értetődő elv. A corpus christianum hagyománya is így kívánta. Az egyház az államtól támogatást és védelmet kapott, viszont az állami rend támasza lett, ugyancsak magától értetődően. Mándi Márton István csípős kedvvel s egy kis túlzással bélyegezte meg az egész irányzatot: ,,Ortodox az olyan tanító, aki az ő hittudományát a polgári hatalom erejével összekötve terjeszti és oltalmazza.'' (Keresztyén teológusi morál, 739. l.)

Az ortodoxiának azonban a világi felsőbbséggel való összeszövődésen túl, más ismertetőjegye is volt. Teológiai téren jellemezte a hagyományőrzés és tekintélytisztelet. A reformátorok alkalmi tanításait és elszórt gondolatait összegyűjtötte és egységes rendszerbe foglalta. A teológiai tételeket olyan aprólékos elemző gonddal és vitázó kedvvel munkálta meg, mint amilyen zsúfolt cifrázatokkal ékeskedtek a kor barokk építményei. A teljességre-törekvés is a korra valló barokk vonás volt A testes középkori summázásokkal vetélkedő opuszok íródtak, nagyon zaklatott körülmények között, a török-dúlás, meg a harminc éves háború zűrzavarában. Magyar vonatkozásban például szolgálhatnak Szegedi Kis István (1505-1572) nagyhírű munkái. Nem hajhásztak a szerzők eredetiséget, hanem az öröklött anyag feldolgozásában tanúsítottak kemény hűséget és biztos egyensúlyérzéket. Bizonyosnak vették a hit és tudás végső egységét s az utolsó betűig ihletett Biblia tévedhetetlenségét. -- El kell ismernünk, az ortodoxia tudott az ínség, züllés, babonaság és idegen befolyás idején a közerkölcs keménykezű fegyelmezője lenni. Fegyelemgyakorlása közben úgy ültette el az ,,egészséges tudományt'', hogy a szorongattatott protestáns hit átvészelhette előbb a rekatolizáció, majd a hitvesztés nehéz próbáit.

3.3.2. Racionalizmus

Mire az ortodox rendszerek megépültek, eljárt felettük az idő. Természettudományi téren kivívták a heliocentrikus világkép diadalát. A föld elvesztette központi helyzetét és jelentőségét, a régi világképet tükröző Biblia pedig tévedhetetlenségét, isteni eredete hitelét. Ha a Biblia külső dolgokban ingatag, akkor az a belső dolgokban is. Ezzel az ortodoxia tartóoszlopa dőlt ki. Ha van egyáltalán isteni kijelentés, azt most már nem a Bibliában, hanem az ,,örök észigazságokban'' kell keresni. Elkezdődött a racionalizmus kora. A tekintetben aztán jelentős különbségek adódtak a teológiai szélsőjobbtól a szélsőbalig, hogy miképpen értelmezzék az ész szerepét.

A jobbszárnyat képviselők még csaknem ortodoxok voltak. A vallás igazságát szerintük nem az ész termi, az ész csak felülről kapja; ha kijelentésben részesült, annak égi fénye a vallás titkait megvilágosítja. Akkor az ész -- utólag -- a kijelentés igazságát beláthatja. Ezeket hívták szupernaturalistáknak. -- Voltak aztán, akik továbbmentek egy lépéssel. Szerintük sem az ész termi ugyan a vallásos igazságokat, de az ész azokat saját erejéből megtalálhatja. A kijelentés legfeljebb segítheti az észt a rátalálásban. Nem mellőzik tehát a Krisztust és a Bibliát, de szerepüket átmenetinek tekintik. Segítenek, látásra nyitják a szemünket, hogy aztán a saját szemünkkel lássunk. Ezek voltak a középutas racionalisták, vagy ahogy saját koruk nevezte őket: a neológok. -- A szélső baloldali racionalisták szerint viszont az ész termi a vallásos igazságot. Azt, amit Jézus, kora szellemi szintjéhez alkalmazkodva még példázatokban mondott el, a filozófusok most már tiszta fogalmi nyelven fejtik ki. Ezzel a racionalizmus túl is lendült a teológiai határokon. A *dogmákhoz* való viszonyuk pontosan a felvázolt különbségekhez igazodott. A jobbszárnyon levők a dogmákat általában ésszerűeknek tartották, a középutasok az ésszerűség szempontjából válogatták, rostálgatták s csak azt hagyták meg, amit morális vonatkozásban termékenynek találtak. A balszárnyon levők pedig szinte minden dogmát észellenesnek ítéltek és elvetettek.

A nagy ortodox rendszerekből mi maradt érvényben a racionalistáknál? Néhány alapigazság, amit a józan ésszel megegyezőnek ítéltek. Ezek a következők: Ha van világ, van aki kitervelte, megalkotta, bonyolult gépezetét üzembe helyezte és azóta is felügyel rá, mint gépész a működő gépre. Ha az ember esze erejével behatolhat a világtitokba, akkor az ember nem pusztulhat el úgy, mint valami féreg; nem fogadták el ugyan a test feltámadását, de hangoztatták a lélek halhatatlanságát s ezzel kapcsolatban a jó túlvilági jutalmát, a rossz büntetését, mint az erkölcsi világrend követelményét. Nem csoda, ha ezt a korszellemmel egyeztetett ösztövér mondanivalót a templomi szószéken meg kellett toldani valamivel: egészségügyi és gazdasági tanácsokkal. Igyekeztek legalább hasznosan moralizálni.

Így vonult vissza a korszellemtől szorongatott keresztyén hit a természeti vallásra. Természetinek mondották, mert tételei -- Isten, gondviselés, halhatatlanság -- eleve belénk oltott, velünk született igazságoknak látszottak. Ezekre bárki önerejéből rájöhet, minden különösebb isteni kijelentés nélkül. Kevés maradt a hitből, de az legalább egyetemes érvényt igényelhetett, mindaddig, míg a kanti kritika azt is meg nem kérdőjelezte. Ez volt a protestáns teológia első találkozása az újkor szellemével. Nálunk a találkozás kissé megkésett, mert az egyház létharcában, a Habsburg rekatolizáció idején szilárdabb hitre volt szükség, mint amit a racionalizmus kínált. A Türelmi Rendelet után is, a racionalista színt öltött prédikációkat jó ideig ortodox füllel hallgatta a gyülekezet.

3.3.3. Pietizmus

A 18. század korántsem csak a racionalizmus százada volt, mint ahogy a 17. század az ortodoxiáé. Már a racionalizmusba hajló ,,eszes ortodoxiával'', még inkább a felvilágosodásnak hódoló racionalizmussal szembeszállott a pietizmus. Puritán kezdeményezésekre építve: az észbeli keresztyénséget a szív keresztyénségévé akarta változtatni, hiszen a keresztyénség nem tan, hanem élet, nemcsak eszes, hanem lelkes élet. A hit tantartalmáról a hit elsajátítására, megélésére, belső élményére tolódott a hangsúly. Az ,,édes Jézus'', vérével mos tisztára minket. Ennek megfelelően a száraz tanprédikációk és lapos moralizálások helyett építő bizonyságtételeket sürgetett, bibliaköri közösségeket és személyes lelkigondozást. Az egyház nem tanrendszereket gyártó teológusok és szertartásokat végző, sákramentumokat kiszolgáló lelkészek egyháza, hanem az egyetemes papság jegyében élő lelki közösség, ahol egyik keresztyén a másik lelkigondozója, tiszte és kötelessége szerint.

A pietizmus nagy szolgálata: új lelkipásztori típus nevelése, mely a teológiára is élénkítően hatott. Jelentős szolgálata továbbá, hogy a polgárságot, az akkor feltörő társadalmi osztályt cselekvő módon tudta bevonni a gyülekezeti életbe. Míg a racionalizmus inkább csak a műveltek vékony rétegének vallása volt, addig a pietizmus a polgárság széles körének lel- ki megmozdulása. Erényei mellett voltak gyöngéi is: erkölcsi téren kicsinyes törvényeskedésre hajlott, ezzel együtt világot ítélgető farizeizmusra is. Feledte, hogy a bűn nem a dolgokban, hanem az emberekben rejtezik. Élmény hajszolásában pedig olykor az igét nem is önmagáért respektálta, hanem csak a hitélmény izgatószeréül használta. Maga az élő hit azonban, amit jól-rosszul szorgalmazott, minden idők keresztyénségének alapeleme.

A szekularizmus a racionalizmusban és a pietizmusban vált nyílt teológiai kérdéssé. A pietizmusnak csak annyi volt rá a felelete: Szakasszátok ki magatokat a bűnös világból, térjetek meg! A racionalizmus viszont befogadta a korszellemet, azzal a hiszékenységgel, hogy a felfedezett természeti törvények pontosan azonosak a teremtő Isten gondolataival.

3.3.4. Kant

Kant kritikája ezt a gyermekded racionalista biztonságot alaposan megingatta. Felvetette a kérdést, mire képes az emberi ész, hol vannak az ismeret határai? A felelet igen elgondolkoztató. A természet dolgait önmagukban véve nem ismerjük, hanem csak úgy, ahogy ismerőképességünk alkata tükrözi számunkra. A természeten felüli isteni világ pedig teljesen túlesik a ,,tiszta ész'' határain. Isten létét tehát, amivel a racionalizmus még mint kész igazsággal számolt, sem nem állíthatjuk, sem nem tagadhatjuk. Az ő létéről csak mint a ,,gyakorlati észjárás'' posztulátumáról beszélhetünk. Vagyis Kant nyomán nem azt mondjuk: van Isten, hanem, hogy kell Istennek lennie, mert ez az erkölcsi világrend követelménye. Etikai fejtegetéseivel a nagy bölcselő a természeti világ megkötöttségei közepett egy másikra: az erkölcsi személyiség, a szellem világára nyitott kitekintést, amely világban a szabadság uralkodik.

Gyér lehetőség volt ez, mégis a szorongatott teológia számára felszabadítólag hatott: egyrészt, mert az elbizakodott észt határaira emlékeztette, másrészt, mert a természeten túli lét lehetőségét villantotta fel. De ez a lehetőség egyre kevesebbeket érdekelt. Teljesen lenyűgözte a figyelmet a hozzáférhető lét: a látható, mérhető, tapasztalható, kiszámítható világ vizsgálata, a tudomány világa.

3.3.5. Schleiermacher

Az elterebélyesedő vallási közönyt egy korszakos jelentőségű teológus, Schleiermacher Frigyes (1768-1834) próbálta áttörni. Beszédeiben (1799) meg akarta értetni a vallást megvető kortársakkal: bármily művelt is az ember, vallás nélkül szellemi nyomorék, mert élete tartalmának legjavát nélkülözi. A vallás pedig nem a tanban merül ki, mint az ortodoxia korában vélték, nem is a cselekedetekben, mint Kant tanította, hanem a vallás lényegében véve érzület: a végtelentől való függésünk érzete. Feltétlen ez a függésérzet; mert van feltételes függés is, amilyen a szülőktől, iskolától, társadalomtól, államtól való függés.

A feltétlen függésérzet tényét nem vitathatja el semmiféle természettudomány vagy filozófiai spekuláció. Egyszerűen tapasztalom, érzem, hogy a vallásos érzés megragadottja vagyok. Az istenhit tehát nyugodtan meghúzódhat saját külön provinciáján: az érzület területén, amely éppoly önálló terület az emberi szellem világában, mint másik két szomszédja, az értelem és az akarat területe. Az üldözött vallás otthont kapott, a teológia pedig tárgyat. Schleiermacher felfedezése jelentőségében a kopernikusi fordulatra emlékeztet: ekkor került a sokakban kétségessé vált csodálatos isteni kijelentés helyett a teológiai érdeklődés középpontjába egy szubjektív jelenség, a vallás.

A teológia most már nyugodtan megjelenhetett a tudomány magas fóruma előtt és azt mondhatta: íme, itt van a vallásos ember, ez éppoly tagadhatatlan tény, mint a természet bármely más jelensége. Én csak elemzem és megformulázom a vallásos ember élményeit. Dogmatikám nem lesz más, mint ezeknek a kibeszélhetetlen élményeknek szimbolikus, képes kifejezése. A keresztyén vallás középpontjában jellegadó módon JÉZUS Krisztus áll, aki a feltétlen függésérzet tökéletes ősképe. Istentudata oly erőteljes, hogy tulajdonképpen maga Isten van benne. De valóságos ember, tehát csak mennyiségi különbség van közte és az egyes keresztyén közt, hiszen minden ember, vallásos öntudatában a mindenséget, a létet, Istent ragadja meg.

Schleiermacher vallás-meghatározása sokféle változatban egy évszázadon át a protestáns teológia alapgondolata. Ez a teológia nem üres spekuláció, hanem olyan tudomány, amelynek reális alapja van: a vallásos ember, kinek vallásos élményeiből vissza lehet következtetni az élmények kiváltó okára: Istenre. -- A Schleiermacher-féle mentőakciónak azonban ára is volt. Igaz, a vallás háborítatlanul meghúzódhatott az érzület területén, sem az ész, sem az akarat nem zavarhatta, viszont a vallás sem nagyon zavarta amazokat. Más szóval mondva: a vallás izolálódott, akaratlanul is ,,magánüggyé'' vált, még mielőtt magánüggyé nyilvánították volna.

3.3.6. Pszichologizmus és historizmus

Az én-központú, szekuláris szellemnek jól megfelelt az emberen tájékozódó teológia. A vallásos élményt két irányban vizsgálták: mint lelki jelenséget a pszichológia eszközeivel, mint történeti jelenséget a históriai kutatás eszközeivel. A kétféle kutatás kiegészítette s kölcsönösen ellenőrizte egymást. De éppen ezzel a benső biztonsággal mind a kettő előbb vagy utóbb zsákutcába jutott, pszichologizmusba, meg historizmusba.

A pszichologizmus Isten nyomait kereste a lélekben, a historizmus pedig Isten nyomait a történetben. A kor liberális szellemének megfelelően teológiai téren is szabad utat nyitottak mindkettőnek, abban a reményben, hogy a lét végső kérdéseire adhatnak feleletet s meg fogják alapozni a hitet. A hit ugyanis nem alapulhat bizonytalan értékű kegyes hagyományokon, hanem egyedül az igazság szilárd alapján. Mint Wernle mondta: ,,Isten maga az igazság; aki teljes komolysággal az igazságot keresi, tudva vagy tudtán kívül istentiszteletet végez.'' Az elv valóban szép, csak az volt a baj, sem a lélektan, sem a história nem válthatta be a végsőkig fokozott várakozásokat. Mindkettő fennakadt az emberi határokon.

Az első nagy kérdőjelet Feuerbach Lajos (1804-1872) tette fel a lélektan irányából: Hol a biztosítéka annak, hogy a vallásos élményben csakugyan Istennel van dolgunk? Szerinte: csak önmagunkkal. Az ember saját énjét, vágyai szerint felnagyított, hatványozott formában vetíti ki a végtelenbe és ezt az önmagáról alkotott képet kereszteli el Istennek. Tiszteli Isten gyanánt, mintha ez valami más, az emberen kívül létező valóság lenne. Feuerbach szerint tehát nem Isten teremti az embert, hanem az ember formálja a maga képére és hasonlatosságára az istenfogalmat. A teológia kulcsa szerinte is, akárcsak Schleiermachernél: az antropológia. Csakhogy ellenkező eredménnyel: ahol Schleiermacher Isten valóságát vélte megragadni, Feuerbach csak ábrándképet talált. Feuerbach nézeteit természetesen felkarolta és azóta is visszhangozza az ateizmus. Ez a jeles gondolkozó csakugyan a schleiermacheri tanok gyenge pontjára tapintott. A Biblia nem ok nélkül emlékeztet az Isten ellen lázadó esetutáni ember korlátaira: kijelentés nélkül, önerejéből ez aligha mondhat többet Istenről, mint amennyit Feuerbach mondott.

A lélektanihoz hasonló eredményeket hozott a széles körben indult s kiváló erőket felsorakoztató történeti kutatás. A Biblia a kutatók kezén szinte feloldódott az ókori Kelet vallásos világában, magából Jézus Krisztusból pedig a kutatás eszközeivel csak az embert tudták megragadni. A pszichologizmus is, a historizmus is Isten nyomait kereste s minden igyekezete ellenére csak egy darab világot markolt.

3.3.7. Barth

A nagyon esedékes újrakezdés a protestáns teológiában egy Római-levél magyarázattal indult, 1919-ben. Nem Pál apostolról szól ez a kommentár, hanem Pált beszéltette korunkhoz. Ez volt Barth Károlynak (1886-1968) s az úgynevezett dialektikai teológiának első jelentős tette. Ebben Barth forradalmi módon érvényesített egy egyszerű bibliai ellenvetést: Isten a mennyben van s mi a földön. Őt, éppen mert Isten, nemcsak az ész és akarat, hanem a vallásos öntudat sem veheti birtokba. Ezzel szembefordult a Schleiermacher nyomán kialakult valamennyi teológiai iskolával. Az embertől kiindulva nincs egyetlen járható út sem Istenhez. Van ugyan út Isten és az ember között, csakhogy ez nem az embertől vezet Istenhez, hanem éppen megfordítva: Istentől vezet az emberhez. Ezen az úton egyedül Isten jöhet el hozzánk s ha csakugyan eljön és megmutatja magát, akkor megismerjük őt, de a magunk erejéből nem közelíthetjük meg soha. Ez az út a kijelentés útja. Ott nyílik meg számunkra a Biblia üzenetében, az igében. Ő magát közli velünk igéjében. Ezért az igében úgy ismerjük meg a kijelentést, mint kegyelmet, a kegyelmet pedig mint kijelentést. Ebből a felismerésből a vallás emberi gyarlóságainak éles kritikája fakadt.

Barth tehát szakított azzal a felvilágosodás korabeli fordulattal, mely a protestáns teológia tárgyává a kétségessé vált bibliai kijelentés helyébe a vallásos embert tette, és a vallásos jelenségek általános fogalmába akarta belerajzolni a sajátos, különös keresztyén mondanivalót. De ez a fordulat tárgyi és módszertani képtelenségnek bizonyult. Mint Barth szemléletesen mondta: a teológia nem homokóra, mely visszafordítva is éppen olyan jól működik. A teológia alapja nem a vallásos ember, hanem a kijelentés, mint ahogy a reformátoroknál is az volt. Ha meg akarjuk érteni a kijelentést, ne emberi mértékkel mérjük: a kijelentés saját igazának mértékét önmagában hordja. Alapjában téves tehát minden apológia; mi akarjuk Istent ,,megvédeni''?

Barth már a Römerbrief-ben -- egyoldalúan és mégis sokoldalúan -- kifejtett tételével új útra, a reformátorok eredeti útjára vezethette volna az utat-tévesztett protestáns teológiát. De megadatott neki az is, hogy egyebek mellett, óriási méretű műben, a Kirchliche Dogmatik tizenhárom kötetében (1932-1967) összefüggő rendszerbe építse kritikai felismeréseit. Vizsgálódásaiban oly széles körű bibliai és teológiatörténeti anyagot dolgozott fel, hogy református jellegű műve, szinte már az egyetemes egyház dogmatikája lett, mely jelentős indíttatásokat, előresegítő szempontokat nyújtott például az egyházak egységtörekvéseinek, a római katolikus teológiának s -- mindenféle kereszteshadjáratos ideológiával éles ellentétben -- a marxista-keresztyén párbeszédnek is.

Közben teológiájának arculata változott, kiteljesedett. Indulásakor Isten Isten-voltának ítéletes szavú prófétája volt: tiltakozás az Isten önkényes elemberiesítése ellen. Később egyre inkább előtérbe került nála az örömüzenet: maga a távoli Isten közel jött hozzánk, sőt megfoghatatlan egységre lépett velünk, azáltal, hogy az Ige testté lett Krisztusban. Így Isten maga fordította le mondanivalóját emberi nyelvre, azért hogy megigazítsa, gyógyítsa az embervilágot. Krisztusban összpontosul az élet- és világismeret. Anélkül, hogy Barth a Römerbrief mondanivalóját feladta volna, a folyton céltudatosabb ,,krisztológiai koncentráció'' révén, az ítéletes szavú számonkérőből egyre inkább a kegyelem hirdetőjévé érett. Eredetileg a felülről jövő, vertikális hatásra szorítkozó teológiai szemléletmódja horizontális irányban kiszélesedett. Kevés olyan teológust ismerünk, aki annyira nyitott volna a kor szociális és politikai, a tudományos és művészeti kérdések iránt, mint ő.

Barthnál nem az újkori tudományfogalomhoz, nem a világhoz, hanem az igéhez való alkalmazkodás hozta a teológiai megoldást. Kiépített egy olyan ,,keresztyén humanizmust'', mely emberi biztosítékok helyett az ige hatalmára hagyatkozik. Bizodalma folytán előítélettől és megalkuvástól mentesen áll meg a szekularizmus világában. Szolidáris az ateistákkal, hiszen Isten is szolidáris volt velünk, mikor Fiát kereszthalálra adta a mi hitetlenségünkért. Nem is önálló kérdés Barthnál a szekularizmus. Tárgyilagosan látja: a dolgok összefüggenek s az ateista azért olyan, amilyen, mert én a keresztyén is olyan vagyok, amilyen. De Krisztus mindnyájunkat felszabadít félelmektől és bálványoktól mentes emberségre.

3.3.8. Egzisztencializmus

A barthi kezdeményezés sikere természetesen nem következhetett be visszaesések nélkül. Ma ennek jeleit figyelhetjük a protestáns teológiában. A visszaesések főleg a kiváló kritikai készségű újszövetség-kutatóra: Bultmann Rudolfra vezethetők vissza. Ő a történeti kutatás bizonytalanságaiból a bibliai szöveg úgynevezett egzisztenciális megértéséhez menekült. Nem az a fontos, hogyan történt, ami történt, hanem a róla való bizonyságtételnek, mint az én életem lehetőségének aktív értelmezése. Mert a bibliai üzenet számomra is új lehetőségeket nyit. Más szóval: nem a mítoszokkal átszőtt s a modern gondolkozásnak idegen bibliai előterjesztési mód a mérvadó, hanem annak az avult, mitikus közlésnek eredeti és tulajdonképpeni szándéka, mely érvényesülni akar mai döntéseinkben is.

Bultmann állásfoglalása mítoszfosztás vagy mitológiátlanítás néven került a teológiai köztudatba, hátterében pedig a nyugati egzisztencialista filozófia áll. Hatása ökumenészerte megmutatkozik. A kontinensen elsősorban D. Sölle, H. Braun, Angliában A. T. Robinson, Amerikában pedig W. Hamilton és Th. J. Altizer vont le belőle igen messzemenő következtetéseket. Tételeik radikalizmusa emlékeztet arra a módra, ahogy a maga idején a teológiai racionalizmus viszonyult a korszellemhez, szintén az intellektuális becsületesség ürügyén.

Bultmann még kiváló írásmagyarázó. Az említett követők azonban már főleg az úgynevezett modern emberen, annak is az általuk vélt befogadó készségén tájékozódnak. Ha századunk vezető teológusára, Barthra a tartalmi kérdések jellemzők, rájuk a formai kérdések: hogyan szólhatunk a maga nyelvén a mai emberhez? Az alkalmazkodásban a tartalmi elemek feláldozásáig mennek. Nemcsak a Biblia démonisztikus csodáit, hanem Isten személyes voltát is, mint mitikus kifejezésmódot elutasítják, s a hagyományos Isten-fogalomra vonatkoztatva, kifejtik a Death-of-God teológiát.

Az öröklött Isten-fogalom tarthatatlansága, az úgynevezett Death-of-God szerintük a történeti fejlődés, pontosabban: a szekularizmus eredménye, amit mint tényt, riadalom nélkül, teljes megértéssel, sőt örvendező helyesléssel kell fogadnunk. Ha csak arról volna szó, hogy a szekularizmusban a rabszolgák felszabadítására, a nők egyenjogúsítására, a babonák felszámolására, a vagyoni kérdés rendezésére, a természeti erők feletti uralomra vonatkozó keresztyén tanítások érvényesülését ismerik fel, bármilyen jelszavak és zászlók alatt megy az végbe, akkor egyetérthetnénk velük. Kivált, ha ebben a felismerésben a haladás értékelésével együtt jár a felelősségérzet az elért eredmények megőrzésére és emberséges felhasználására. De másról van itt szó: itt maga a szekularizmus vált mértékké. Remélik, hogy a szekularizmus végső következtetéseinek vállalása, újfajta vallásosságra vezet.

Tanításuk már voltaképpen nem is teológia, hanem keresztyén elemekre épült egzisztencialista önértelmezés, antropológia. De az idők szavának legkészségesebb szolgálata sem azonos az idők Urának szolgálatával. Haladóknak képzelik magukat, holott csak visszabotorkálnak abba a schleiermacheri teológiába, amelyből Feuerbach kivert minket, Barth pedig úgy menekített ki, hogy a helytelennel szemben, mindjárt a helyénvalót is megmutatta.