26. fejezet: Krisztus királyi tiszte

26.1. Jézus feltámadása

Feltámadott az Úr! -- ez az első keresztyén gyülekezet húsvéti üzenete. A feltámadás szó, egyszerű, természetes köznapi fogalom: felébred valaki, éjszakai pihenőhelyéről felemelkedik, felkél és hálókamráját elhagyja. A holtak is így jönnek elő az ítélet napján sírkamráikból (pl. Dán 12,2 kk. szerint).

A húsvéti üzenet két tényre épül: az üres sír tényére és a feltámadott megjelenéseire, az úgynevezett christophaniákra. Milyen értelemben?

  1. ,,A názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett? Föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová őt helyezték... És mikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét.'' (Mk 16,6; Lk 24,3) Az üres sírról, mint tényről beszél mind a négy evangélium; Péter, Pál, Jakab egyaránt tudomásul veszi.

    De ezt a tényt Jézus zsidó ellenfelei sem vonták kétségbe soha. Sem Jézus jeruzsálemi bírái, sem a későbbi rabbinista polemikusok. -- Jézus bíráinak mi sem lett volna könnyebb, mint Jézus sírját egy hivatalos bizottsággal megvizsgáltatni és az eredményt közhírré tenni. Teológiai tekintélyüknek mi sem lett volna szükségesebb, mint egy hivatalos hirdetmény; Jézus teteme, úgy mint eddig, a sírban fekszik.

    Ez a húsvéti üzenetet csirájában ölte volna meg, de véget vetett volna a keresztyén gyülekezetnek is. Az üres sír tehát barát és ellenfél által egyaránt elismert történeti tény. Ez nem a hit dolga. A hit és hitetlenség kérdése csak ott jön elő: hogy értsük az üres sír tényét.

    A szentasszonyok nem lelkesedtek az üres sír láttán, hanem megdöbbentek. Ezt nyíltan bevallják az evangéliumok (Mk 16,8). Péter tanácstalan volt (Lk 24,24); Jézus bírái elhíresztelték: ellopták a testet a tanítványok. Tehát, mint az utóbbi esetből látjuk, valaki tudhat az üres sírról és mégis távol lehet a húsvéti hittől.

  2. A húsvéti hit akkor állott elő, mikor az üres sír autentikus értelmezése a christophaniákkal bekövetkezett. Az Úr Jézus maga látható, hallható, megtapasztalható módon, elevenen megjelent. Először Simonnak jelent meg (Lk 24,34), Jakabot is a megjelenés vitte a húsvéti gyülekezetbe. Az üres sír tényét Krisztus megjelenéseiből értette meg a keresztyén gyülekezet. A feltámadott megjelenéseiből merítette a bátorságot, hogy a főtanács híresztelésével szembeszálljon.

    Merték volna-e Jézus feltámadását a kivégzés után pár hétre a nyilvánosság előtt kihirdetni, éppen Jeruzsálemben, ha a sír nem találtatott volna üresen? Az 1Kor 15,5 kk. nagy történeti dokumentuma ennek a harcnak; perdöntő jelentőséget igényel a megjelenések eme listája. A vitakérdést tehát: feltámadás vagy tetemrablás, a feltámadott Krisztus megjelenéseinek sora döntötte el.

    Amily fontosak a christophaniák az üres sír megértésénél, az üres sír éppúgy elengedhetetlen a christophaniák megértésénél. Ez a két dolog együttesen hárítja el az Úr Jézus feltámadásának elspiritualizálását, de a naturalisztikus félremagyarázást is.

    Az elspiritualizálás vagy más szóval az elszubjektivizálás azt jelentené: csupán szellemjárás történt, Krisztus lelke kísértet formájában tért vissza, tehát afféle okkult folyamat ment végbe, ami lehet egyszerűen a vágyakozó lelkek látomása, víziója. Mindehhez azonban nem szükséges az üres sír. Az üres sír ténye viszont egyenesen gátat vet az ilyen elspiritualizálásnak. A Biblia a feltámadás objektív valóságáról beszél.

    De naturalista félremagyarázást sem tűr a bibliai tudósítás. Nevezetesen a feltámadott Úr Jézus olyan, mint a~ Názáreti, és mégsem olyan: nem szolgai, hanem királyi mivoltában mutatkozik. A tanítványokkal való érintkezése is másnak tűnik fel. Megjelenése testi, valóságos, mégis titokzatos és világfeletti. Leírhatatlan (Lk 24,31); mintegy a végidők előre vetődése.

Históriailag és teológiailag is komolyan kell vennünk az üres sír tényét, mint természeti eseményt; de mint a természeti eseményen túlmenő csodát is: a feltámadást. A sír üres, az Úr feltámadott és övéinek megjelent. Ez azt teszi: a holtak feltámadása már elkezdődött. Mert a jel a Krisztus feltámadása, mely ígéri a test feltámadását.

26.2. A húsvéti hit

26.2.1. A kétkedés mai formája

A húsvéti hit fényének a kételyek ködén kellett áttörnie. A tanítványok először megdöbbentek, féltek, álmélkodtak, kételkedtek, hitetlenkedtek, mégpedig nemcsak Tamás, hanem a többiek is. A feltámadás híre első hallásra üres beszédnek, mesének tűnt (Lk 24,11). Időbe telt, míg a húsvéti öröm elárasztotta a lelkeket.

Természetesen a mai embernél sincs ez másképp. Sejti ugyan, tudományos vívmányai ellenére is vannak az életében titkok; állítólagos nagykorúsága tudatában mégis követi az athéni műveltek példáját, akik kinevették a feltámadást prédikáló Pál apostolt (Csel 17,32). Kétségtelen, a húsvéti hitet és annak örömét ma sem erőltethetjük rá senkire se. A kikényszerített hit, nem volna hit. De a másik véglettől is óvakodnunk kell: nem szállíthatjuk le a hit mértékét a modern előítéleteknek megfelelő fokra. Ez történnék akkor, ha a kétely pártjára állva, elkezdenők bizonygatni: a Biblia számunkra már elfogadhatatlan mitikus formában fejezi ki a ,,krisztusi eszmék'' továbbélését. Mert voltaképp, csak arról van szó, hogy a golgotai tragédiából lassankint felocsúdó tanítványok lelkében Krisztus emléke újra erőre kap, és prédikációjuk nyomán világtörténeti tényezővé hatalmasodik. E szerint a feltámadás voltaképpen a tanítványok lelkében s a Krisztus-prédikációban ment végbe. Nem is kereshető máshol. -- A húsvéti hit ilyenfajta mitológiátlanítása mellett sokféle érvet lehet felsorakoztatni. A mítoszfosztás megfelel a modern élet- és világszemléletnek, kielégíti az intellektuális becsületesség követelményét stb. Alkalmazhatónak mutatkozik a lelkipásztori gyakorlat különböző területén. ,,Támadjon fel a ti lelketekben is Krisztus!'' Ezt a gondolatot lehet lírai vagy drámai módon megszólaltatni, a szószéki romantika eszközeivel közel hozni, lehet divatos egzisztencialista csomagolásban filozófiai mélységeket sejtetni vele: Használhatósága szinte kimeríthetetlennek látszik. A húsvéti hit mitológiátlanítása szinte kimeríthetetlennek látszik. A húsvéti hit mitológiátlanítása mellett valóban sokféleképp érvelhetünk, csak azt az egyet nem állíthatjuk róla, hogy a Biblia mondanivalójának megfelel.

A Biblia szerint ugyanis a húsvéti esemény nem korlátolható a tanítványok belső életére. Krisztus nemcsak a benne vetett hitben s a róla szóló igehirdetésben él tovább. A tanítványok megtörtént eseményre emlékeztek, a feltámadott Úrral térben és időben találkoztak. Nemcsak találkoztak, hanem ez a találkozás vált számukra azzá a hellyé, ahonnan a názáreti Jézus egész életútját nézték és ábrázolták. Ma is és mindvégig a keresztyén hit vagy a valósággal feltámadott Jézus Krisztus hite, vagy egyáltalán nem keresztyén hit.

A Biblia a feltámadásról, nyilván mint tényről beszél, még akkor is, ha a modern históriai kutatás eszközeivel ilyen rendkívüli dolog tényszerűsége alig fogható. A feltámadás a Biblia szerint térben és időben végbement történeti esemény, még akkor is, ha a szentírók kifejezési eszközei némely ponton a kor mitikus közlésmódjára emlékeztetnek. A szokatlan közlésmóddal szintén csak az esemény jelentőségét akarják hangsúlyozni.

Mi hajlamosak vagyunk a modern világszemléletet, valamint tudományos eszközeinket mindenek fölé emelni. De mielőtt ezeket a végső kérdésekben is döntő bíróvá tennők, jó ha meggondoljuk a világszemlélet s a tudományos módszer folytonos változandóságát. Kutatási eredményeink sokkal nagyobb mértékben függenek ilyen vagy amolyan előfeltételezésektől, mint ahogy gondolni szoktuk. Tudományos vívmányaink nem végérvényesek. Mi címen tekinthetjük akkor maradandónak azt, ami átmeneti, feltétlen érvényűnek azt, ami viszonylagos? Ezzel nem kisebbíteni akarjuk a modern tudományosság vívmányait, amikkel mi is naponkint élünk, csupán a tudomány korlátaira utalunk, mert mint minden emberi dolog, természete szerint ez sem korlátlan. Ha a tudományt valláspótlékká tesszük -- ami ma gyakori jelenség --, csak ártunk vele.

A mítoszfosztás széles körben vitatott kérdés. Teológiai jogosultsága addig a határig terjed, amíg nem a modern emberekhez, hanem az üdvtörténeti összefüggésekhez igazodik, s a Biblia sajátos mondanivalójához segít közelebb. Különben csak a húsvéti hit megdézsmálása, önkényes redukciója, amivel pedig sem küldetésünk ügyét, sem a modern ember igazi érdekét nem szolgálhatjuk.

26.2.2. A húsvéti hit bibliai összefüggései

Alig három nap telt el Jézus halálától a feltámadásáig. Olyan ez a három nap, mint egy válaszfal; azon innen az élettörténet, azon túl pedig a feltámadás-történet. De bármily határozottan megvont is ez a válaszfal, mégsem szabad a két korszakot absztrakt módon elkülönítenünk egymástól. Ha nagyon különbözik is a kettő, mégis összefügg és folyamatos egységet alkot: egyik magyarázza a másikat: az élettörténet a feltámadás-történetet és viszont. (Vö. Barth: Credo 85. k.) Hogyan?

  1. Az első korszak a születéstől a halálig tart; ez a testetöltött Ige elrejtezésének korszaka. A szenvedő szolga alakjába burkolózott Isten önkijelentése. Ebben az alacsony sorsban istensége csak hihető, de nem látható.

    Ezért olyan bizonytalan a názáreti Jézussal szemben a nép, sőt a tanítványok magatartása is. Folyton ingadoznak a megértés és az értetlenség, az engedelmesség és az engedetlenség végletei közt. Jézus gyakran feddi is őket kishitűségükért. Végül is a borzalmas események láttán, az értetlenségnél és engedetlenségnél kötnek ki.

    A keresztyén hit mindenkor ennek a Jézusban elrejtezett kijelentésnek a hite. Ezért támadható és tagadható. Mégsem feltevés és önáltatás csupán. Szilárd, objektív alapja van: a hit a kijelentésből él, abból, hogy a Jézusban elrejtezett Isten meg is mutatja magát. A kijelentés ugyanis nemcsak az Atyának a Fiú által való kijelentése, hanem a Fiúnak az Atya által való kijelentése is.

    A Fiú kilétének megmutatása a hit objektív alapja. Ez az alapvetés történt húsvétkor. Az egész keresztyén igehirdetés mindenkor a húsvét fényében áll. Ezzel át is léptünk a második korszakba: a feltámadás-történetbe.

  2. A második korszak mindössze negyven napra terjed. A történész csóválhatja a fejét az erre vonatkozó tudósítások viszonylagos rendezetlensége láttán. De nem vették észre ezt már, maguk a Biblia írói is? Csodálhatjuk, ha a rendkívüli jelenségek hatása alatt támolyognak, dadognak, sőt ellentmondásba is keverednek? De, ha minden ellentmondást leszámítunk, Krisztus feltámadása akkor is megtörtént tény.

    Utaltunk már arra, hogy a húsvéti csoda a mi testi feltámadásunknak is záloga. A feltámadás azonban elsősorban a megalázott, meggyalázott Krisztus felmagasztalása: az elítélt és elvetett Krisztus felemeltetése. Ezzel Isten igent mond Jézus elégtételére. Amikor ezt az elégtételt elfogadja, nemet mond a Krisztuson diadalmaskodó Júdásokra, a feszítsd meg-et kiáltókra, Jézus mindenkori ellenségeire. -- A húsvéti üdvüzenet ez: Győzött Jézus, akit legyőztek és halálra adtak. Az, akit népe kitaszított magából, és akit tanítványai azóta is sokszor elhagytak: páratlan közösségben van az Atyával, íme ő az Isten Fia. Áldozata elfogadott engesztelés.

Nagypéntek és húsvét tehát egymást magyarázza: nagypéntek isteni ítélet, a húsvét pedig isteni felemeltetés. De mert a keresztyén élet a meghalt és feltámadott Úr Krisztus életébe fonódik, e kettős esemény új korszaknyitás az emberiség életében, olyan korszaknyitás, amely jelentőségében csak a teremtéshez mérhető.

26.3. ,,Felméne mennyekbe''

26.3.1. A felmagasztaltatás

Jézus mennybemenetele (Csel 1,9-11) földi életének dicsőséges befejezése. Nyilvánvaló összefüggésben van visszajövetelével. Mint ahogy most egy felhő takarta el távozó alakját, akkor is az égnek felhőin jön vissza, királyi felségében ítélni eleveneket és holtakat. A mennybemenetel aláhúzza azt, amit már a feltámadásról mondottunk, mert ez az esemény is a megalázott Krisztus felmagasztaltatását fejezi ki: Isten a názáreti Jézus elégtételét elfogadta, a kiengesztelés megtörtént.

A mennybemenetel tehát n e m a názáreti Jézus ,,megistenítését'' jelenti. Istenségéről ekkorra már a kijelentés egész története sokszoros bizonysággal szolgált. Itt csupán egy újabb isteni tettel szemlélteti személyisége titkát.

26.3.2. Az ég és a menny

A világkép változása ne zavarjon meg minket. Különbség van a tartalom és a forma között, s a tartalomnak meg kell maradnia akkor is, ha a kifejezési formák változnak. Isten nagyságos dolgai kifejezésére használni lehet a babiloniak állatövezetét, a zodiakuszt vagy az Einstein relativitás-elméletét, csak a tartalmat ne áldozzuk fel a forma kedvéért. A Biblia lényegre szorítkozó szóhasználata, óvatosan tartózkodó kifejezésmódja, hasonló magatartásra int. Annyit tudunk a mennyről: Isten ,,lakóhelye'', ,,trónusa''; túl van nemcsak a mesterséges bolygók hatókörén, hanem az egész érzékelhető világon. Erre utal a ,,túlvilág'', a ,,másvilág'' és az ,,egek-ege'' kifejezés. Az angol nyelv a sky szóval jelöli a csillagászati értelemben vett eget, heaven-nel a vallásos értelemben vett mennyet. Mi sem beszélünk az űrrepülők ,,mennybemeneteléről''. A gótikus és bizánci festők úgy érzékeltették a különbséget, hogy a mennyet, mint hátteret nem kékre, hanem aranyszínűre festették. Aláhúzza az ég és menny megkülönböztetését a Zsidókhoz írt levél szóhasználata is. Úgy dicsőíti a Feltámadottat, mint ,,aki áthatolt az egeken'', s ,,az egeknél magasságosabb lőn''. (Zsid 4,14 és 7,26)

Ami most már a menyet illeti, ez a teremtett világ rejtett oldala. Számunkra hozzáférhetetlen, kibeszélhetetlen, elképzelhetetlen, a láthatóval szemben a láthatatlan. Ma szokták is a mennyet egyoldalúan szellemi értelemben magyarázni. Hivatkoznak arra a figyelmeztetésre, amit az Olajfák hegyén az égre szegzett szemű tanítványok kaptak: ,,Mit állotok, nézvén a mennybe?'' (Csel 1,11) Mintha ez azt jelentette volna: Ne keressétek Krisztust a mennyben, hiszen reá nézve nincs tovább ,,fenn és lenn'', Ő most már ,,mindenütt'' van. A Feltámadott isteni lénye nincs a mi tér- és időbeli kategóriáinkba szorítva. Ő úgy vesz körül minket, mint ahogy az ég körülveszi a földet, hiszen a maga isteni módján létezik. A Biblia egyébként is csak emberi képzeteinkhez alkalmazkodva beszél Isten mennyei lakóhelyéről. Mondja ugyan, hogy a menny az Ő trónja (És 66,1), de azt is mondja: az egek-egei sem fogadhatják be (1Kir 8,27)! Hogy is lehetne őt helyhez kötni, lokalizálni, hiszen nemcsak a földnek, hanem a mennynek is teremtője, megfoghatatlan valóság.

Az egyoldalú szellemi értelmezés azonban némi kiigazításra szorul. A Biblia nem ok nélkül beszél a mennyről, mint Isten lakóhelyéről. Lehet e térnek, akárcsak az időnek emberi fogalmainktól különböző isteni értelme. A mindenütt jelenvaló Isten lehet ,,valahol'' kiváltképpen otthon. A ,,lokális'' értelmezésnek tehát lehet valami magja. Ezt túlkapás volna eleve kétségbe vonnunk.

26.3.3. A közel és a távol

A mennybemenetellel lezárult a feltámadott Úr Krisztus megjelenéseinek sora, ezzel közvetlen jelenlétének vége. Látható szakadás és távolság állt be közte és a tanítványok között. Elhagyta a földi teret-időt, ezt a világot s nem tartozik többé úgy bele, mint mi. Mindennek fölötte áll; más kategóriákban él. De ő úgy van túl ezen a világon, hogy ugyanakkor jelenvaló is. Ha testileg el is távolodott tőlünk, lelkileg annál közelebb van hozzánk. Nincs kötve egy tanítványi csoporthoz, egy néphez, most már valósággal mindenkié. Ha a földi-történeti együttlét meg is szűnt közte és a mindenkori tanítványai között, reálisan jelen van történetfeletti valóságában, a Róla szóló bizonyságtételben. Valahol ketten vagy hárman összegyűltök az én nevemben, én is ott vagyok ti közöttetek.

26.4. Az Atyaistennek jobbján

26.4.1. A teljes hatalom

,,Ül a mindenható Atyaistennek jobbján'' (Kol 3,1; Csel 3,21). Ennek hallatára gondoljuk meg, az Isten lélek, még akkor is, ha a Biblia gyakran antropomorfizmusokban beszél róla. Ámde az antropomorfizmusok, Isten személyes valóságára utalnak, ezért nem tudhatjuk, csupán képes beszédek-e vagy annál többek. A Biblia valami többletet sejtet. A mennybemenetel nemcsak viszony-, hanem ,,hely''-változtatást is kifejez. De nem ad módot ennek a konkrét többletnek közelebbi meghatározására. Az Atya jobbján való ülés esetében sem dönthetjük el, mennyiben több a képes beszédnél. Jelentéstartalmát azonban ismerhetjük. Jobbján, az azt teszi: a főhelyen, az uralom helyén: egy az Atyával az uralomban. A kijelentésből ismert tartalmi elemek alapján állíthatjuk: az Atya jobbján való ülés elsősorban nem helyet, hanem funkciót jelent. Maga a távozó Krisztus értelmezi így, mikor azt mondja: ,,Teljes hatalom adatott nékem mennyen és földön.''

Minden ember alája van vetve a-mennybéli Krisztus uralmának, akár vesz róla tudomást, akár nem. Teljhatalma mellett minden totalitarizmus csak vakmerő hatalombitorlás, reménytelen verseny. Az ő uralmához mérten a személyi kultusz diktatúrája torzkép csupán.

26.4.2. A Közbenjáró

Az üdvtörténet s ezzel együtt a világtörténet nem valami nagy körforgás, hanem előrehaladás, amelynek célja van. Milyen értelemben tartozik bele új mozzanatként a Feltámadottnak az Atya jobbján való ülése? Új mozzanat itt, hogy az Úr Krisztus most már feltámadott-ember-mivoltában gyakorol isteni hatalmat. Mint a Káté mondja: a ,,mi testünkben'' uralkodik (49. k.), s ez a test most már nem az elrejtezés és nem a szolgai forma reá nézve. Nem preegzisztenciájába tért tehát vissza, hanem magával vitte a feltámadott emberi testet, s amikor visszajön hozzánk, ugyanabban az emberi testben tér vissza, amelyben mennybe ment. Az inkarnáció ezért nem csupán valami múltbeli történés, ami egy ideig tartott, aztán pedig elmúlt, hanem vég nélküli jelen.

Krisztus, velünk való sorsközösségének végső következményét éppen azzal vonta le, hogy ember-mivoltát, melyben a földi megaláztatások útját járta végig, nem vetette le, mint valami nyűtt ruhát, hanem magával vitte a mennybe, mint a mi feltámadásunk zálogát. Szorongattatásainkban és kétségeink között biztatás és erő számunkra, hogy aki ilyen közösséget vállalt, az a mi közbenjárónk. Ma is a mennyei Atya színe előtt könyörög érettünk.

26.4.3. Az új korszak

A mennybemenetellel új korszak kezdődött, mely az Úr Jézus visszajöveteléig tart. Ez az egyház kora. Most Krisztus az igében, az ige hirdetésében van jelen, isteni módján, mindenütt jelenvaló hatalmában. Az üdvtörténet az egyháztörténetben egy darab világtörténetté szélesedik. Természetesen nem abban a pápistás értelemben, mintha bennünk, vagy az egyház életében folytatódnék a Jézus Krisztus életműve. De mégis az, ami most az egyházban történik, annak az egyszeri és egyszer s mindenkori Krisztus-eseménynek megfelelője és tükörképe. Tehát nem megismétlése, de példázata.

A keresztyén ember élete, a keresztyén házasság, a keresztyén gyülekezet Jézus Krisztust példázza, jelszerűen kiábrázolja. Ez a küldetése. Ezért országol ma is Krisztus az egyházban, mint annak Feje. Országlása nem ér véget az egyház határainál, hanem kiterjed erre a világra. Az egyház tehát nem cél, hanem eszköz, nem Isten országa, hanem Isten országának hivatott eszköze.

Az új korszak a végső idő. Az óra már lejárt, a tudatlanság ideje elmúlt, de Isten még türelmes, de Isten még vár. Sőt: felajánlja a világnak az örömüzenet meghallását. Ez a korszak a nagy alkalom ideje, az egyház világbeli feladatának ideje, kegyelmi idő, melynek megragadására és felhasználására serkent újra meg újra a Biblia. Mert nemcsak javainkat, tálentomainkat, hanem időnket is kölcsönbe kapjuk, sáfárkodásra, úgy mint a döntés idejét. Nem az teszi naggyá ezt a tovatűnő korszakot, hogy az utolsó alkalom, hanem hogy Isten enged még időt a hallásra, a hitre, az örömüzenet hirdetésére, befogadására és megértésére.