25. fejezet: Krisztus főpapi tiszte

25.1. Jézus halála

25.1.1. A keresztrefeszítés ténye

Isten kijelentése Jézus kínhalálában a legelfátyolozottabb, legrejtettebb. A rideg tényeket a kegyelet s az évszázadok megszépíti messzesége átminősítette. Krisztus keresztje ma már lélekemelő jelképnek, megragadó szimbólumnak vagy ártatlan hitregének tűnik, holott véres történeti valóság. A keresztre feszítés a a leggyalázatosabb kivégzési mód, a legirtózatosabb halálnem, rosszabb az akasztásnál. Római polgáron nem is hajtották végre, csak rabszolgákon vagy elvetemült lázadókon. A zsidók szemében egyenesen átkos büntetés volt: kitaszítást jelentett nemcsak az életből, hanem az örökéletből is.

Pál apostol nem ok nélkül mondja, hogy a kereszt a zsidónak botránkozás, a görögnek meg bolondság. Ki is találhatna a golgotai kereszten kijelentést, aki emberi elgondolás szerint a fenségesben és a szépségesben keresi Isten megmutatkozását? Márpedig nemcsak a régi görög, hanem korunk művelt embere is, ha Istent keresi, a széplelkek módjára gondolkozik. De ki találhat fenséget és szépséget egy megalázott, meggyalázott, verítéktál, vértől borított, sebektől éktelenített, keresztre feszített szolga alakjában? És mégis a keresztre feszített Krisztus nékünk a megtartatás és üdvösség. Az Édenkert fája termette számunkra a bukást, a Golgota fája a felemelkedést.

Kettős leleplezés megy végbe a golgotai kereszten. Itt tárul elénk legélesebb megvilágításban, kicsoda Isten és kicsoda az ember? Kezdjük a vizsgálódást az utóbbin.

  1. A bukott embervilág haragja a keresztre feszítésben tombolta ki magát Isten küldöttén. Amint megérezték az emberek, hogy Jézus mást akar, mint ők, a gyűlölet elvakultságával fordultak ellene. Kitűnt, a népet nem az üdvösség, hanem a politika érdekelte. Isten szövetségétől az erő megmutatását, a nemzeti álmok valóra váltását várta. Ezért volt magatartása egészen a feszítsd meg-ig annyira ingadozó. -- A főpapok és írástudók egyek a néppel, csak határozottabbak: Jézussal szemben Isten védőügyvédjeként léptek fel a szövetség törvénye nevében. A káromlástól akarták megvédeni azt az Istent, akit saját vallásos nézeteik keretébe fogva képzeltek el. -- A tanítványok esete annyiban más, ők hittek Mesterükben, de csak addig, amíg minden jól ment, aztán hitszegetten eloldalogtak. -- Pilátus a Jézus pörében az úgyvélt államérdeket képviselte. őt, mint államférfit csak ez érdekelte, s vállrándítással intézte el az igazság kérdését. De akkor sem jutott volna messzebb, ha az emberi bölcsesség mértékével méri az igazságot. -- A katonák, mint általában történni szokott, a parancsot teljesítették a nélkül, hogy a dolgok összefüggését tudakolták volna. Fásult közönnyel vetettek kockát Jézus köntösére.

    Nemcsak a megkínzott, megcsúfolt Názáretire, hanem keresztre juttatóira is elmondható, ha más értelemben is: Ímhol az ember! Jézus kereszthalála leplezi le igazán, kik vagyunk mi, és hová visz a bűnünk. A bűn nemcsak elszakadás Istentől, nemcsak akaratának mellőzése, hanem Istennel való szembefordulás: a kegyelem visszautasítása. A mindenkori ember kész kezét is felemelni Isten ellen, nemcsak a zsidó, hanem a pogány is. Mert éppen mi, pogányokból jött keresztyének ne feledjük, Pilátus és a római katonák személyében szintén képviselve voltunk Jézus pörében, s éppúgy közreműködtünk a keresztrefeszítésében, akárcsak a zsidók. Ha hozzávesszük ehhez, hogy Jézus éppen ellenségeiért halt meg, halála szolidaritásba zár minket az istentelenekkel.

  2. Jézusnak a kereszten nemcsak a világ haragját, hanem Isten haragját is el kellett hordoznia. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert hajlamosak vagyunk a golgotai halált emberi tragédiává leegyszerűsíteni. Pedig sokkalta több ment végbe a Golgotán. A Jézust halálra kínzók által nem is sejtett mádon, Isten tartott ítéletet a bűnök felett. Igen, ,,a bűn zsoldja a halál''. (Rm 6, 13) Mi, ahogy vagyunk, Isten színe előtt meg nem állhatunk, csak pusztulhatunk. A Golgotán történt a sorsdöntő fordulat: a bűn nélküli Jézus helyünkbe lépett és életét adta érettünk váltságul. A keresztre feszítés a mítoszokkal ellentétben valósággal megtörtént esemény. De nemcsak régi história, amelyre visszatekinthetünk, hanem olyan, amely átöleli az időket, s a végső dolgokkal függ össze. Jelentőségében számunkra is jelenlévő (Kol 2,13-15).

    Istennek a bűn miatti szent haragját sehol sem láthatjuk félelmetesebben, mint Jézus halálában. De amikor Isten haragjáról beszél a Golgota, ugyanakkor feltárja Isten könyörülő szeretetét és nagy irgalmát is: tulajdon Fiát áldozta a mi bűneinkért. Isten, éppen az embervilág teljes elidegenedése és elszakadása pillanatában közbelépésével a Golgotát, a megaláztatást és gyalázat helyét, az irgalom és szeretet megjelenése helyévé változtatta. Ekként nemcsak az istentelenek nagy szolidaritásába, hanem a kegyelem még nagyobb szolidaritásába zárt minket, hogy minden emberrel szemben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Ímé, ez az ember, és ez az Isten.

25.1.2. Az emberi logika zavara

A kereszt nemcsak az egykori zsidónak és görögnek botránkozás és bolondság, azt a modern ember is értetlenül nézi. Ahelyett, hogy áhítattal állna meg a kereszt titka előtt, bírálni kezdi. Véleménye szerint nem egyeztethető össze az isteni szeretettel; hogy ilyen véres áldozatot kívánjon, hozzá meg az ártatlannak szörnyűséges feláldozását. Azzal az istenképpel, mely a mindent elnéző, vajszívű nagypapára emlékeztet, valóban összeegyeztethetetlen a Golgota. Az ilyen felszínes látás, el akarja tussolni a bűn valóságát, s az istenfélelem hiányáról árulkodik. Mintha csak arra való volna Isten, hogy földi gyermekeinek kedvében járjon. Ő azonban a szeretet révén nincs kiszolgáltatva nekünk. Szeretete a szent Isten szeretete. Szentségénél fogva nem közömbös a bűnnel szemben, hanem reagál rá: megbünteti a bűnöst és érvényesíti igazságát.

De az a nagy jó: Isten nem emberi módra, hanem szabad tetszése szerint válaszol a bűnre. Az emberi elgondolás logikája Isten szentségéből okvetlen a bűnössé vált emberiség elpusztítását vonta volna le következtetésként. Isten valóban el is pusztíthatta volna, akár az egész világot. Ámde ő, hála legyen érte, nem az emberi elgondolás logikája szerint járt el, hanem isteni bölcsességével úgy érvényesítette igazságát, hogy abban kegyelme és szeretete vált nyilvánvalóvá. Viszont Krisztusban megjelent kegyelmes szeretetét úgy gyakorolta, hogy abban szentsége és igazsága is megmutatkozott. Ez a golgotai kereszt alázatra késztető titka.

Emberi viszonylatban sem úgy megy végbe a megbocsátás, hogy nem vesszük komolyan, s egyszerűen elfeledjük vagy eltakarjuk a minket ért sérelmeket, hanem éppen komolyan fogadjuk azokat, még méltánytalanságuk ellenére is késszé válunk elhordozásukra. Ki mérhetné fel, mennyi a bűnbocsátó Isten ,,elhordoznivalója'' az emberi bántások és vétkek viszonylatában? Ezért marad titok a magyarázási kísérletek ellenére is a kereszt.

25.2. A golgotai áldozat

25.2.1. A tanfejlődésről

Noha a váltság központi jelentőségű, a váltság tanának kifejlődése aránylag késői keletű. Inkább Krisztus kiléte, mint munkája foglalkoztatta az elméket. A váltság tekintetében egyébként is megoszlott az érdeklődés. A keleti egyház főkérdése nem a bűn és kegyelem volt, hanem a halál és halhatatlanság. Krisztusban a mulandóságból szabadító isteni erőt, az ember megistenülését, a theopoiesis-t keresték, s az akadályt elsősorban a sátáni hatalomnak való kiszolgáltatottságban vélték. Magához a váltsághoz csak közvetett érdek fűződött. Nem is fejlődött ki ezen a területen ökumenikus horderejű váltságtan. -- Nyugaton szintén vontatottan haladt a fejlődés, noha jóval nagyobb volt a bűn és kegyelem kérdése iránt a fogékonyság. Több mint egy évezrednek kellett eltelnie, mire Ágoston és mások úttörő munkássága nyomán megszületett az első tanösszefoglalás, az Anselmus váltságtana.

Anselmusnak 1098-ban, a keresztes háborúk indulása idején készült el Cur Deus homo című traktátusa, mely a tanfejlődést messzemenően meghatározta, s az újkori ébredési mozgalmakra is kihatott. Anselmus gondolatai, még a magyar protestáns teológia csendes vizeit is megmozgatták: Antal Géza: Anselmus és az ontológiai bizonyíték, 1890; Nagy Béla: Canterbury-i Anselmus satisfactio elmélete, 1908; Victor János: Canterbury-i Anselmus realizmusa, 1924; Urbán Ernő: Krisztus keresztje, 1941. Valamennyi a maga korát is tükrözően végez gondos kritikai elemzést.

Bekerült a teológiai köztudatba, hogy Anselmus a váltság racionalista igazolásával akarja megalapozni a hitet, holott valami másról van szó. ő skolasztikus módon a már meglevő hitet szólaltatja meg és faggatja, mert érteni vágyik, amit hisz. Úgy jár el, mintha egy értékes szőnyeg vagy kézimunka fonákját vizsgálná, hogy a művészi kéz alkotó munkájába betekintsen. A váltsághalál tényében emberi logikával igyekszik nagy merészen az isteni logikát nyomon követni.

Anselmus nem a sátánra hivatkozik, hanem az ember személyes bűnéről beszél, aminek érzi súlyát és átkát. Minden bűn annak a megrablása, amit Isten ránk bízott; hálátlan támadás az ő dicsősége és a világ rendje ellen. Ha elnézné Isten a bűnt, vagy büntetés nélkül bocsátaná meg, akkor egyenlő becse volna ő előtte a vétkesnek és a nem vétkezőnek. Akkor a bűn semmiféle törvénynek sem volna alávetve, ezzel Isten szabad kezet adna a vétkezőnek, tehát maga döntené az embervilágot pusztulásba, sőt saját igazságos voltát is feladná. Marad tehát a bűnért való elégtétel, mint megoldás.

De ki fizesse az elégtételt? Az embernek kellene, hiszen ő vétkezett. Az ember azonban önmagáért sem tehet eleget, mert cselekedetei tisztátalanok. Legjobb esetben is csak azt tehetné, amivel mint teremtmény amúgy is tartozik Istennek; erejéből azonban többre nem futná. Hol marad akkor az elégtétel a korábban elkövetett bűnökért, a másokéért is, a világ roppant bűnéért? -- Ilyen elégtételt csak az fizethetett, aki ember létére bűn nélkül való, önként vállalja az engedelmességet mindhalálig, s ugyanakkor isteni ereje van az igaz-élet következményeinek elviselésére. Mivel pedig az ember erre az elégtételre képtelen: Istennek kellett emberré lennie, hogy helyünkbe álljon. Jézus, az istenember ezt a közbenjáró-megváltó tisztet töltötte be. Neki magának nem volt érdemekre szüksége, így minden érdeme embertestvéreire, ,,Isten családjára'', a gyülekezetre szállott. Mi mindnyájan az ő elégtételének érdeméből élünk. Ilyen logikai levezetéssel igyekszik Anselmus az egyház hitvallását belülről megvilágítani. Éleselméjű fejtegetéseit párbeszédes formában adja elő, válaszolgatva vitatkozó társa, a fáradhatatlan Boso ellenvetéseire.

Anselmus okfejtése az egyház közkincsévé vált s úgy beleevődött a teológiai gondolkozásba, mintha mindenestül bibliai volna, holott éppen két kulcsszava: az elégtétel (satisfactio) és az érdem (meritum) nem bibliai eredetű. Részint a római, illetve germán jogi gondolkozásból, részint a római egyház gyóntató gyakorlatából került be, kölcsönvett magyarázó szóként Anselmus fejtegetéseibe. Ezért még nincs okunk elutasítani Anselmust, hiszen maga a Biblia is használ jogi kifejezéseket, ilyen pl. a sokat emlegetett megigazulás. Elégtételről, bár közvetett formában, maga a Biblia is beszél, valahányszor Krisztus áldozatának elfogadásáról van szó. Az érdem ellen, ha azt emberek szenteknek tulajdonították, reformátoraink keményen hadakoztak, de Krisztus érdemét annál inkább hangoztatták, noha a Biblia, akárcsak az elégtételt, ezt a kifejezést sem használja. Mi azonban a Biblia értelméhez s nem a Biblia szóhasználatához vagyunk kötve. Mondhatunk érdemet is, ahol az értelemszerűleg megfelel. Az érdem szóval kapcsolatban ugyanis nem az a baj, hogy jogi töltetű, hanem hogy a teljesítmény-kegyesség, a do ut des irányába tolta el a gondolkozást, s az úgyvélt érdemmel Krisztus érdemét takarta el. Azon is megütköztek, hogy Anselmus a szükségszerűséget (necessitas-t) gyakran emlegeti, mintha Isten a bűn folytán kényszerhelyzetbe került volna. De hát Anselmus a necessitas-t csak a megtörtént eseményekre visszatekintve használja: ez meg ez megtörtént, s mert Isten tette, tehát szükséges. Isten mindenhatóságát korántsem akarja kétségbe vonni vele.

Anselmus írása is természetesen magán viseli kora bélyegét. Ma sok mindent másképp mondanánk. De tanítása használhatóságát eléggé bizonyítja, hogy református hitvallásainkba is bekerült; a Heidelbergi káté 12-18. kérdése Anselmus gondolatmenetét követi.

Abaelard más úton járt. Ha Anselmus azt kérdezte, mi ment végbe Istenben, fiatalabb kortársa Abaelard azzal foglalkozott: mi ment végbe az emberben? á úgy látja, a bűn lényegében véve szeretetlenség. Jézus Krisztus a cselekedetek hosszú során, végül a Golgotán megmutatta nekünk, mi a szeretet. Mégpedig úgy mutatta meg, hogy ha engedjük őt magunkra hatni, arra csak a viszontszeretet lehet részünkről a válasz. Tevékeny Isten-szeretete s tevékeny ember-szeretete így lett Isten és a tőle elidegenedett ember közt a kapocs. Abaelardnál nem szerepelnek jogi fogalmak; azok nélkül is adott megoldást. Utóbb igyekeztek is őt Anselmussal szemben kijátszani. Pedig a két nagy teológus nem cáfolja, hanem kiegészíti egymást. Abaelard sohasem tekintette magát Anselmus ellenlábasának. Hogy aztán a skolasztika virágkorában hogyan keveredtek a felvázolt elemek, annak itt nincs különösebb jelentősége.

Annál érdekesebb az újkorral bekövetkezett fordulat. A felvilágosult embert, aki saját törvényadójának képzelte magát; nem az üdvtörténet nagy tényei érdekelték, hanem a keresztyén tudat alakulása. Nem az, amit értünk tett Krisztus, hanem amit bennünk visz végbe. Feledték, hogy az előbbi előfeltétele az utóbbinak, a Christus pro nobis, a Christus in nobis-nak. A végletet a szociniánusok képviselték, akik a hibát már nem a személyiségükben, hanem csak egyes cselekedetekben látták. Ennek megfelelően az üdvtényeket, az elégtételt és kiengesztelést mellőzték, egyszerűen a jézusi életpélda követését javallották. A bűn valóságos súlya azonban cáfolta a derűlátás eme fokát, és körültekintőbb megoldást kívánt.

A megoldásnak többféle módja mutatkozott, de egy dologban mégis találkozott. Nevezetesen a protestáns modernizmusban általában kerülték a jogi kifejezéseket, s nem az Anselmus, hanem az Abaelard útján haladtak. Mint jellegzetes képviselőjüket: Schleiermachert említjük. Szerinte a megváltás abban áll, hogy a Megváltó felvesz minket saját istentudatának erősségébe, zavartalan boldogságának közösségébe. Ezt a megbékélést éli át az ember a gyülekezetben, s maga az élmény a megváltás bizonyossága. Hogy aztán az élmény csakugyan elegendő támpontul szolgálhat-e, az már más kérdés. Márkus Jenő: Schleiermacher váltságtana, 1934) A mondanivaló tehát a hittudat szubjektivizmusába tolódott át, s legfeljebb etikai hangsúlyt kapott a századfordulóig.

25.2.2. Helyettes elégtétel

Krisztus a golgotai kereszten főpapi áldozatát mutatta be, az egyszeri és tökéletes áldozatot. -- Krisztus elégtétele nem véletlen dolog; olyan esemény, mely Isten ítéletén alapszik. Nem Krisztus kínszenvedésével és halálával, hanem az ő emberré lételével és törvénybetöltésével kezdődik. Krisztus azonban nem puszta tárgya ennek a cselekménynek; ő önként vállalta a helyettes elégtételt és az engesztelő áldozatot.

Ha az úgynevezett kettős természet okkal vitatott, mégis helyes szándékú teológiai szkémájában akarjuk kifejezni a mondanivalót: Jézus az áldozatában, mint általában üdvmunkájában, mindkét természete szerint részes. Isteni természete szerint volt az áldozó, emberi természete szerint az áldozat. Isteni természete nem szenvedhetett, hiszen ezen nincsen hatalma a testi szenvedésnek és halálnak. De nem is istenségével szerzett érdemet, hanem szenvedésre képes ember voltával.

Igaza van Anselmusnak, mi mint bűnösök, a saját magunk bűnéért nem adhattunk volna elégtételt, nemhogy a másokéért. Ebben az emberileg megoldhatatlan helyzetben csak Isten segíthetett és segített is azzal, hogy Fiában emberré lett. Istensége erejével, de emberi természete szerint magára vette és elszenvedte helyettünk Isten bűn miatti haragját. Ez a hagyományos váltságtan rövid összefoglalása; néhány mozzanatát magyarázattal kísérjük:

  1. A golgotai kijelentés első renden a tények beszéde. A Fiú áldozata nélkül Isten megbocsátó szeretete, csak szó maradt volna számunkra, mégpedig a megfoghatatlanságig elvont szó. Nagy segítség, hogy a kijelentés ezen a fokon is szó és tett egyszerre. Úgy szabadulhatunk meg a bűntől, ha nemcsak hallunk felőle, hanem a golgotai kereszten szemlélhetjük és látván átéljük a bűn és kegyelem valódi arányait.
  2. Isten haragjáról (orge, Rm 12,19 stb.) beszél a Szentírás. A harag azonban nem a végső szó. A harag sötét fellegein áttör Isten szeretetének fényes sugara, hogy szeretetével vessen véget a mi szeretetlenségünknek.
  3. A helyettes elégtételben különösen megragadd, hogy Isten maga engesztelte ki az embert, holott éppen megfordítva: nekünk lett volna sok-sok kiengesztelni valónk Isten irányában. A kiengesztelés (hilasterion, Rm 3,25; Zsid 9,5; katallage, Rm 5, 11; 2Kor 5,18 k.) alanya Isten és tárgya az ember. Nem arról van tehát szó, mintha mi hangolnók kegyelemre őt, még csak nem is kölcsönös kiengesztelés történik. A cselekvő Isten aláhajló szeretete békíti meg a világot s ebből merít erőt az ember az Istennek való engedelmességre, ettől nyílik meg a háládatosság cselekedeteire.
  4. A helyettes elégtétel sohasem jelenti azt, hogy most már szabadon bűnözhetünk, hiszen Krisztus megfizetett érettünk. Valóban a váltságot az egész világnak felkínálta, a megfizetés azonban azoknál válik hatékonnyá, akik hit által befogadják. Krisztus a maga ,,testének tagjaiért'' tett eleget. Azok pedig akik az övéi, nem melengetik tovább a bűnt, hanem küzdenek ellene. Ezzel eljutottunk a helyettes elégtétel végső és legnagyobb kérdéséig: van-e lehetősége az átruházásnak?
  5. Tárgyakat másokra átruházhatunk, sok mindennek intézését helyettesre bízhatjuk, de lehet-e legszemélyesebb ügyeinket másvalakire áthárítanunk? A bűn elvégre saját bűnünk, annak büntetése saját büntetésünk, éppúgy, ahogy mindnyájan saját halálunkat haljuk. Milyen értelemben beszélhetünk akkor Krisztus értünk való helyettes elégtételéről? Úgy, hogy páratlan mérvű beavatkozás történik életünkbe. Krisztus nem idegen személy tovább számunkra, hanem a miénk; annyira a miénk, hogy saját régi énünktől idegenedünk el. Annyira eggyé válunk ővele, hogy Pál apostol ünnepélyes szavai értelmet nyernek életünkben: ,,Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.'' (Gal 2,20) A hit ilyen valóságában, a Benne való életben beszélhetünk helyettes elégtételről.

25.2.3. Az előképek nevelő szerepe

Jézus tette ószövetségi előzményekre nyúlik vissza. Isten ugyanis előkészítette Izraelt Krisztus elégtételére. Előkészítés volt már az ígéret és reménység egész légköre, melyben a szövetség népe évszázadok próbáit átvészelte. Előkészítés volt az egész ószövetségi gondolkozás közösségi jellege. Az, aki isteni megbízatást, hivatást hordoz: az összesség képviselője. Ábrahám, Jákób, Mózes egy népet reprezentált; Ákháb midőn vétkezett, Isten haragját az egész nép megsínylette, midőn Ákháb megtért, a nép vele együtt részesült a kegyelemben. Az ilyen példák hosszú sorával nevelte Isten választott népét a közösségi élet rendjére. Nevelte a kegyelem ama összpontosításának és egyetemességének felismerésére, melyet a Názáretiben adott az embervilágnak.

Közelebbről véve, Krisztus főpapi áldozatának ószövetségi előképe a főpapok áldozata. Az ószövetségi áldozat bűnbánati cselekmény: a nép bűnéért egy élő állatot öltek le, s oltáron elégették. A hamuvá égett áldozati állat azt jelképezte; a gyülekezet tagjai Isten igaz ítélete szerint egytől-egyig halálra valók. Ezért önmagukat megtagadva, éppoly teljes engedelmességgel szentelik oda szívüket Istennek, mint amilyen fenntartás nélkül elégették az áldozatot. -- Ez a jelképes cselekmény korántsem volt haszontalan, amíg szívtöredelemmel csinálták. De egyszerre haszontalanná vált, amint elmaradt belőle a szívtöredelem és mint külső cselekménytől, puszta ünnepi ceremóniától várták a kiengesztelést.

Az ószövetségi áldozat tehát csak jelkép, mely által Isten fenntartotta a kiengesztelés ígéretét, s előkészítette a lelkeket Krisztus áldozatára. Az, ami ott csak jel és jegy, itt élő valóság, maga a beteljesedés. Nincs is szükség többé a jelekre: Krisztus egyszeri, tökéletes áldozatával az áldozati szertartásokat eltörölte. De eltörölte a papságot is, mint rendet és hivatali titululust.

Krisztus áldozatának tulajdonképpeni jelentőségét azonban nem az ilyen negatív kísérőjelenségekben látjuk, hanem az egyéni létünk gyökeréig ható változásban. Krisztus áldozatát nem is érthetjük meg másképp, csak a reánk való vonatkozásában: ha vele együtt feszíttetünk meg a bűnnek, s részeseivé válunk az új életnek. (Rm 6,5-10)

25.2.4. A beteljesedés és szavaink elégtelensége

Hogy fejezi ki az Újszövetség Jézus üdvszerző kereszthalálát? Ezt a központi mondanivalót többféleképpen megpróbálja körülírni, különböző területekről véve a titok jelölésére a fogalmakat.

  1. A közvetlen személyes életviszonyok területéről, s azt mondja: Jézus kereszthalála kiengesztelés, megbékélés (katallage).
  2. A jogi életből: 1. váltságdíj, amit pl. az eladósodott emberért vagy a rabszolgáért fizettek (lytron); 2. szószóló a bíró előtt (parakletos); 3. a szövetség kezese (eggyos); 4. megigazítás, azaz felmentő ítélet (dikaiosis); 5. kiváltani, megváltani (exagorazo).
  3. A kultusz területéről: 1. a pászkabárány (arnion); 2. engesztelő áldozat bűneinkért (thysia); 3. feddhetetlen véráldozat (amnos amomos); a szövetség vére (haima tes diathekes).
  4. Az ószövetségi jövendölések területéről: Jehova szenvedő szolgája (És 53) stb.

Mindezek képek, hasonlatok csupán, az emberélet köréből vett (antropomorf) kifejezések, amelyek csak utalnak a mondanivalóra. De mi Istenről sem beszélhetünk másképp, mint emberi módon. Erre is ő maga nyitott lehetőséget, midőn emberré lett érettünk. Belátjuk, tökéletlenek szavaink Isten nagyságos dolgai kifejezésére, kivált, ha olyan páratlan és egyszer s mindenkori eseményről van szó, mint a váltsághalál. Ezért használ annyiféle kifejezést a Biblia a Golgota titkának érzékeltetésére. Egyik sem kimerítő, egyik sem teljesen pontos. Az a váltságtan, amelyik a kifejezésmódok egyetlen csoportjára támaszkodik (pl. az Anselmusé a jogi kifejezésekre) szükségképpen egyoldalú. Igehirdetésünkben mindenkor az adott textushoz igazodva, igyekezzünk válogatás nélkül a kifejezésmódok mindenikét használni.

Krisztus váltsághaláláról szólva, kifejezési módunkkal szemben emlékeztet Pál apostol, magának a ténynek többletére (pl. Rm 5,6-8). Mi emberek is meghalhatunk egymásért: anya a gyermekéért, barát a barátjáért, katona a népéért. Ezek mind nagyon nagy dolgok, de mégis különböznek Jézus áldozatától, mert a felhozott példákban bűnösök halnak meg bűnösökért, Jézus esetében pedig a bűnnélküli halt meg a bűnösökért: ellenségeiért. Hatása is más. A földi életre ugyan óriás jelentőségű, ha valaki meghal érettünk, hogy mi élhessünk, de Istennel nem békíthet meg és nem válthat meg minket.

25.2.5. A már most és a még nem

Krisztus áldozatában a mi óemberünk is megítéltetett, de előtűnt a mi Isten kedve szerint való újemberünk is. Önmagunkban véve bűnösök vagyunk, de Krisztusban ítéletileg igazak. Ő nemcsak hírül adja, nemcsak munkálja a váltságot, hanem ő maga a mi váltságunk (1Kor 1,30). Ezért a választottak élete elválaszthatatlan Krisztus életétől (Gal 2,20).

A váltság természetét megvilágítja az, amit ,,kettős idejűségnek'' szoktak nevezni. Cullmann ismert hasonlata szerint: Krisztus megvívta már halálával és feltámadásával értünk a ,,döntő csatát'', de hátra van még a ,,végső győzelem''. (A sztálingrádi csata után is hosszú volt még az út Berlin elfoglalásáig.) A döntő csata és a végső győzelem különbsége folytán, mi a ,,már most'' és a ,,még nem'' átmeneti állapotában élünk. Máris Krisztus megváltottai vagyunk, de ugyanakkor várjuk a ,,teljes váltság'' napját, a végidők ígéretét, amikor Krisztus uralma nyilvánvalóvá válik. Mi tökéletesen megváltottak vagyunk, de még nagyon tökéletlen megváltottak. Ezért int és kérlel Pál bennünket: ,,Néktek adatott a kegyelem a Krisztusért... annakokáért ugyanaz az indulat legyen bennetek, mint volt a Krisztus Jézusban'' (Fil 1,29-2,5). ,,Az Úr közel!'' (Fil 4,5)

Az utóbbi megállapításokban főleg az apostoli levelek tanító szakaszaira támaszkodtunk. De nemcsak ezek a levelek, hanem a Biblia más helyei is, az elbeszélő részek, történetek, példázatok, énekek, szertartási rendelkezések, cselekmények és imádságok, mind a váltság fényében állanak s a váltságról tesznek bizonyságot, még akkor is, ha elő sem fordul bennük a váltság szó. Az úri imádság pl. a megváltott istenfiak könyörgése és hálaadása, a Tízparancsolat pedig a kegyelem fegyelme, a szövetség életrendje.

25.3. ,,Szálla alá poklokra''

25.3.1. A formula eredete

Az Apostoli hitformának ez a tétele hiányzik hitformánk őséből, a Nicaeai hitvallásból. Ott csak Krisztus eltemetéséről van szó, és aztán a feltámadására vonatkozó tétel következik. -- Az Athanasius neve alatt fennmaradt, de a névadó halála után legalább 3-4 évszázaddal később keletkezett hitvallás viszont az eltemettetést nem említi, s e helyett a poklokra való alászállásról beszél. Apostoli hitformánk, mely mai alakjában a 8. századból való, egyesíti magában mind a Nicaeai, mind az Athanasiusi hitvallás említett tételét. A Krisztus eltemettetését kifejező tétel után azt mondja Krisztusról: szálla alá poklokra. A tételek sorrendje a keletkezés illetve az egyesítés idői rendjének felel meg. -- Mit jelent a poklokra való alászállás? Mint hitvallási formula, csak a 4. század zsinati végzéseiben tűnik fel először, a nélkül azonban, hogy motívuma tisztázható volna.

25.3.2. Kálvin magyarázata

Az Institutio szerint (II. 16. 8.) Krisztus nem közönséges testi halált halt, hanem váltsághalált. Halálában az emberiség bűnéért szenvedte el a büntetést. (És 53,5)

Ebben a halálban a pokol minden kínját kellett elszenvednie. Lelkében a poklok csapataival és az örök halál iszonyatával harcolt, s ezt a harcot oly győzedelmesen vívta meg, hogy nekünk már nem kell félnünk ezektől a sötét hatalmaktól, és elmondhatjuk: ,,Halál, hol a te fullánkod; pokol, hol a te diadalmad?'' (1Kor 15,55)

De, ha a pokolra való alászállás Krisztus halálának rendkívüliségét, pokoli szenvedését akarja kifejezni, miért ez a sorrend az Apostoli hitformában? Miért a Pilátus alatti szenvedés, halál és eltemettetés után van hitvallásunkba iktatva? -- Kálvin szerint ennek az az értelme: Miután előszámláltatott, hogy Krisztus mit szenvedett az emberek színe előtt, csatolva van az a láthatatlan és megfoghatatlan ítélet, melyet Isten előtt kellett miérettünk elviselnie. A poklokra való alászállás a belső magyarázata annak, ami külsőleg, a halállal és sírba tétellel történt. A poklokra való alászállást tehát képes értelemben vesszük: az értünk vállalt büntetést tetőfokát, s kibeszélhetetlen lelki szenvedést jelenti.

Ha Krisztus csak testileg szenvedett volna, csak a testnek és nem a testnek és léleknek megváltója. Ez a lelki szenvedés nyilván a testinél is súlyosabb lehetett. Arányait nem ismerhetjük, csak sejthetjük s a jelekből következtethetünk rá. Mikor Jézus Pétert és a Zebedeus fiakat maga mellé vette a Gecsemáné kertben ,,kezde szomorkodni és gyötrődni''. Ekkor monda nékik: ,,Felette igen szomorú az én lelkem, mind halálig''. (Mt 26,37k) -- A nagy haláltusában angyal jelent meg erősítésére. A vívódó Jézusról ezt mondja az Írás: ,,Az ő verejtéke olyan vala, mint a nagy vércseppek.'' (Lk 22,44) Vívódásában így kiált fel: ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet!'' (Mt 27,43) A mártírok szenvedése valóban más volt, a Krisztuséval össze sem hasonlítható. Ők nem érezték az Istentől való elhagyattatás kínját. István egyenesen megnyilatkozott egeket látott és boldogan ment a halálba. Éppen az Istentől való elhagyattatás a poklok-pokla.

Ha nem vesszük figyelembe Jézus halálának rendkívüliségét, megütközhetnénk azon, hogy Jézus lágyabbnak és félénkebbnek mutatkozott mint a legtöbb közönséges ember. Gyilkosok, rablók és gonosztevők megátalkodottan sietnek a halálba; azt sokan gőgös lélekkel megvetik, mások meg nyugodtan elszenvedik. Isten Fia viszont megrémült, vért verítékezett? Megszégyenítő gyöngeség volna, ha a közönséges haláltól való félelmében ennyire gyötrődött volna. Nem; Krisztus harca súlyosabb volt, mintha közönséges halállal vívódott volna.

Éppen halálának rendkívüliségéből láthatjuk, milyen sokba került Isten Fiának az üdvünk. Mikor kezdődött a poklokra való alászállás? Amikor a ,,keserű pohár'' elmulasztásáért könyörgött Jézus. És mikor végződött? Amikor az Atya kezébe tette lelkét. Kálvinnak ezt a magyarázatát követik hitvallásaink (Heid. káté 44. k.)

25.3.3. A római vélekedés

A római katolikus egyház kihasználja az Apostoli hitforma tételeinek sorrendjét és egészen másként magyarázza a poklokra való alászállást. E szerint Jézus valósággal az ,,alvilágba'' ment, az ,,atyák előcsarnokába'' (limbus patrum) és első királyi tényeként meghirdette ott a megváltást, az Ószövetség reá várakozó kegyeseinek.

Ez a magyarázat egy bevallottan homályos (Schütz: Dogmatika I. 495. l.) szentírási helyre: 1Pét 3,18-20-ra támaszkodik: ,,elmenvén, a tömlöcben levő lelkeknek is prédikált'' stb. Ez a hely azonban kifejezetten a Noé korabeli engedetlenekről szól csupán, nem pedig az Ószövetség kegyeseiről, s mint az összefüggésből kitűnik, Noéval kapcsolatban a ,,vízen át való megtartatásról'', mint a keresztség előképéről beszél. (Római részről néhány rokonhangzású helyet, mint Ef 4,8-10; Rm 10,7 is idézni szoktak, de csekély bizonyító erővel. Az evangéliumok Jézus ,,pokoljárásáról'' egyáltalán nem beszélnek.)

Kálvin is ismeri a szóba jöhető szentírási helyeket, s az ingatag alapozású római érvelést, a mitológiai értelemben vett alászállás gondolatát mégis elutasítja. Ilyen alászállás nélkül is áll a Biblia egyértelmű tanítása: az ószövetség kegyesei, már a megígért Krisztus érdemére való tekintettel üdvözültek. (Csel 15,1; 1Kor 10,3-4 stb.) Krisztus váltsághalálának ugyanis visszaható ereje is van, s ennek érvényesítése nincs a poklokra való személyes alászálláshoz kötve.

25.3.4. A vita fellobbanásai

Homályos kérdésről lévén szó, a vita a l6. századdal sem csitult el. Protestáns exegéták is emlegetik olykor a pokolra való alászállást, mint amely Krisztus királyi tisztének első ténye: íme, éppen a sátán birodalmában hirdette meg Krisztus a diadalmas váltságot. A gondolat bármily tetszetős, éppen az újabb bibliakutatás eredményei meggondolásra késztetnek.

  1. Nevezetesen a hades vagy seol, amiről itt szó van eredetileg egyszerűen a holtak házát jelentette, s csak a középkortól kezdve lett minősítetten a kárhozottak helye, a pokol, ahol a gonosz lelkek bűnhődnek. (Ebbe a jelentésváltozásba belejátszott a purgatóriummal kapcsolatos római spekuláció.) Eredetileg bibliai értelemben tehát a holtak háza már az a sziklasír is, ahová Jézust temették. Ebben az esetben pedig a poklokra való alászállás csupán a katabasis végső fokát jelenti, azt, hogy Jézus vállalta értünk a hades-t is. A poklokra való alászállás tehát az eltemettetést magyarázza, úgy hogy azt egy fokozott erejű kifejezéssel teszi nyomatékosabbá. Jézus diadala (az anabasis) különben is később, csak a feltámadással kezdődik.
  2. Olykor megpendítenek egy másik gondolatot is, mely szerint a poklokra való alászálláson azt kell értenünk, hogy Jézus a holtak birodalmában prédikált: meghirdette a várakozó lelkeknek a szabadítás örömét, s ezzel mintegy újra felkínálta nekik az evangéliumot. Ebből fakad a további kérdés: Prolongálható-e a döntésre kiszabott idő a halál utánra?

    A hivatkozási hely (1Pét 9,6) határozottan múlt időben s egyszeri esetről beszél, tehát a későbbi időkre nem általánosítható. Még a hirdetett evangélium hallótávolságán kívül maradottakra sem. Igaz, Isten számára nyitva állhatnak olyan lehetőségek is, melyek az embernél a halállal lezárultak. A Biblia azonban az erre vonatkozó spekulációk útját határozottan lezárja. A földi élet egyszeri lehetőség a döntésre. A döntés megismétléséről, illetve módosításáról, mint későbbi hades-beli lehetőségről a Biblia egyáltalán nem beszél. Ezért óv a felkínált alkalmak elszalasztásától, az élet eljátszásától. ,,Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket!'' (Zsid 3, 15) A Gazdag és Lázár példázata pedig a ,,nagy közbevettetésről'' beszél, mely a halál után már lehetetlenné teszi az ,,általmenetelt'' (Lk 16,26). Egyébként is az efféle spekuláció az üdvegyetemesség gondolatával való felelőtlen játék.

Jó, ha itt is világosan látjuk a dogmatika Biblia-szabta határait. Jézus a megtért gonosztevőnek azt mondta a kereszten: ,,Ma velem leszel a paradicsomban''. Utolsó szavai szerint pedig az Atya kezébe tette le lelkét. (Lk 23,43-46) Sem a dogmatika, sem semmiféle teológia nem tehet ezeken túlmenő megállapításokat a Krisztus halála és feltámadása közt történtekre. Mi se mondhatunk többet, mert a többlet úgyis csak emberi bölcsesség hitető beszéde.