21. fejezet: A Kiengesztelő

21.1. Kyrios Christos

21.1.1. A név eredete

Már a mennyei Atyáról szóló tanításban kaptuk azt a feleletet: a názáreti Jézus az Úr. De ott mindjárt hozzá kellett tennünk, a Biblia mégis elsősorban nem őt, hanem a mennyei Atyát tekinti úrnak. A názáreti Jézus, mint az atyai akarat hirdetője és betöltője, szolgai alakjában túlutal önmagán. Az Atyáról szóló tanban ezt az utalást kellett követnünk.

Most, a Fiúról szóló tanban ugyancsak a Szentírás alapján, egy másik vonalon indulunk el, s arról kell beszélnünk: a Szentírás, anélkül, hogy az Atya és Fiú között levő különbséget megtagadná, közösségben, sőt egységben látja a Fiút az Atyával. Midőn az egységről beszélünk, Jézus Krisztus istenségéről lesz szó. Istensége alapján Urunk ő minékünk. A Biblia a Kyrios szóval fejezi ki Jézus istenségét.

A kyrios szót a kutatók többféleképpen magyarázták, és gyakran elmagyarázták. Olykor egyszerű és érdektelen udvariassági formulának vélték, mint amilyen ma pl. a mister vagy a monsieur, amiben felesleges vallásos tartalmat keresni. A bibliai esetek túlnyomó többségében azonban sokkal igényesebbnek bizonyult a kyrios, ezért jelentéskörét tisztázni kellett. A tisztázáshoz többféle támpont kínálkozott. Ez volt a címe az újtestamentomi korban a keleti eredetű misztérium-vallások kultusz-istenségének. De kyrios névvel illették a római császárt is a császárkultusz idején. Ez az elnevezés tehát a Biblián kívül is előfordul, ezért a kutatók feljogosítva érezték magukat arra, hogy a Biblián kívüli vallásokból, illetve a császárkultuszból vezessék le a bibliai Kyriost.

Különösen széleskörű kutatást végzett ezen a területen W. Bousset (Kyrios Christos, 1913 és 1921). Szerinte s a nyomdokain járók szerint nem a palesztinai ősgyülekezetben, hanem a hellenizmus talaján, közelebbről Antiochiában bukkan fel a Kyrios-cím a Krisztus-kultuszban. Indokolt tehát a vallástörténeti levezetés, mely természetesen kölcsönzésnek tüntette fel ezt a bibliai fogalmat, s magát a fogalmat is idegen elemekkel terhelte, homályossá, sőt zavarossá tette.

Nyomban egyértelművé válik azonban a kyrios fogalom, ha nem biblián kívüli jelenségekből származtatjuk és nem vallástörténeti analógiákkal akarjuk magyarázni, mint a századelő divatja diktálta, hanem bibliai gyökérzetét keressük és az ószövetségből merítjük a magyarázatot. Megfelelő tárgyi indoka éppen ennek az eljárásnak van. Históriai adataink szerint ugyanis az őskeresztyén gyülekezet és a palesztinai, valamint a hellenisztikus zsinagóga között eredetileg szoros kapcsolat állott fenn. Jézus maga is tanított a zsinagógában, Pál apostol is térítő útjain elsőrenden a zsinagógákba látogatott el. Ebből a kapcsolatból lehet és kell is a Kyrios nevet magyaráznunk.

21.1.2. A név tartalma

Egy közismert tényből induljunk ki. A Krisztus születése körüli századokban már a zsidó törvényeskedés bevett szokása volt, hogy az Isten nevét jelző tetragramm, a JHVH helyett Adonaj-t olvastak. A Kyrios pedig nem egyéb, mint az Adonaj görög mása, s pontosan megfelel az arám Mar szónak. Utóbbi ismerős előttünk a Maranatha, ,,Jövel Urunk'' kifejezésből. Hogy ez az arám kifejezés Pál görög szövegében, az 1Kor 16,22-ben előfordul, igen jelentős tény. Nyilván, ismert istentiszteleti formula szólal itt meg, amit az arámul beszélő palesztinai ősgyülekezetben széltében használtak. Pál ugyanezen levélben világosan el is határolja magát a kyrios szó minden másfajta (társadalmi, politikai vagy vallási) használatától: ,,Mert ha vannak is úgynevezett istenek... és van sok úr (kyrioi), mindazonáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya... és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség és mi is őáltala.'' (1Kor 8,5-6 v.ö. Rm 10,9-el) -- Íme, a Kyrios nem egyéb, mint az ószövetségi istennév, a Jahve-Adonaj görög fordítása és Jézusra való alkalmazása.

Az Újszövetség egyértelmű Krisztus-bizonyságtételét aláhúzza a vértanúk hosszú sora. Az üldözések indoka kezdettől fogva az volt: a keresztyének elismerték ugyan az állami felsőbbséget a maga viszonylagosságában, de végső fokon Jézust vallották az Úrnak, s nem a császárt (Csel 17,7). ,,Bizonnyal... Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten.'' (Csel 2,36) ,,Ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.'' (Fil 2,9-11) -- Igaz, Jézus Krisztus Úr-volta a feltámadással vált nyilvánvalóvá, de mielőtt a hellenizmus világában a Kyrios-Christos kultusza kialakult, a palesztinai ősgyülekezetben már Jézust istenként tisztelték, az Istenre vonatkozó ószövetségi felségjelzőket, kivált pedig a 110. király-zsoltárt Jézusra alkalmazták (pl. Mk 12,35-37 par.), ezzel istenségét ország-világ előtt elismerték és megvallották.

A Kyrios név bibliai levezetését és egyben Jézus istenségét indokolja az a rendkívüli gyakorlati jelentőség is, amit a Biblia Jézus nevének tulajdonít. Figyeljük csak meg: Jézus nevében jövendöltek, tanítottak, prédikáltak, kereszteltek, bűnt bocsátottak, démonokat űztek és sok más csodát tettek, az ő nevében gyűltek össze a hívek, ebben a névben hittek, ettől várták a segítséget és megtartatást, ezért a névért javaikat elhagyták, sőt bántalmazást, üldöztetést és halált is szenvedtek. -- Pál szavai szerint: megmosattattak, megszenteltettek és megigazíttattak az Úr Jézus nevében (1Kor 6,11). Szinte azt mondhatnók: az Úr Jézus neve az a hely, ahol az első keresztyének élete lejátszódik (Kol 3,17).

Az ő neve, mint mindezekből látjuk, ugyanaz a mindent átfogó név, mint az ószövetségben a Jahve neve. Jahve neve is az emberek számára kijelentett Istent jelöli. Emlékezzünk végül Jézus saját kinyilatkoztatására: ,,Én és az Atya egy vagyunk.'' Jézus egész élete és tanítása csodálatosan összecsendül a Kyrios név tartalmával, ami viszont a krisztológia összfoglalata.

21.2. Krisztus istenségének kétféle félreértése

Bármennyire világos is az Atya és Fiú egységét, vagyis a Krisztus istenségét megvalló bibliai bizonyságtétel, mégis félreérthetjük, ha úgy képzeljük, hogy ez a bizonyságtétel eredetileg egy emberi egyéniségre vonatkozott, aki később valamiképpen isteni rangra emelkedett. De félreérjük akkor is, ha úgy vélekedünk, hogy a Krisztus-bizonyságtételben csupán az isteneszme megszemélyesítésével, vagy köztünk megjelent szimbólumával van dolgunk. Vizsgáljuk meg ezt a kétféle félreértést és állapítsuk meg, hol a hiba.

  1. Krisztus istenségét először is individualista értelemben lehet félreérteni. E szerint nem más e bizonyságtétel, mint egy embernek, egy nagy férfiúnak az apoteózisa. -- Titokzatos személyisége és ámulatba ejtő cselekedetei, környezetére oly rendkívüli hatást gyakoroltak, hogy apránkint kialakult a szemlélőkben az a magával ragadó gondolat, amely szinte elemi erővel tört ki belőlük: ő több mint ember, ő Isten!

    Mi lehet ennek a csodálatos hatásnak a magyarázata? A gyermekiességnek benne mindvégig megmaradó üdesége, a szabadság és engedelmesség bámulatos egysége, a halálig való szeretet és hűség, valami királyi vonással egyesülve. Ez hatott kortársaira és ez hat többé-kevésbé az utókorra, mely mindezen felül, még a vallásalapítót is látja Jézusban. A galileai vidéki rabbiból -- mert hisz eleinte ennek tartották -- ilyen lelki adottságok miatt emelkedett tisztelői szemében prófétai rangra, az Illés próféta rangjára. Egyben politikai messiásként is kezdték tisztelni, s mint ilyet: Dávid fiának, sőt Isten fiának is nevezgették. Tisztelete egyre hatványozódott, s annak a halál sem vetett véget.

    Halála után, rajongó híveinek látomásokban jelenik meg és ,,lelkükben'' tovább él. Mennyei lénynek tekintik; most már a meghatványozódott tisztelet hevében nem lehetetlen az Istennel való azonosítása sem. Az azonosításnál valami kiinduló pontot is keresnek; úgy vélik, vagy a születéskor, vagy a keresztség alkalmával, vagy a megdicsőülés hegyén, vagy a feltámadáskor maga Isten emelte őt fiúi rangra.

    E szerint voltaképpen csak hívei lelkesedése csinált az ember-Jézusból Istent. Maga Jézus, tárgya volt csupán ennek a rajongásig fokozódó lelkesedésnek. Egy csodálatos embert Istenné idealizált a hivők serege, úgy mint ahogy az a világtörténelem folyamán másokkal is megesett. Az ember mindenkor szeret héroszokat csinálni.

    Ez az úgynevezett ebionita krisztológia. Nevét azért kapta, mert a 2. század egyik herezisében, az Ebionról elnevezett ebionitizmusban tűnt fel először, hogy aztán más és más néven tünedezzék fel újra a dogmatörténet folyamán, egészen napjainkig.

  2. Krisztus istenségét másodszor kollektivista értelemben is félre lehet érteni. Ez a félreértés az előbbinek éppen az ellenkezője. E szerint Jézus nem egyéb, mint valami általános igazság, vagy közismert eszme megszemélyesítése, perszonifikációja. Ilyen eszme pl. az Isten és az ember egységének gondolata, vagy az életszerzés a halál útján. Ezt az eszmét is sokfelé ismerik.

    Hogy éppen a názáreti Jézus volt az, akiben ez az eszme megjelenült, vagy megjelenülni látszott, az merő véletlen, sőt mellékes dolog, annyira mellékes, hogy az ő történeti valóságát akár tagadni is lehetne. Nem származnék semmi nagyobb baj ebből a tagadásból. Mitikus alak, valamely általános igazság megtestesítője, vagy a Dániel próféciájában meghirdetett Embernek Fia, vagy a jól ismert Praeexistens Logos, vagy a Világmegváltó, akiről a hellenizmus világában mindenfelé tudtak valamit.

    Amennyiben valaki éppen a názáreti Jézusban pillantotta meg ezt az eszmét, az aztán mint az eszme hordozóját, illetve szimbólumát tisztelte őt és Kyriosnak, Isten Fiának nevezte. Az okoskodás aztán Jézust tudatosan Istennel azonosította, vagyis a kiegyenlítést közte és Isten között elvégezte. -- A Krisztus lelkesedés lökőereje tehát az isteneszme, s Krisztus csak mint az eszme kristályosodási pontja, mint az idea szemlélhetővé válása fontos. Ilyen kristályosodási pontok azonban Krisztuson kívül is elképzelhetők és a történet folyamán ki is mutathatók.

    Ez a doketikus krisztológia, mely először ugyancsak a 2. század herezisében, a doketizmusban (a dokeo = látszani igéből származik az elnevezés) tűnt fel, hogy azután más és más néven tünedezzék fel újra a dogmatörténet folyamán egészen napjainkig.

21.3. A két krisztológiai herezis összefüggése

21.3.1. Rokon a kettő

Az ebionitizmus és a doketizmus első látszatra teljesen ellentmond egymásnak. Alkatilag azonban nagyon is rokon a kettő. Az ebionitizmus úgy értelmezi Jézust, mint a történet legmagasabb csúcsát, a történet-felettibe emelkedő történetet; a doketizmus pedig a történet síkjába bocsátkozó történet-felettit látja benne. Az előbbi szerint Jézus az emberiség életfájának legnagyszerűbb kivirágzása, az utóbbi szerint meg 6 az isteni jelenlét legtökéletesebb szimbóluma. -- Ez a két félreértés megegyezik egymással abban, hogy a Krisztus istenségére vonatkozó bibliai bizonyságtételt egyik sem veszi komolyan. Mindenik csak képes beszédet, afféle szólásmondást lát benne, nem pedig a szó szoros értelmében veendő igazságot.

Az egyház már a 2, században elvetette mind a két herezist, leleplezvén a bennük rejlő félreértést. Ezáltal mintegy jó előre megítélte azokat a hereziseket is, melyek a történet folyamán az ebionitizmus és doketizmus nyomába léptek, s e két ősherezis szellemi örökségéből éltek. -- Valóban, Krisztus kilétét s az istenségére vonatkozó bizonyságtételt csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy semmi köze sincsen, sem egy ember megistenítéséhez, sem az Isten eszméjének, vagy egy isteni ideának a megszemélyesítéséhez. De érdemes tovább is folytatnunk az elemzést.

21.3.2. Hangsúlybeli különbség félreértése

Az ebionitizmus és doketizmus voltaképpen a Bibliában lejátszódó szükségszerű dialektika félreértése, mégpedig teljes félreértése. A Biblia íróinál ugyanis meg lehet különböztetni, de nem lehet szétválasztani két gondolatot: az egyik az, hogy Jézusban Isten van előttünk, a másik meg, hogy Isten Jézusban van előttünk. Az első az Atyáról szóló tannak, a szorosabb értelemben vett teológiának az alaptétele, 1 a második meg a fiúról szóló tannak, a krisztológiának. Az elsővel inkább a szinoptikusoknál, a másodikkal pedig inkább Jánosnál találkozunk.

De azért a szinoptikusok nem akarják azt állítani, hogy ők Jézusban csupán embert láttak, később aztán egyszer csak felfedezték benne az Istent. Viszont János sem akarja azt állítani, hogy csak egy eszmének, vagy egy általános igazságnak megszemélyesítését látta Jézusban.

Mindenik evangélista (a szinoptikusok éppúgy, mint János), amint bizonyságtevésbe fog és evangéliumot ír, kezdettől fogva Istent látja Jézusban és Jézusban látja Istent. Erről a kettős tényről tesz bizonyságot valamennyi evangélium, s voltaképp hangsúlybeli különbség van csupán a szinoptikusok és János között. De éppen a hangsúlybeli különbség miatt van szükség a szinoptikusok mellett Jánosra, s János mellett a szinoptikusokra.

Ezt a hangsúlybeli különbséget értette félre a 2. század két ősherezise, s e félreértés következtében az ebionitizmus kijátszotta a szinoptikusokat Jánossal szemben, a doketizmus meg Jánost a szinoptikusokkal szemben. Az ebionitizmus -- mint láttuk az ,,ember-Jézusból'' indult ki és azt mondta: Jézusban Isten van előttünk, a doketizmus pedig ,,Istenből'', illetve a ,,Logosból'', és azt tanította: az isteneszme Jézusban öltött testet. Egyik herezis az egyik gondolatot, a másik meg a másikat sajátította ki, holott e két gondolatnak csak együttesen van igazsága.

21.3.3. Átváltás a félúton

Ámde egységét a két gondolat csak a hitben kaphatja meg. A hereziseknél azonban éppen a hitben volt hiba. A herezisek ugyanis nem hitből indultak ki, hanem ismeretből. Az ebionitizmus egy embernek az ismeretéből, a doketizmus meg egy idea, az isteneszme ismeretéből. Ezt az ismeretet aztán kifejtése feleútján mint a leírásból láttuk -- átváltották hitre, pontosabban arra a hiedelemre, hogy az az ember valamiképpen ,,Isten'', illetve, hogy az isteneszme abban az emberben vált szemlélhetővé.

Az a különbség tehát e herezisek és az evangéliumi tanítás között, hogy a herezisek esetében egy emberi elgondolás áll az élen, az evangéliumokban pedig az isteni kijelentés. Amott az ismeret válik hiedelemmé, emitt meg a hitetlenség hitté. -- Az evangéliumok megírásának éppen a kijelentés által támasztott hit volt az előfeltétele, az, hogy Jézusban Istent találták meg, mert Jézust nem is lehet másképp, mint istent megtalálni; viszont Istent a Jézusban találták meg, mert Istent nem is lehet máshol, csak a Jézusban megtalálni. Ez éppoly vitathatatlan és magától értetődő igazság az evangélisták előtt, mint a próféták előtt a Jehova istensége. Ha nem ez lett volna az evangélisták kiindulása, hanem egy ember idealizálása, vagy egy idea emberiesítése, mitologizálása, akkor joggal szorították volna ki a keresztyéneket az ószövetségi szent gyülekezetből.

A két ősherezisre vonatkozó kritikát így foglalhatjuk össze: Jézus Krisztus az Ő Atyját jelentette ki, az Ő Atyja pedig Isten. De jelentheti-e ki valaki más Istent, mint maga Isten? Egy idealizált ember, vagy emberiesített idea bizonyára nem lett volna képes Isten kijelentésére. Az, aki Istent kijelenti, nemcsak ,,majdnem Isten'', és nemcsak ,,valamiképpen Isten'', hanem minden fenntartás nélkül a z Isten. Ha korlátozzuk, vagy gyengítjük istenségét, akkor már meg is tagadtuk azt, de megtagadtuk vele együtt a szó bibliai értelmében vett isteni kijelentést is.

21.4. Mit jelent reánk nézve Krisztus istensége?

Nem azért Úr a Krisztus, mert az emberek Úrrá tették, hanem azért, mert a mennyei Atya tette őt Úrrá, akinek ő az Egyszülötte. Ha valaki nincs abban a helyzetben, hogy az első bizonyságtevőkkel együtt vallja Krisztus Úr-voltát, legfeljebb tagadhatja, de le nem vezetheti, meg nem indokolhatja és el nem vitathatja. ,,Úr a Jézus Krisztus'', -- ez a mondat analitikus ítélet, mert olyasmit állít, ami már eleve bent van az alanyban. Vagy ez az analitikus ítélet áll a Jézusra vonatkozó gondolataink élén, s akkor csakugyan Jézusról beszélünk, vagy nem ez a mondat áll, s akkor hasztalan szószaporítás a beszédünk, mert nem Jézusról beszélünk.

Krisztus Úr-volta az ő Fiúságát s ezzel együtt Isten-voltát jelenti.

De mit jelent reánk nézve istenségének megvallása? Korántsem valami magától értetődő eseményt. A bibliai kijelentés kettős értelmű: A Fiúban az Atyát, de az Atya által a Fiút is. Ennek megfelelően a kijelentés hatása is összetett jellegű. Nevezetesen Jézus nemcsak hirdeti Istent, mint a mi létünk távoli Urát, hanem azt is, hogy Isten közel jött hozzánk, s a meghallgatással együtt felelősségébresztést is akar. Sőt, nemcsak kapcsolatot, szövetségi viszonyt akar, hanem meg is nyit minket akarata számára. Nemcsak egyszerűen alávet teremtői hatalmának, hanem úgy beszél hozzánk, mint akik hallani, érteni és engedelmeskedni tudunk. Úgy bánik velünk a Teremtő, mint személy a személlyel.

Éppen az a csodálatos, úgy tud hozzánk jönni, hogy velünk egyáltalán kapcsolatot és viszonyt teremthet. Ezen a ponton ne filozófiai, hanem teológiai nehézségekre gondoljunk. Tehát nem az a probléma, hogy a végtelen a végessel, a minden a semmiséggel, a porszemmel viszonyba léphet, hanem az, hogy mi Isten lázadó teremtményei, ellenségei vagyunk, és Ő ellenségeivel keres kapcsolatot és viszonyt a kijelentésben.

Honnét tudjuk, hogy ellenségei vagyunk? Nem mi magunktól. A mi Isten-ellenes magatartásunk nem az anyag és szellem, nem a test és lélek ,,minőségi ellentétéből'' fakad. Tehát itt se filozófiai, hanem teológiai magyarázatot keressünk, a Biblia útmutatása szerint.

A tékozló fiúból ilyen vallomás tör fel: ,,Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz!'' (Lk 15,21) Ez nem elvont spekulációk útján szerzett önismeret; ez az elhagyott otthonra, annak az élményére visszagondoló fiúban vetődött fel. Csak amikor eszébe jutott az atyai hajlék, az emberséges élet melengető képe, akkor döbbent rá tékozló voltára. -- Hogy Isten ellenségei vagyunk mi is akkor tudjuk meg, midőn Isten már közelít felénk és új viszony útját egyengeti. Nem mi magunkból, hanem az igéből tűnik ki lázadó voltunk, hogy vakmerően dacolni merünk a Teremtővel és a magunk urai akarunk lenni.

Isten igéjét azonban fonákjára fordult életünkben nem hallhatjuk meg. Nemcsak azért, mert nem is nagyon akarjuk meghallani, hanem mert életünk engedetlen, tehát ténylegesen süket élet. Magatartásunk érthetetlenné és megfoghatatlanná teszi számunkra még azt az igét is, mely a fülünkbe jut. Kétessé teszi az ígéretet, hogy Isten egyáltalán hozzánk fordul és megszólít minket.

Isten igéje a bukott ember számára nemcsak szubjektív, hanem objektív értelemben sem létezik, szóval egyáltalán nem létezik. S ha mindennek ellenére egyszer mégis meghallhatjuk, mert hallanunk adatik, ne magyarázzuk úgy, hogy van bennünk egy darab, mely épen maradt a romlásban, van bennünk valami romolhatatlan vallásos képesség. Nem. Ez a hallás, csakis kegyelem. (Rm 8,7; 5,10a; Jn 1,5 és 11; 3,11 és 32)

Jézus istenségének felismerése és megvallása tehát Isten hozzánk való jövetelét, egyszóval: a kiengesztelődést jelenti. Mint ahogy az Atya munkáját a szóban foglaltuk össze: teremtés, a Fiú munkáját pedig ebben, hogy kiengesztelés. Jézus Krisztus a kijelentésben kiengesztelődést, megbékélést hozott nékünk.

A kijelentés tehát kiengesztelést, vagy mint a görög Biblia mondja: katallagé-t jelent, nem pedig váltságot: apolytrosis-t. A váltság a Bibliában eszkatalógiai fogalom, a váradalmak tárgya. (A váltság eszkatalógiai jellegére nézve lásd a következő nagy horderejű lókusokat: Lk 21,28; Rm 8,23; Ef 4,30 stb.) Pál apostol nem a váltságban, hanem a kiengesztelésben foglalja össze Jézus munkáját, mondván: ,,Mi, amikor ellenségei voltunk (Istennek), megbékéltünk Istennel, az ő Fiának halála által.'' (Rm 5,10 vö. Kol 1,21) -- Ez a szóhasználat ott van a II. Helvét hitvallásban is. Az evangélium értelmét a hitvallás így foglalja össze: ,,Nékünk ajándékozta Isten az ő egyetlenegy Fiát és benne az Atyával való megbékélést.'' Ezzel összhangban tanít a pásztorkodásról is hitvallásunk: ,,Az Úr az egyház szolgáira bízta a megbékéltetés szolgálatát.'' (13 k.)

21.5. Hogy viszonylik a kijelentés a teremtéshez?

A kiengesztelés az isteni szeretet műve: ,,Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte.'' (Jn 3,16) Az a szeretet azonban, mely Krisztusban megjelent, nem azonos azzal a szeretettel, amivel Isten a világot teremtette. Ez már az elveszett világ és bűnössé vált ember iránt való szeretet. A kiengesztelés éppen azért új kezdés a teremtéssel szemben, s nem a teremtés folytatása vagy teljességre jutása.

A kiengesztelést tehát nem lehet a teremtésből levezetni, s nem lehet a teremtésből magyarázni, mint ahogy Schleiermacherék és a modernek tették. A kiengesztelés novum, a kiengesztelés csoda a bukott világban, s mint minden csoda Isten megindokolhatatlan, szabad kegyelmi ténye. -- Sorrend tekintetében a kiengesztelés a teremtés után következik. Egy másik isteni aktus, mely -- ismételjük -- nem vezethető le az elsőből. De teljes újszerűségében és megfoghatatlanságában az elsőre vonatkozó aktus. Teremtés nélkül ugyanis nem lehetett volna kiengesztelődés.

Azonban e vonatkozás ellenére is a kiengesztelés semmivel sem érthetőbb, semmivel sem kisebb csoda, és nem kevésbé isteni, mint a teremtés. Mint ahogyan a teremtés creatio ex nihilo, a kiengesztelés viszont a holtak feltámadását, az új életet és új embert jelenti. Mint ahogy Istennek, mint Teremtőnek az életet köszönhetjük, Istennek, mint kiengesztelőnek az örök életet, De bármennyire is különbözzék a teremtés és a kiengesztelés, eredetében mégis együvé tartozik. Ezt az egységet a trinitástan kerülő útján láthatjuk meg. A teremtés a kiengesztelés csodájának egységét, az Atya és Fiú, a Teremtő és Kiengesztelő trinitásbeli csodálatos egysége adja meg.