19. fejezet: A gondviselés

19.1. Filozófiai félresiklások

19.1.1. A deizmus

A gondviselésről valamiféle elképzelése hivőnek és hitetlennek régtől fogva van. Teológiai és filozófiai gondolatok nemcsak egymás mellett futottak, hanem gyakorta keveredtek is. Jellemző a Madáchnál kifejeződő újkori szemlélet: ,,Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell.'' -- Az újkor embere hatalmas gépezetnek képzeli a világot. Az Alkotó nem tesz mást, minthogy szemmel tartja a teremtés hajnalán üzembe helyezett gép működését. Ez a jellegzetes deista elgondolás. Van benne valami megnyugtató: a világ nem a véletlen vaksors vagy szerencse játékszere, az Alkotó felvigyáz művére. Jelenléte azonban nem zavarhatja a világot, mert őt a deizmus eleve eltávolította a világból. Csak a kívülről és messziről való felügyeletet hagyta meg neki. Az ateizmus aztán ezt is elvitatja.

A deizmus tehát az önállósított világban közvetlen isteni beavatkozás nélkül igyekszik az ólálkodó pesszimizmust elhárítani. A világot nem a vaksors igazgatja, hanem a természeti törvény. Az alkotó a világot egyetemes törvényszerűség alá vetette: az élettelen tárgyakba éppúgy beépítette a törvényszerűen működő természeti erőt, mint ahogy az élőlényekbe is elrejtette a parancsoló ösztönöket. A lex naturae mindent átfog és szabályos működésben tart. Van isteni gondviselés, de nem közvetlen, hanem csak közvetett. Ez az elképzelés gyökerében jóval korábbi, mint az újkori deisták (Shaftesbury, Voltaire, Lessing stb.) tanítása. Már az arisztotelészi filozófia primum movens-e, a világot mozgásba lendítő első ok képzete ebbe az irányba mutatott.

19.1.2. A panteizmus

Látszólagos ellentéte a deizmusnak a panteizmus. Ellentét, mert Istent nem kirekeszti a világból, hanem feloldja a világban, a létjelenségekben. A panteizmus akarati típusát a sztoa testesíti meg és teszi mindmáig hatóvá. Éltetője az a tudat, hogy isteni erő, a logos hatja át a természet világát, úgy mint belső értelem, parancsoló szükség és a mindenség törvénye. A gondviselés annyi, mint a természet ésszerűsége. Senkit sem érhet váratlan meglepetés, ha belelát a természet belső rendjébe s nemcsak annak szükségszerűségét ismeri fel, hanem megtalálja abban a maga szerepét és tudatosan vállalja azt. Csak az önkéntes sorsvállalás ad rendíthetetlen nyugalmat. -- A panteizmusban, akárcsak a deizmusban, nem az élő Istennel, hanem valamiféle sorsmagyarázó elvvel állunk szemben. A sztoa kulcsszava és jelmondata: Kövesd a természetet! -- mindent kifejez.

A lényegen az sem változtat, ha a panteizmus akarati típusa mellett érzelmi típusát vesszük szemügyre, s az újplatonizmus módjára a mindenség isteni jellegét erőteljesebben hangsúlyozzuk. Legfeljebb misztikus jelleget ölt a viszonyulás. A test nyomorúságainak úgy próbálunk fölibe kerekedni, hogy eszes lelkünk és intuitív szellemünk révén a Világlélekkel egyesülünk. Ez esetben a gondviselés megnyugtató tudatát az eggyéolvadás adja. Az újplatoni hatásokat többek közt az Ágoston és a fiatal Schleiermacher teológiáján figyelhetjük meg.

19.1.3. A természettudományi gondolkozás hatása

A deista és panteista elgondolás különböző társításokban is színre léphet. A kettő társításában és együttes továbbfejlesztésében, a filozófia mai pangása idején, a természettudományi gondolkozás az irányadó.

Mi sem jellemzőbb az újkori emberre, minthogy meghasonlás támadt ,,a tudományban szárnyat bontogató ész, és a vallás hatalmában maradt érzések'' közt. Ezt nevezik az újkor egyre mélyülő szkizofréniájának. Ha megtagadjuk a vallásos érzés létjogát, a civilizáció elsivárosodik, az ember saját szintje alá süllyed. De hogy lehet a személyes világon túli Lény létét és a világ dolgaiba való beavatkozásait összeegyeztetni a tudományos ismeretekkel?

Példák mutatják, hogy a szkizofrénia feloldása nem lehetetlen. Kiváló tudósok, a mozgató erőket puhatolva, éppen az elmélyedő kutatásban növekvő áhítatot éreznek az élet és lét titkai iránt, s nem egy esetben átverekszik magukat a hagyományos hitig. Az ész is, az érzelem is megkapja a magáét, ezzel helyreáll az élet egyensúlya, belső összhangja. -- De vegyük a másik esetet (ugyancsak emberi oldalról nézve): Ha a szükségérzet nem sarkall a győzelemig, akár a képzelőerő, akár az áhítat nem futja addig, a meghasonlást másképp kell elhárítani. A vallásos ösztön igényét jellemző módon, metafizika nélkül, a természetismeret határai közt próbálják kielégíteni. A figyelem már nem annyira a világ metafizikai mechanizmusára, mint inkább az élet belső szabályozóira irányul. Újabb felfedezések birtokában az ember biogenezisében keresik a gondviselés alapjait. Miként fejlődik, edződik természeti talaján az erkölcsi egyéniség? Kémlelik a magzati szövetek kibontakozását kormányozó vértestek szerepét, aztán a serdülő kori belső elválasztás fejlődésszabályozó hatását, majd a szöveti növekedés lezártával előtérbe lépő idegi regulációk bonyolult szövevényét, továbbá a családi, társadalmi stb. kölcsönhatásokat. Hogyan hallja meg a fejlődő ember lehetőségei kibontására a belső elhívásokat? Arisztotelészezel szólva: hogyan futja ki a formáját?

A vallásos ösztön kielégítésére ilyen élettani összefüggésekben építenek ki autonóm erkölcsöt, mely már eredetében összehangolódott a tudással. Végeredményben az ember saját élete formáló művésze, önmagáért felelős gondviselője. Hogy ezt a felelősséget milyen magas szellemi szinten, valóban az áhítat fokán lehet megélni, példa rá a mi Németh Lászlónk. (Kiadatlan tanulmányok II. 306-365. l.)

A felsorolt típusok többé-kevésbé közös mozgatója a remény: amilyen mértékben kikutatjuk az élet és lét törvényszerűségeit, oly mértékben szerezzük meg a gondviselés kulcsát. Ha ebben a leleplező munkában egyáltalán szerepet kap az istenfogalom, ki fog tűnni: az isteni gondviselés egybeesik a teremtéssel. A teremtés után már a gondviselés a puszta felügyeletnél legfeljebb annyival több, hogy Isten előre tudja a világ sorsát. A gondviselés tehát az eleve-tudás határán semmivel sem ér túl.

A filozófiai félresiklás a teológiában akkor következik be, mikor a teológia saját hagyományait sem értetni, sem érteni nem bírja, már csak koloncként hurcolja. A ránehezedő helyzetből menekülve, a kor filozófiai eszméiben keres új lehetőségeket. Kompromisszumra lép a filozófiával. Az egyezkedés megalkuvó igyekezetében észre sem veszi, az egykor még szárnyaló filozófia, maga is nemzedékek óta bénult, a természettudományi gondolkozás vontatókötelén vergődik.

19.2. A gondviselés bibliai többlete

19.2.1. A teremtés és gondviselés

Teológusok szoktak beszélni folyamatos teremtésről, creatio continua-ról. E szerint nincs határvonal teremtés és gondviselés közt, a kettő egybefolyik. Hivatkoznak pl. az élők világában fellépő váratlan mutációkra, s úgy tüntetik fel ezeket, mint az isteni beavatkozás jeleit. A teremtés művén szüntelenül munkálkodó Isten nem a távoli, hanem a közeli, itt van bennünk és a világban. A creatio continua tanával a deizmust szeretnék ellensúlyozni, sőt cáfolni. A szándék helyes, nem is akarjuk viszonylagos igazságát elvitatni. Mégis, a dolog nem ennyire egyszerű. Ha elmossuk a határt a teremtés és-gondviselés közt, a gondviselés mintegy elnyeli a teremtést. Nincs kész, befejezett alkotás, csak folytonos áradás. Akkor a világnak nincs saját teremtményi léte s ködbe borul a Teremtő világ feletti uralkodása. Ilyen határelmosásra nem találunk bibliai igazolást.

Van teremtés és van gondviselés s nem azonos a kettő. Ha mégis azonosítjuk a kettőt, elhárul ugyan a deizmus kísértése, de kaput nyitunk a nem kevésbé veszedelmes panteista hajlamok előtt. A teremtés és gondviselés különbségét hangsúlyozzuk tehát: a teremtés a lét semmiből való előhívása, a gondviselés pedig a teremtett világra irányul, a már meglevőnek fenntartása és kormányzása.

A különbségtétel mellett azonban a teremtés és gondviselés együvé tartozását is hangsúlyoznunk kell: a teremtéssel Isten az övéivel való szövetség alapjait rakta le, az üdvtörténet terepét készítette elő. A szövetség cselekedeteiben éri el célját a teremtés. A gondviselés tehát Isten szövetségi akaratának és hűségének megnyilvánulása. A gondviselésben a teremtésnek, mint a szövetség alapjának megőrzéséről van szó, Isten atyai gondoskodásáról. Minden más kapcsolaton túl, a szövetség ténye kapcsolja egybe a teremtést a gondviseléssel Isten tanácsvégzésében.

19.2.2. A gondviselés arányai

A Biblia gondviselésre vonatkozó tanítása ott kezdődik, ahol a régibb vagy újabb filozófiai elgondolások végződnek. A Biblia szerint Isten nemcsak törvényeket rejtett e világba, hanem ma is itt munkálkodik. A törvényeket összhangban tartja, úgy működteti. Ha kivonná hatalmas kezét a világból, összeomlanék a világ, káoszba hullana vissza és megsemmisülne. Még ahol pusztán a természeti erők hatása látszik, ott is Isten munkálkodik s a természeti erők csak eszközök kezében. A nap éltető melege, az étel tápértéke, a földi természet megpezsdülése Istentől kapja a hatóerőt. Ő adja a növekedést és áldást. A Biblia számol olyan lehetőséggel; ,,Esztek, de meg nem elégesztek; isztok, de meg nem részegedtek; ruházkodtok, de meg nem melegesztek.'' (Hag 1,6)

De nemcsak a természet rendjét tartja kezében Isten, hanem ő igazgatja az erkölcsi világrendet is. Az egész Szentíráson végighúzódik az a bizonyságtétel, hogy emberek és nemzetek sorsa, futásuk, akarásuk, felemeltetésük és leverettetésük, békéjük és békétlenségük, boldog vagy boldogtalan állapotuk Isten gondviselése alatt áll, őtőle függ. -- Az eleve tudással szemben a gondviselés nagy többlete különösen akkor nyilvánvaló, ha meggondoljuk: Isten nemcsak fenntartja a világ természeti és erkölcsi rendjét, hanem tulajdon célja szolgálatába is állítja. A teremtéstől kezdve a világ céljának megvalósításáig kicsit és nagyot, jelent múltat és jövendőt, mindent Isten gondviselő munkája fog át. ,,Őbenne vagyunk, mozgunk és élünk.'' (Csel 17,28) Isten mindenhatósága folytán a gondviselés, nagyvonalúsága mellett olyan aprólékos, hogy Jézus szavai szerint: ,,Néktek még fejetek hajszálai is mind számon vannak.'' (Mt 10, 30) -- A gondviselés roppant arányaival lenyűgöz, de aprólékosságával ragad meg igazán. A gondviselésben számunkra a kicsi a nagy, az hogy a mi apró emberi gondjaink is mind beletartoznak.

19.2.3. A gondviselés megismerése

Emberi szemmel nem láthatjuk át a gondviselést, csak hihetjük. Ennek három oka van. Először is parányi voltunk s arasznyi létünk a gondviselés időben és térben felmérhetetlenül óriási arányaival áll szemben. Ez már egymagában leküzdhetetlen akadály volna. -- Másodszor bonyolulttá teszi, nemhogy az áttekintést, de még a betekintést is a mennyiségi tényező mellett a minőségi. Isten gondviselésében ugyanis az ember nem jó szándékú vagy semleges tényező, hanem saját akarattal felruházott teremtmény, aki az eset óta -- ha nem is kelhet versenyre a Teremtővel -- az isteni akaratnak ellenáll, Teremtője ellen lázad, vele szemben sötét hatalmak szolgálatába szegődik. Ezért a gondviselést tudakozó elme újra meg újra keresztúton találja magát. Hozzá meg nemcsak az emberek teremtményi szabadságával kell számolnia, hanem a dolgoknak is van viszonylagos öntörvényiségük. Ezért nehéz terep ez a megismerésnek. -- Harmadszor azért nem tekinthető át a gondviselés, mert Isten a maga tervét kíváncsi szemek elől tanácsában rejtette el. Útjai nem a mi útaink, gondolatai nem a mi gondolataink.

Isten kijelentéséből tudjuk: van gondviselés, de nem áll hatalmunkban. Nem csinálhatunk belőle világmagyarázó elvet, nem használhatjuk kulcsként a világtitok megnyitására. Rejtett dolog a gondviselés, de valóságos. Csak a hit számára hozzáférhető, úgy mint a ,,nem látott dolgokról való meggyőződés'' (Zsid 11,1). -- Még közvetlenül reánk vonatkozó parányi részleteiben is sokszor érthetetlen a gondviselés. Mintegy talányos sorsba takarva mutatkozik; mi esetleg csak talányos vaksorsot vélünk benne, holott ez a ,,sors'' nem vak, legfeljebb reánk nézve tűnik vaknak, amennyiben isteni célja s végbemenetelének közvetlen oka rejtve van előlünk. Olykor csak utólag, a megtörtént dolgokra visszatekintve ismerhetjük meg Isten gondviselését, mint ahogy Mózes is csak visszatekintve, messziről szemlélhette az elvonuló Isten dicsőségét. (2Móz 33,18-23)

Hogyan tapasztalhatjuk, hogy mégis Isten gondviselésével van dolgunk? Úgy, ha életsorsunkat imádságban Isten elé visszük és az ő akaratát imádságos lélekkel tudakozzuk. Tapogatózásokon, olykor tévedéseken át elvezet ez Isten titkos akaratának megmutatkozásáig. -- Ezért a gondviselés nem bárki számára leolvasható ismeret, nem világmagyarázati elv, hanem a hivő ember legszemélyesebb igazsága és bizonyossága. Olyannyira személyes, hogy egy másik ember, legfeljebb az ő bizonyságtétele útján tudhat meg belőle valamit. Pl. Jób esetében még felesége sem érti meg.

A gondviselés hitjellegéből következik, hogy Isten munkáiról s titkos terveiről ne mondjunk olyan vakmerő ítéletet, mint ahogy halandó emberek dolgairól szoktunk ítélkezni. Kálvin, ki az isteni gondviselést sokszor és csodálatos módon tapasztalta, nagy szerénységre és alázatosságra int. ,,Isten gondviselését -- mondja -- senki sem fogja helyesen és hasznosan megítélni, csak aki megfontolván azt, hogy alkotójával és a világ teremtőjével van dolga, megalázza magát illő félelemmel és alázatossággal.'' (Inst. I. 17. 2.) -- Bizony, Isten ítéletei ,,bő, mélységes vizek''.

19.2.4. A történet értelme

A gondviselés arányait vizsgálva, bizonyos bibliai fokozatosságot figyelhetünk meg. A gondviselés az egész teremtett világot átfogja, ezen belül elsőrenden az embert s az emberek közt is kiváltképpen azokat, akik Krisztusban Isten gyermekei. Ehhez kapcsolódik további kérdésünk: Van-e Isten gyermekeinek mondanivalója a gondviselés jegyében az emberiség történetéről? Hiszen az természetes, hogy az események boldogító vagy zavaró folyamatában az események mögé szeretnénk belátni s a történet törvényszerűségeit kiismerni.

Ha történeti ismereteink felől próbáljuk megközelíteni a kérdést, a nehézség nyomban mutatkozik. Mi a történet értelme, törvénye, célja? Ehhez előbb tudnunk kellene, mi az idő, amiben a történeti folyamat lejátszódik. Olyan kérdés ez, amire mi emberek nem felelhetünk. A folyamatnak csak nagyon parányi darabkáját éljük, történetileg is csak igen kis részét tekinthetjük át, de nem szemlélhetjük kívülről, egészében nem tekinthetjük át, ezért nem is tudhatjuk, micsoda. Kínálnak ugyan jobbról-balról leegyszerűsített magyarázati módokat, többé-kevésbé szellemes szkémákat. Ezek nagyon rész szerint valók, s vagy az eszme vagy az anyag szempontjából kísérlik meg a történet értelmezését. Egymással szemben megvan viszonylagos jogosultságuk, egészükben véve azonban Schelling szavait idézik fel: ,,Semmitől sem vagyunk távolabb, mint a történet igazi bölcseletétől.'' Korunk egyik kiváló történettudósa, Toynbee meg a történetet az értelmetlenség színjátékának nevezi. Pedig mindkettő a szintetizáló elmék közé tartozik.

Ha nem a történet, hanem a kijelentés oldaláról próbáljuk megközelíteni a kérdést, módosul a helyzet. Nem véletlen, hogy nem a görög filozófiában, hanem keresztyén talajon fejlődött ki a történet-értelmezés. Első nagy képviselője Ágoston. A kérdés azonban erről az oldalról nézve sem könnyű. A gondviselés éppúgy nem történetmagyarázó elv, mint ahogy nem világmagyarázó elv. Ha mégis istenre hivatkozva próbáljuk a történet értelmét megfejteni, könnyen megeshet, hogy csupán valami filozófiai szkémát öltöztetünk teológiai mezbe, s Isten akarata helyett saját vágyálmainkat, spekulációinkat vetítjük a történeti eseményekbe. Ennek kényelmesen leegyszerűsített s egyben meglehetősen felelőtlen formája a fehér-fekete szkéma. Pillanatnyi érdek szerint foglalunk állást és saját döntéseinket fehérnek, az attól eltérőt feketének minősítjük, a nagyobb nyomaték okáért Istenre hivatkozva. Ezt hajlamosak vagyunk önigazolásul nagyobb történeti egységre is átvinni: a tegnap fekete, a ma pedig fehér. Ez azért csalóka, mert az esetutáni világban emberi döntéseink sem nem teljesen fehérek, sem nem teljesen feketék, hanem a szürke sötétebb és világosabb árnyalatai közt mozognak, s mindenképpen a megigazító kegyelemre szorulnak.

A történetbölcseleti spekulációk elkerülésének csak akkor nyílik lehetősége, ha valóban a kijelentésből indulunk ki. Isten a Krisztusban emberré lett, a történet terére lépett. A testetöltés, a kereszthalál, a feltámadás és a visszajövetel összefüggésében pillanthatunk be a történet értelmébe. Saját céljára tart meg minket az atyai gondviselés. Nem a rosszra, hanem hogy az Atya akaratát kövessük, s akarata megvalósulásáért imádkozzunk. A kijelentés tehát a honnan-hová kérdésére vet fényt. Egyébként a történet eseményei a hivő számára is kétértelműek, sokszor egyenesen érthetetlenek.

De mert a hivő Krisztusban a gondviselő Atyát megismerte, az események megmagyarázhatatlanságában is helytáll. Sötét helyzetben is meghallja Isten szavát, s a Jézus Krisztusban kapott egyértelmű, ha nem is kiszámítható kegyelemből él. Pál apostol így fejezi ki eme belső bizonyosságot: ,,Tudjuk pedig, hogy azoknak, aki Istent szeretik, minden javukra van.'' (Rm 8,28) Ha szabad a szemléltetés kedvéért bonyolult összefüggéseket gyermeteg képbe fogni: A történet hajóján sok minden megeshet, de a hajó létét és útja végcélját -- lázongások és viharok ellenére -- Isten szabja meg, aki a történetnek is Ura. Nem az események a jók, hanem Isten, aki az eseményeket kezében tartja.

A keresztyén tehát a szövetség Istenére néz, gondviselés-hite: Krisztus-hit. Ezért nem tér ki a döntések elől s nem menekül a tétlenségbe. Tudja, hogy döntése nem tévedhetetlen, s hogy helyzetre szabott és ideigvaló. Az ige jobb megértésében kész revideálni döntéseit. Életiránya azonban nem változik: a lét külső-belső feszültségeit, nagy erőpróbáit egyértelmű igyekezettel Jézus Krisztus jó vitézeként akarja végigharcolni.

19.3. A gondviselés eszközei

19.3.1. Az engedelmesség szerepe

Az isteni gondviselés, mely egyetemességében jelent múltat és jövendőt átfog, hol eszközök nélkül, hol eszközök igénybevételével munkál, hol pedig egyenesen az eszközök ellenére.

Mit jelent az eszközök igénybevétele? Azt, hogy Isten minden természeti erőt, minden élő vagy élettelen teremtményt felhasználhat gondviselése szolgálatában. Természetesen az eszes teremtményt, az embert is beállíthatja és be is állítja. Éppen az ember igénybevételével zárja ki a fatalizmust, mely különben a gondviselés tanával kapcsolatban fölvetődhetne bennünk. Nem szabad ugyanis csüggedt lemondással elháríthatatlannak ítélni a bajokat, s az életet sem nézhetjük tétlen egykedvűséggel, ha tudjuk, hogy magunk, valamint hozzátartozóink és felebarátaink életéről való gondoskodást a mi vállainkra helyezte Isten, és számonkéri rajtunk.

A kaini kérdés: ,,Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?'' -- ennek a hivatásnak elutasítása (1Móz 4,9), az irgalmas samaritánus cselekedete pedig a hivatás példamutató vállalása (Lk 10,25-37). Ebben az összefüggésben kap különös nyomatékot az apostol szava: ,,Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő háznépéről gondot nem visel, a hitet megtagadta és rosszabb a hitetlennél.'' (1Tim 5,8)

Isten amidőn gondviselése szolgálatába állít minket, megfelelő képességekkel és eszközökkel: a kultúra és tudomány (pl. orvostudomány) segítő és óvó eszközeivel is felszerel erre a szolgálatra. Tehát az isteni gondviselés körébe tartozik mindaz, amit Isten az emberen át, az emberért tesz. (ez a keresztyén szeretetmunkák egyik bibliai motívuma, s Krisztus a példája és forrása.) -- Az emberek ugyan mindössze eszközök Isten gondviselő munkájában, de mint Isten eszközei, köszönetet és hálát érdemelnek; Isten akaratából vagyunk hálára kötelezve irántuk.

19.3.2. Az engedetlenség szerepe

Előfordul azonban, hogy Isten eszközök nélkül, vagy éppen eszközök ellenére, pl. gonoszok gonosztettei által végzi gondviselő munkáját. Utóbbi esetben kérdéses lehet, hogyan használhat fel Isten gondviselése eszközéül gonosztevőket úgy, hogy Isten, Isten, a gonosztevő pedig gonosztevő marad?

Kálvin részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel az Institutióban. A részletezést azoknak a téves vélekedése tette szükségessé, akik fatalista értelemben magyarázták félre a gondviselés tanát s ezzel a tannal akarták a bűnt menteni. Miért büntetik a tolvajt -- mondották --, ha kirabolja azt, akit Isten szegénységgel akart sújtani? Miért bűnhődik a gyilkos, ha megölte azt, akinek Isten az életét bevégezte? Ha mindezek Isten akaratát szolgálják, ugyan miért bűnhődnek? -- Én azonban tagadom -- mondja Kálvin --, hogy azok Isten akaratának szolgálnak, mert arról, akit gonosz szenvedély hajt, nem fogjuk állítani, hogy Isten parancsának engedelmeskedik, holott csak a saját gonosz kívánságát követi. (Inst. I. 17. 5.)

Isten tehát megengedi, hogy a gonoszok gonosz indulattal gonoszt cselekedjenek, Ő viszont elég hatalmas arra, hogy a gonoszból is jót hozzon ki. Megengedi, hogy Józsefet testvérei beledobják az ókútba, de ezt a gonosztettet felhasználja Józsefnek Egyiptomba való juttatására, ahol övéinek megmentőjévé válik. (1Móz 37) Az elsődlegesnek tűnő emberi ok másodlagossá válik, s helyet ad az isteni oknak. A Gondviselő kegyelmes beavatkozásából azonban a gonosztevőkre s az elkövetett bűnökre semmiféle mentség sem származik. Ők tudtukon kívül és szándékuk ellenére voltak a gondviselés eszközei. Rosszakaratból kívánták ugyanazt, amit Isten jóakaratból akart. Egyazon cselekményben, amit végrehajtottak nem egy az ok, amiért végrehajtották. Az isteni gondviselés eme titkának ismerete szelídségre nevel minket. Józsefet is ez az ismeret hangolta szelíddé és megbocsátóvá, mikor testvérei Egyiptomban eléje járultak. (1Móz 45,5-11)

A gondviselés eszközei és arányai láttán érthetjük meg II. Rákóczi György vezérigéjét: ,,Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?'' (Rm 8,31) A változó erdélyi sorsban ez a hit adott belső támaszt, nem a török és nem a német. Nekünk sem szabad külső segélyben, mondjuk államsegélyben annyira bizakodnunk, hogy ha az megvan, teljesen megnyugodjunk, viszont ha nincs meg, úgy; rettegjünk, mintha teljesen árván maradtunk volna. A hamis bizakodás és megnyugvás, meg ez a rettegés és kétségbeesés egyaránt a gondviselés hitének megüresedéséről árulkodik, a kishitűség jele s megalkuvások forrása. Szépen mondja Kálvin: ,,Minden nyomorúságok közt legnagyobb az isteni gondviselés nem-ismerése, a legnagyobb boldogság viszont annak ismeretében áll.'' Ő bízvást elmondhatta, mert számára a gondviselés bibliai nagy bizonysága és értelmezője Krisztus eljövetele volt; tartalma és célja pedig Isten országlása.

19.3.3. Az imádság szerepe

A gondviselés és a hit, továbbá a gondviselés és az engedelmesség szoros kapcsolata már az előbbiekből kitűnt. A gondviselés és az imádság kapcsolatáról azonban még külön is szólanunk kell. A gondviselés tapasztalata hálára buzdítja a szívet. Dicséretet kell mondania, hogy nem vagyunk sorsunkra hagyatva, sem mi, sem a világ. Isten igéjében s az ige által megvilágosított életvitelben kapjuk az egyre megújuló kérdést: Hol vagy? Hol a te felebarátod? Mit cselekszel? A kérdések tettre kész feleletet sürgetnek. Az imádság az a lelki vigyázzállás, amelyben magatartásunk tisztul, vétkek megbánására, mulasztások jóvátételére, alázatra, türelemre, megbocsátásra, bizalomra nevelődünk, felebaráti segítésre alkalmassá válunk, vagyis amelyben Isten akarata formát ölt bennünk. A magunk revíziója megy végbe az imádkozásban. Ezért az imádság nemcsak az engedelmes cselekedetek forrása, hanem már maga is cselekedet, a legbensőségesebb keresztyén cselekedet. Tárgya a falat kenyértől kezdve mindaz, ami az ember személyes gondjába tartozik, vagy közös szükségünk. Ha valami ünnepélyes vallási szabványra korlátoznók az imádság tárgyát, eleven és éltető közvetlenségét fojtanók el. Mózesről olvassuk: ,,Az Úr pedig beszéle vele színről-színre, amint szólani szokott az ember barátjával.'' (2Móz 33,11) Az imádkozás Istennel való beszélgetés. Barth joggal mondja: ,,Az engedelmességben a keresztyén Isten szolgája, a hitben Isten gyermeke, az imádságban pedig mint szolga és gyermek, Isten barátja.''

Az imádság tehát isteni megszólításra adott válasz, mégpedig l hitbeli válasz. Erre nagy ígéreteink vannak: ,,Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek... Avagy ki az az ember közületek, aki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ át néki?... Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérnek tőle?'' (Mt 7,7-11)

Az imádság körül akkor támadnak bajok, ha feledjük az imádság fentebb leírt felelet-jellegét. Van másféle imádság is, amely nem a hivő lélek lélegzése, amelyre csak kivételesen, a végszükség esetén kerül sor, ha már az értelem, erő s minden segédeszköz csődöt mondott. Hasonlít ez a varázslók mesterkedéséhez: fenyegető folyamatot akarunk visszájára fordítani, s végső mentőeszközként bevetjük az imádságot. Bár kétkedünk hatékonyságában, mégis várjuk, hátha csoda történik. Az ilyen ima meghallgatására nincs ígéret, hacsak fel nem csillan benne a jézusi imazáradék: ,,...Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.'' (Mt 26,39) Az ima mindenképpen olyan kérdést vet fel, mely nem egy imádságtól elszokott kortársban ott lappang: Az imádsággal, mint valami varázsszóval, hogy is kényszeríthetnők cselekedetre Istent? De ha akarna is segíteni, van-e egyáltalán lehetősége rá, a természeti törvények oldhatatlan nyűgében mozgó világban? Ezzel adva van az imameghallgatás és a természeti törvény kérdése.

A kérdés jellegzetesen újkori. A tudományos felfedezések és technikai vívmányok életformáló hatása alatt a természeti törvény a köztudatban roppant arányúvá nőtt, mondhatni Isten helyébe került, vagy legalábbis Isten helytartójává lép elő. Ha a korlátlan és feltétlen érvény gondolatát szigorúan végigvezetjük, a determinizmusnál kötünk ki: életünkben a természeti törvény határoz meg eleve mindent. De tudjuk, mégis marad hely a világban az erkölcsi szabadságnak és az emberi felelősségnek. Nos, ha van nekünk, teremtményeknek jókora szabadságunk, olykor nagyobb, mint amivel élni tudunk, hogyan képzelhetnők el az isteni természettel sokkal inkább ellenkező megkötöttségeket? A Teremtő más áttekintéssel rendelkezik a természet felett s a természeti törvény szövevényében másképp mozog, mint a tapogatózó és folytonos revízióra szoruló emberi tudomány. A zsoltáros nemcsak természettudományi tájékozatlanságában mondja: ,,A mi Istenünk az égben van és amit akar, azt mind megcselekszi.'' (Zsolt 115,3)

A természettudományt jellegénél fogva bevallottan vagy be nem vallottan egyfajta hit hordozza: a világ célszerűségének hite, különben a kutatás értelmetlen volna. Az oki-okozati összefüggéseket ebben a tudatban nyomozza: törvényeket keres és tisztáz. -- A teológiának ugyancsak jellegénél fogva, más a kiindulása, de azért nem feladata, hogy a gondviselés ürügyén az úgynevezett természeti törvények felfüggesztéséről beszéljen. Szót emel azonban a természeti törvény bálványozása ellen, még akkor is, ha az az intellektuális becsületesség jogcímén, illetve ürügyén történik. Isten teremtői szabadsága, ha nem is függeszti fel, de relativizálja a természeti törvényt. Ezért lehetségesek a csodák: az, ami emberi részről csodának tűnik, isteni részről szabadság.