18. fejezet: A középlények

18.1. A tanfejlődés fordulatai

A Biblia számos helyen említi az angyalokat s beszél démoni hatalmasságokról is, kiknek feje a sátán. Ezeket hívjuk egy szóval középlényeknek. Viszonylag gyakori megjelenésük ellenére, kilétükről nagyon keveset árul el a Biblia. De talán éppen ez a titokzatosság vonzotta a biblia-kutatókat. Már a régi egyházatyák, főleg pedig a skolasztikusok terjedelmes angelologiát, illetve satanologiát fejlesztettek ki. Suarez pl. több mint ezer oldalas angelologiát írt, amiben természetesen tág teret kapott a bibliátlan spekuláció.

Minden ilyen esetben a dogmatikus kötelessége, hogy a spekuláció kísértésének ellenálljon, s ne akarjon többet tudni, mint amennyit a Biblia alapján tudhat. Erre a mértéktartásra figyelmeztet Kálvin: ,,Az egész keresztyén tudományban -- mondja -- bizonyos szerénységi és józansági szabályt kell magunk előtt tartani, hogy a homályos dolgokról valami egyebet ne beszéljünk, érezzünk vagy csak tudni is akarjunk, mint amire Isten igéje tanít minket.'' (Inst. I. 11. 4.) -- Aztán meg ne feledjük a középlények szerepét emlegető részek olvasásakor sem, hogy Bibliát olvasunk, vagyis olyan könyvet, amely nem kíváncsiskodásunk kielégítését, hanem lelki épülésünk és üdvösségünk célját szolgálja.

A protestáns ortodoxia képviselőinél a középlényekre-vonatkozóan kettős magatartást figyelhetünk meg. Egyfelől a reformáció józanító hatására tartózkodást tanúsítottak, másfelől a rendszerezés buzgalmában a skolasztikus hagyományokat folytatva, pl. az angyalok anatómiájáról is írtak. -- Az ellenkező végletbe fordulást a racionalizmus kora hozta.

A cartesianusok közé tartozó holland teológus, Becker Baltazár 1691-ben írt egy könyvet a középlények ellen. Kimutatta, hogy koruk lejárt. A boszorkánypöröktől s inkvizíciós eljárásoktól megcsömörlött olvasók lelkesen fogadták a könyvet, hamarosan négyezer példány fogyott el belőle. Becker ellenfeleiről gúnydalokat költöttek, sőt gúnyérméket is vertek, Diadalmaskodott az újkor haladó szelleme, s ebben a szellemben nevekedett a protestáns modernizmus. Okot eleget talált a kritikai állásfoglalásra.

  1. A világ óriás mechanizmusnak látszott, amelyben nem maradt hely a démonok, ördögök és angyalok irreguláris tevékenységének. Különösen a poklot nem tudták lokális értelemben elképzelni, tehát a sátán mintegy hontalanná vált. (Luther az ilyen kérdésekre azt válaszolta: Hol lakik a sátán? Most már tibennetek.)
  2. Ehhez az első okhoz járult a második: a vallástörténeti kutatás rábukkant, hogy a sátán-fogalom a Biblián kívüli ókori vallásokban is előfordul. A Bibliában tehát a sátánra és általában a középlényekre vonatkozó részeknél feltehetőleg kölcsönzésekkel van dolgunk, mégpedig minden valószínűség szerint a parszizmusból való kölcsönzésekkel.
  3. A harmadik ok, az a régi keletű értelmi (teológiai) nehézség: bajos a teremtő Isten szuverenitásával és gondviselő jóságával összeegyeztetni a sátán létezését. Hogy juthatott a sátán ebbe a világba, s hogy tűrheti meg Isten nemcsak a sátán garázda rendbontását, rontását, hanem egyáltalán a létezését? -- A másik két ok már előkészítette a feleletet, amit most ki is mondtak: sehogy.
  4. Nyomatékot adott a nemleges feleletnek, hogy úgyis csak népi képzetekről, babonaságokról van szó. Idegen elemektől tisztítjuk meg tehát a hitet, ha a primitív észjárás efféle babonás maradványait, mint idejét múlt s a hithez méltatlan dolgokat felszámoljuk.
  5. A bökkenő azonban ott volt, hogy a Bibliában a középlények nemcsak a nép körében, hanem a próféták és apostolok, sőt f a Jézus életében is előfordulnak, s szerepüket nem lehet egyszerűen semmisnek minősíteni. Erre a nyílt tagadás helyett az elmagyarázás eszközéhez folyamodtak: a középlények a vallásos fantázia szüleményei. Nagy kifejezőerejű, szemléletes képek: az angyalok szép gondolatok és jó indulatok, amelyeket az ember elméjében Isten ébreszt; az ördögök meg nem egyebek, mint bűnös szenvedélyek és háborgások, melyeket bennünk a testi kívánság gerjeszt, a démonok pedig egyszerűen a betegségek, főleg az idegbajok. Voltaképpen tehát a középlények többé-kevésbé elvont jelenségek megszemélyesítései. Ha Jézus és tanítványai is beszélnek középlényekről, ezt esetükben csupán népi képzetekhez való alkalmazkodásnak, akkomodációnak kell tekinteni.

A protestáns modernizmus elutasító érvei ellenére, Jézus és az egész Biblia úgy beszél a középlényekről, mint valósággal létezőkről. Nem meglepő, ha napjainkban újabb fordulat jeleit figyelhetjük meg. A világháborúk százada oly hallatlan módon tapasztaltatta az emberben lappangó démoni erők valóságát, hogy a védő, mentő, őrző és segítő angyali hatalmakban keresik az ellensúlyt. Realitásukat ma egyre inkább elismerik. Mégpedig nemcsak a szépművészetek apró angyalkái, a puttók és ámorok térnek vissza, nem is a költői képek vagy gyermekmesék figurái, hanem a valóságos angyali hatalmasságok. Óprotestáns példák nyomán felújítják pl. a Szent Mihály ünnepet (Jel 12,7).

Jó itt arra emlékeznünk, hogy Luther szentmihály-napi prédikációiban óv: ne Isten helyett tiszteljük az angyalokat. Ők is teremtmények, mint a nap és hold s csak eszközök Isten kezében. De őriző tisztükért hálaadással tartozunk Istennek. Nem angyalünnepet, hanem Isten gondviselését ünneplő ünnepet ült Luther. -- Mint az újabb fordulat jelét, megemlíthetjük azt az élénk érdeklődést is, ami ma az idősb Blumhardt felé irányul. Gyógyításában az ördögűzés 19. századi példáját látják. A középlényeknek napjainkban egész teológiai irodalma alakult ki. Az okkultizmus pedig nekilódult spekulációi számára igyekszik kihasználni az érdeklődést (az asztráltest bibliai igazolását keresve).

18.2. Az angyalok

18.2.1. Kilétük kérdése

Az angyalokra vonatkozó kérdésünk így hangzik: Mit tanít a Biblia az angyalokról? -- A Biblia szerint léteznek angyalok. Az ószövetségi atyák történetébe jelentős módon beleszövődik az angyali jelenés. Megjelenik az angyal Ábrahámnak, Hágárnak a pusztában, Eliézernek az idegenben, Jákób a mennyei lajtorján föl- és alászálló angyalok seregét látja. Angyalok szerepelnek Izrael felszabadulásában, az Egyiptomból való menekülésben, a próféták elhívásában és működésében. Krisztus földi életét kísérik fogantatásától szenvedéséig és feltámadásáig, és ott virrasztanak a látható egyház bölcsőjénél (Csel 10,3; 12,7-12; 27, 13). Jézus tanításaiban is többször említi őket.

Létezésüket nem vonhatjuk kétségbe azon a címen, hogy nem láttunk még angyalt. A tagadó ítéletet csak akkor mondhatnók ki, ha már a világ teljessége tapasztalatunk tárgya volna. Be kell azonban látnunk, Isten világa, a mindenség mérhetetlenül nagyobb, mint a tapasztalt világ, az emberi tudomány által feltárt valóság. Miért ne volna lehetősége az angyalok létezésének? Aztán meg éppen a modern természettudomány tanított meg arra, sok minden létezik, amit el sem tudunk képzelni. (A kvantumelmélet elvontabb részei pl. csak algebrai képletekkel közelíthetők meg, de nem tehetők szemlélhetővé.)

Nem az angyalok léte, hanem kiléte a nehéz kérdés. Annyit mondhatunk: szellemi lények, valóságos lelkek, akik látható alakban is megjelenhetnek. Bár az embernél magasabb rendű lények, több tekintetben hozzánk hasonlók. Ők is Isten teremtményei, mint mi (akkor teremtette őket, mikor az eget), ők is véges személyiségek, mint mi. A Biblia szűkszavú utalása szerint (szabad akaratuk folytán) bukásra is képesek (Jób 4,18), ha nem is testi bűnökre. Lakóhelyük az ég, pontosabban az egek-ege; teremtett hely, még ha számunkra hozzáférhetetlen, felfoghatatlan és ismeretlen hely is. De mint teremtett hely, nagyon is reális. Hol a menny? A Kol 3,1 meghatározása szerint ott, ahol Krisztus van, aki az angyaloknak is ura (Zsid 1,4-8).

A leírás minden rendszerező kísérletének útját vágja nemcsak a Biblia szűkszavúsága, hanem a bibliai kifejezésmódok sokfélesége. Néhol oly gyengéd, szinte légies kontúrokban mutatkoznak angyali lények, hogy alig foghatók, máshol konkrétabban, még a nevük is megnevezve. De még ahol fontos szerepet töltenek be, ott sincs határozottan megrajzolható egyéniségük. Szinte feloldódnak, szétködlenek szolgálatukban. Azért nem beszélhetünk az angyalok tapasztalásáról, mert amit angyalnak vélünk, az is Isten- és Krisztus-tapasztalat. Barth ilyen megfontolások alapján nem is az angyalok természete, hanem az angyalok szolgálata iránt tudakozódik s nem is a teremtés, hanem a gondviselés kérdésébe tagoltan tárgyalja az angelologiát.

18.2.2. Rendeltetésük

Az angyalok funkciójáról már jóval közlékenyebb a Biblia. Mint nevük is mutatja: küldöttek. Isten hírnökei és bizonyságtevői.

Az angelos szó azonban olykor nem is angyalt, hanem egyszerűen isteni küldetést, illetve küldöttet jelez a Szentírásban. A magyar szöveg nem is fordítja minden esetben angyalnak. Még ahol angyalnak fordítja, ott sem okvetlen angyalt jelent, hanem pl. a gyülekezet felvigyázóját, püspökét (Jel 2,1), de ahol csakugyan angyalt jelent, ott is mint küldöttről beszél. Nincs saját hatalma és saját fontossága: mint égi küldött az isteni gondviselés eszköze és szolgája.

,,Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket'' -- mondja a zsoltáríró (34,4-8). Isten gondviselésének nemcsak egy-két ilyen tábort járó angyala van, hanem az Írás szerint számuk légió. (Mt 26,53; e katonai kifejezés ellenére is csak szolgálati rendjükről s nem rangkülönbségükről vagy hierarchiájukról beszélhetünk.)

Isten tehát nemcsak azt ígéri, hogy gondunkat viseli, hanem azt is, hogy számtalan szolgája van, kikre üdvösségünk gondozását bízta. ,,Amíg ezeknek oltalma és védő karja között vagyunk, bárminő veszély fenyeget is, minden veszedelmen kívül vagyunk.'' (Kálvin) -- Milyen fonák dolog tehát, ha halljuk ugyan a védelem isteni ígéretét, mégis riadtan tekergetjük fejünket: jön-e hát és honét jő segítség. Elizeus szolgája pl. amikor látta, hogy a szír csapatok ostrommal veszik körül a hegyet és nem nyílik út többé a menekülésre, a rettegéstől szinte magánkívül volt, mintha már neki is, meg gazdájának is vége volna. Ekkor Elizeus kérte Istent, nyissa meg annak szemeit, s a fiú azonnal látta: a hegy tele van harci szekerekkel és lovakkal, azaz angyalok sokaságával, kiknek az a küldetésük, hogy őt a prófétával együtt megvédelmezzék. (2Kir 8,8-11) -- Minket se riasszon se a magunkra maradás, se az ellenség sokasága.

Úgy is mondhatnók, az angyalok Isten felénk nyújtott karjai. Isten nincs ugyan kötve hozzájuk, hiszen Ő angyalok nélkül is, egyetlen intésével megtehetné azt, amit akar; bölcsessége azonban felhasználja az angyalokat. Ez a csodálatos eljárási mód viszont azt mutatja: Isten nincs kötve a természeti világ folyásához, ő természetfeletti eszközeivel is beleavatkozhat a világ folyásába. Ezért a beavatkozásért nem az eszközeit, ha nem csakis őt magát illeti imádat. A Biblia emberei, akárhányszor jelenik meg az angyal, nem az angyalt, hanem az angyalküldő Istent imádják.

18.3. A sátán

18.3.1. Létezése

A Biblia a sátán realitását tanítja. Azzal tesszük a sátánnak a legnagyobb szolgálatot, ha létét kétségbe vonjuk, ha csupán a bajok és bűnök, általában az evilági rossz megszemélyesítésének, jelképének tartjuk, s ebben a tudatban a ,,mitológiátlanítás'' divatos útjára lépünk. Ily módon mi magunk leplezzük létét és segítjük elő rontó munkáját.

A Biblia szűkszavú közléséből annyit kitűnik, hogy a sátán is Isten teremtménye, tehát nem valami őslétező. De mindjárt tegyük hozzá, gonoszsága nem a teremtésbál, hanem a megromlásból származik: ,,Nem állott meg az igazságban, mert nincs őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug ő és a hazugság atyja.'' (Jn 8,44 vö. 1Tim 3,6; Ef 2,2) Kárhozatos voltát tehát elpártolásával, bukásával szerezte magának. Ennek az idejéről, körülményeiről nem tájékoztat a Biblia. De mit is használna üdvünk szempontjából, ha ennél többet tudnánk a sátán eredetéről?

A Biblia a sátánról úgy beszél, mint a leghatalmasabb ellenségről. Mindenre elszánt, merészségben és ravaszságban, kitartásban és gyorsaságban fáradhatatlan, mindenféle harci szerszámmal bőven felszerelt, s a gonosz lelkek seregével rendelkezik. úgy férkőzik hozzánk, hogy csábító csalárdságaival Isten igazságát ostromolja. A nagyobb jóval kecsegtetve, ráígér Isten ajándékaira, kételyt támaszt Isten iránt, tévelygésbe bonyolít, gyűlölséget kelt, engedetlenséget szít Isten akarata ellen, hogy Isten országát megdöntse s az embert magával együtt rántsa a kárhozatba.

Az ősi ellenség tehát Istentől akar elszakítani, a kegyelem művét akarja visszacsinálni, a káoszt ránk szabadítani. Csábítása azért megejtő mert szinte felismerhetetlen, A sátán ugyanis nem a test és világ mellett mutatkozik, hanem a test és világ által. Luther szerint közelebb van hozzánk, mint a kabátunk, vagy a bőrünk. Ott húzódik meg önzésünkben, szeretetlenségünkben. Személyes valóságát titkolja, éppen azt akarja elhitetni velünk, hogy nem is létezik. Ez a legnagyobb hazugsága.

18.3.2. Harc ellene

A Biblia óvatosságra és éberségre int a sátánnal szemben. ,,Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit elnyeljen.'' (1Pt 5,8) -- De a vigyázás egymagában még kevés. Pál apostol fegyverkezésre és ellenállásra hív: ,,Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.'' (Ef 6,11 kk.) A lelki fegyverzeten az ige naponkinti ,,felöltését'', befogadását érti.

Ez a harcvállalás különbözteti meg a Biblia emberét a világ fiaitól, akik szintén tudnak a sötét hatalmakról, de eleve kerülik a harcot. A magatartás sokféle módja közül legjellegzetesebb a pesszimistáké, a hedonistáké és a cinikusoké. Ők nemcsak tudnak a sötét hatalmakról, hanem éppen ez a tudat teszi őket olyanokká, amilyenek. A pesszimista tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot érez a gonosz erőkkel szemben. Minden ellenállás kilátástalan, az egész élet hiábavaló: a világ menthetetlenül a sötét hatalmak kezén van. Még ahol fény villan fel, a pesszimista ott is csak a sötét hátteret látja s magatartására jellemző a csüggedt lemondás. -- A hedonista más: ő az életörömök hajszolója és habzsolója. A derűs felszín alatt azonban sötét kép riogat. A hedonista a mámor rózsaszínű fátylát borítja a rideg valóságra, aminek látását különben nem bírná elviselni. -- A cinikus csalóka fölénye mögött szintén sötét hatalmak árnyai lappanganak. Ő nem sokra becsüli a világot, s csak annyit kér belőle, amennyi élete fenntartásához okvetlen szükséges. A többit átengedi a sötét hatalmaknak, csak a maga parányi területén hagyjanak neki békét. -- A Biblia emberének valóságlátása tehát egy ponton találkozik a pesszimista, a hedonista, meg a cinikus látásával. De míg azok lemondanak, menekülnek vagy megalkusznak a gonosz láttán, a Biblia embere fegyverkezik és harcba száll. Lebecsüli az ellenség hatalmát? Nem; de tud egy sokkalta nagyobb hatalomról is, akit sem a pesszimista, sem a hedonista, sem a cinikus nem ismer. Tud arról a hatalomról, amely Krisztusban a bűn és halál felett diadalmaskodott, s neki ehhez a diadalhoz köze van. Krisztus révén ő az Isten szövetségese, aki nem magára hagyottan és nem reménytelen poszton harcol. -- Ez a vigyázásra és fegyverkezésre szólító bibliai intelmek háttere.

Valóban, a sátán elleni harc egyre megújul mindenütt, ahol a Biblia bizonyságtétele megelevenedik. Szinte meglepő, a reformáció korában pl. milyen már-már kézzelfogható valóságnak ismerték a sátánt, s mennyire komolyan vették az ellene mindhalálig tartó harcot. Viszont olyan korokban, mikor a sátán létét tagadják, a keresztyénség restté, tunyává és megalkuvóvá válik, annak jeléül, hogy a sátán tagadását többnyire megelőzte a Krisztus titkos vagy nyílt megtagadása.

Annyi bizonyos, ha Isten nem védene minket a sátánnal szemben, mindnyájan elvesznénk. Két esetben biztos a csatavesztésünk: Ha nem tudjuk, hogy a világ fejedelme már legyőzött hatalom, aki az ár akaratának fogcsikorgatva is engedni kényszerül. Továbbá, ha elbizakodottan, a magunk erejével akarunk szembeszállni vele. Csakis Istennél lehet menekvésünk, s minden menekvésünkért magasztaljuk hálás szívvel Istent. De imádjuk őt különösen azért, hogy a kijelentésben (már a paradicsomi ősevangéliumban) megígérte nekünk a végső győzelmet, és Krisztusban meg is mutatta a sátán felett való teljes uralmát. Ha Krisztus feltámadására és visszajövetelére tekintünk: jogunk van a sátánt elintézett hatalmasságnak látnunk. Bár a sátán hadai a híveket háborúsággal gyötrik, megzavarják, rettegtetik, meg is sebzik, de le nem győzhetik.

18.3.3. Nem mentség a bűnre

Barth a ,,semmis''-nek (Nichtige-nek) nevezi a sátánt. E különcködőnek tűnő elnevezéssel azonban valami fontos dolgot akar kifejezni: a sátánnak nincs olyan szilárd léte, mint a teremtményeknek, vagy éppen a teremtő Istennek. A sátán a döntő csatát már elvesztette és sorsa meg van pecsételve. Sok bajt csinál még, de létének már megszűnt az érvénye. Bár valóságos létező, de létének nincs már szilárd alapja. Ezért nem kérdés: hogy tűrheti meg létét a szuverén Isten, s hogy egyezik az a gondviseléssel.

Mint látjuk, a sátánra vonatkozó tan, nem az emberi bűnt és bűnös hajlamokat akarja menteni. Nem is ilyen szükséglet vagy cél hozta létre, nem ez az értelme. Mentegetés vagy megnyugtatás helyett éppen arra emlékeztet, hogy nekünk a rosszban éppúgy nincs teremtő erőnk, akárcsak a jóban, vagyis a bűnben sem vagyunk ,,eredetiek''. Idegen hatalmasság használ fel csupán minket Isten-ellenes lázadásra, a teremtés művének megrontására.

Ez a tan tehát a bűn könnyelmű felfogásával szemben, éppen a bűn félelmetes emberfelettii nagyságát, szolgaság-jellegét mutatja. De ugyanakkor a bűnből való megváltatásunk jelentőségét és nagyságát is sejteti. -- Isten világában az istenellenes akarat létezése megmagyarázhatatlan, de tagadhatatlan. Léte annak jele, hogy Isten országa még nem jött el, csak elközelgett. De már elközelgése világosan tanúsítja: az istenellenes akarat is Istennek van alávetve.