17. fejezet: A világteremtés

17.1. A teremtés hitgondolat

17.1.1. A kiindulópont

Isten a világ teremtője. Ez az egyszerű megállapítás, bibliai értelmében véve semmivel sem magától értetődőbb, mint pl. az a másik, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Mindkét tétel egyformán a hit-nek és nem a spekulatív értelemnek felismerése és műve.

Ne úgy képzeljük tehát a dolgot, hogy az ember saját szemével, vagy műszerek segítségével gondos vizsgálat alá veti a világot s levonja a végeredményt; megállapítom, hogy a világot Isten teremtette. Valahányszor az ember napból, holdból, csillagokból vagy saját magából akarta kihámozni az igazságot, bálványkép lett az eredmény. Ez többféle változatban fordul elő; isteníteni lehet a természeti erőket, az emberi szellem alkotóerőit, vagy azt a tudományt, mely a kétféle erő, a természet és szellem birkózásának színtere. De ez az eljárás a Teremtő igaz ismeretéig nem vezet el.

A teremtés titkát a világról le nem olvashatjuk, mi erre önerőnkből soha rá nem jöhetünk. A teremtéstan tehát nem olyan előcsarnoka a hitnek, hol a keresztyének és nem-keresztyének, hivők és hitetlenek találkoznak. A teremtés titkát csak úgy tudhatjuk meg, ha Isten kijelenti nekünk, vagyis ha Krisztus befogadása és a Lélek újjászülő munkája által megbizonyosodunk a felől, hogy Isten atyai kezében vagyunk. Ez a személyes jellegű bizonyosság kiterjed múltunkra és jövőnkre, aztán természetszerűleg a többi emberre is, valamint a földre-mennyre. Ennek a bizonyosságnak legegyetemesebb, legátfogóbb kifejezése: a világot Isten teremtette.

Saját teremtmény-mivoltunk ismeretében gyökerezik tehát a teremtéshit. Luther is ezen a ponton ragadja meg a kérdést, midőn Kis kátéjában így vall: ,,Hiszem, hogy engem Isten teremtett, az összes többi teremtménnyel együtt.'' -- A Heidelbergi káté pedig mindjárt krisztológiai összefüggésbe állítja ugyanezt a személyes bizonyságtételt: ,,Hiszem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja... az ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem is Istenem és Atyám.'' (26. k.) Egyik káté sem a világ szemléletéből, hanem a személyes hitből indul ki. A hitnek alapja pedig Krisztus. őbenne jön emberközelbe Isten, s újjáteremtő erejében ismerjük meg a Teremtőt (Zsid 11,3). A kérdés ilyenfajta megragadása világosan szemlélteti: a teremtés nem az óember spekulációja, hanem az újember hite.

Ez a hit utólag sem akar anyagot szolgáltatni az óember világnézeti spekulációjának. Ha bárminő világnézeti spekulációra használjuk fel (az úgynevezett ,,keresztyén világnézetet'' is beleértve!), menten félreértjük. Ez a hit ugyanis nem a világról, hanem a világnak Isten általi teremtéséről beszél. Még kevésbé tekinthetjük ezt a hitet a világelőállás (kozmogónia) természettudományi magyarázatának.

17.1.2. Mai ellenkezés

Mögöttünk van már az a kor, melyben a teremtés nem volt kérdéses. Az optimista köztudat megegyezőnek látszott a bibliai tanítással. Még ha Krisztusra, bűnre, kegyelemre, túlvilágra nézve meg is oszlottak a nézetek, a világ keletkezése kérdésében mintha hivők és hitetlenek egy véleményen lettek volna. Mindenestül a teremtés gondolatában horgonyzódott az élet. Ez az optimizmus a világháborúk századában összeomlott, miáltal a helyzet gyökeresen megváltozott. Kétségessé vált, hogy ezzel a világgal, ennek rémségeivel összeegyeztethető-e az Isten-gondolat. Van-e egyáltalán szükség egyeztetésre, hiszen a tudomány eddig ismeretlen természeti összefüggéseket tárt fel, avatatlanok számára már befejezettnek tetsző, zárt egységű képet állított a teremtés bibliai tana helyébe?

A természettudomány éppen azon a ponton tört be, mely az egész teremtéshit kiindulója, nevezetesen, hogy én Isten teremtménye vagyok. Úgy tűnik fel, nem az Isten teremtménye vagyok, hanem biológiai tényezők (már-már kiszámítható biokémiai, sejttani, örökléstani, alkati stb. adottságok), továbbá szociológiai tényezők (család, osztály, nép, nemzet stb.) összejátszásának eredménye vagyok. Tehát a világból értelmezem önmagamat, hiszen annak darabja vagyok. Amennyiben hagyományos kifejezéssel akarok élni, a létemben közreműködő természeti és történeti tényezők összfoglalatát nevezhetem ,,Istennek'', de ha úgy tetszik, más szóval nevezhetem Sorsnak is.

Ennek a ,,természettudományos'' jelzővel becézett szemléletmódnak, mely a teremtéshit helyébe került, nem kell okvetlen egysíkú materializmusba vagy éppen determinizmusba torkollania.

Az emberi öntudat lázadhat és tiltakozhat a természeti és történeti hatások egyeduralma ellen. A humanitás igénye sorompóba állíthat szellemi tényezőket is e hatóerők ellenpólusaként. Az ember a maga sorsának kovácsa akar lenni s eljuthat ezáltal az autonómia gondolatáig. Saját énje parancsaira figyel, embermivolta követelményeihez igazodik, a többi emberrel, a társadalommal való összhangot keresi.

Ott, ahol az emberiesség eszméje kibontakozik -- s erre a materializmus is törekszik --, már jelen van a felelősség, természetesen nem valami felsőbb hatalom, hanem csak önmagunk, vagy a társadalom iránt érzett felelősség. A ,,csak'' szó itt annyiban jogosult, amennyiben az ember a felelősség kérdésében önmagával hamar megalkuszik, a társadalommal még inkább. Akkor pedig ingataggá válik az erkölcsi élet.

Ezt a következtetést annak szemléltetésére vontuk le, hogy az autonómia gondolata sem vezet messzire. A teremtés helyébe rakhatjuk ugyan a természeti és történeti tényezők akár világméretű összejátszását, de ha csak ezek összfoglalatát nevezzük ,,Istennek'', bizony az élő Isten, a világ Teremtője és Ura egészen más, mint az efféle isteneszme, vagy a megistenített én. Bár Isten a felsorolt tényezőkön át is hat, mégis valamennyien túl van.

17.1.3. A kisiklott apológia

A teremtés gondolata nem természettudományi tétel, hanem -- mint mondottuk -- hitgondolat. A teremtést tehát nem a létezés, hanem a létértelme, nem a világ, hanem az üdv szempontjából kell megközelítenünk. Úgy is mondhatnók: prófécia, mégpedig nem előre néző, hanem a messzi múltba tekintő és mégis jelenünket értelmező prófécia. Ha a szokásos értelemben vett történetnek véljük, félreértjük. A bibliai teremtéstörténettel kapcsolatos apologetikai erőfeszítések erről az igazságról rendszerint elfeledkeznek.

A korábbi évtizedekben pl., mikor az evolúciós elmélet virágkorát élte, iparkodtak azzal a teremtéstörténetet összhangba hozni. A hat napot, hat világkorszaknak magyarázták, mintha nem is az Isten által való teremtés ténye, hanem csak a teremtés mikéntje volna a Bibliában fontos. Pedig maga a Biblia inthetett volna óvatosságra.

A teremtéstörténet a Biblia elején hangsúlyos és alapvető, mégsem centrális jelentőségű az ószövetségben. (Az 1Móz 2,9b kk. az úgynevezett Jahvista iratba tartozik s szövegezése a királyok korából való. Az 1Móz 1-2,4a pedig a Papi iratból való s még fiatalabb. Nem annyira önálló mondanivalója van, inkább kezdete valaminek.) -- Továbbá az Ószövetség élén álló két teremtéstörténet különbözik egymástól, sőt a részletezésben bizonyos ellentmondásokat is tartalmaz (pl. a teremtés sorrendje más az egyik és más a másik helyen). Ez világosan mutatja, hogy a szentírók nem kozmogóniát, hanem teológiát akarnak adni, különben eltéréseket vagy ellentmondásokat nem tűrtek volna meg.

Különösen veszedelmes az apologetikai mesterkedés akkor, ha az a bevallott vagy be nem vallott hátsó gondolat mozgatja, hogy a természettudomány tekintélyével igazolni lehet a Bibliát, és hihetővé lehet tenni a teremtést. Ilyen emberi ,,igazolás'' és ,,alátámasztás'', éppen hitjellegéből forgatná ki a teremtéshitet.

A két bibliai teremtéstörténet eltérése csak botránkozás köve lehet számunkra, amíg egyoldalúan a természettudomány vagy a hitvédelem szempontjából próbáljuk megközelíteni. De ha nem idegen szempontot erőltetünk rá, hanem saját mondanivalója szándékát követjük, egybesimul a kétféle szöveg. A szövetség a kettőt összekapcsoló üdvtörténeti tény. Az első tudósítás előkészítő jellegű. ágy beszél a teremtésről, mint az üdvtörténet színterének megalkotásáról és elrendezéséről. Az üdvtörténet külső megalapozása után a második tudósítás már az istennel való szövetséget jelzi, mint a teremtés belső indokát.

17.2. A teremtéshit bibliai összefüggései

17.2.1. A választott nép alapélménye

Ha a teremtés hitgondolat, hogy illik bele a Biblia egységes mondanivalójába? -- A Biblia két részének egybefűző fénye a szövetség. Ezzel függ össze a teremtéshit.

A Biblia azon kezdi a részletezést, hogy Isten a káoszból hozta elő a kozmoszt, vagyis a rendetlenség rontó hatalmát megfékezve teremtett rendet és életet. A megzabolázott örvénylő áradatból pl. éltető forrás és eső lett. Ezt a teremtő erőt tapasztalta az Ószövetség népe az egyiptomi szabadulás átélt csodáiban és a pusztai vándorlás nevelő próbái között.

Később is ez a nagy alapélmény, új meg új formában előjön. Pl. a babiloni fogságot úgy érti a nép, mint a bizonytalan pusztai lét megismétlődését; a fogság végét, a hazatérést pedig, mint az egyiptomi szabadulás újraélését. Ez a többszörösen megismétlődött hitbeli tapasztalat a páska-ünnep tartalma. E szerint a Teremtő Isten egy a Szabadító Istennel. Tehát Isten mentő cselekedete az ószövetség központi élménye, mint ahogy az újszövetség központi élménye is: Isten mentő cselekedete, Krisztus keresztre feszítése és feltámadása által. A párhuzam nyilvánvaló.

17.2.2. Az újszövetségi folytatás

Az Újszövetség népe Krisztus munkáját az ószövetségi előzmények mintájára, azok hasonmásaképpen érti. Krisztus munkája a teremtésbeli rend védelme s harc a teremtés rendjének ellensége: a bűn és halál kaotikus erői ellen. Krisztus az élet teremtésbeli rendjét a rontó hatalmakkal szemben, olyan hatékonyan védi, hogy őbenne az Újszövetség népe, az újjáteremtést, az újjászületést ismerte fel. Krisztus nyomán, a csúf rontás ellenére, végül mégis nyilvánvalóvá válik a Teremtő és Szabadító Isten királysága. Ennek a bizonyosságnak kifejezői és pecsétei (a páska mintájára) a sákramentomok. Az, aki ezt megértette, az fogja a világ teremtését és az emberiség kezdeteit is megérteni.

17.2.3. A teremtés és a váltság összefüggése

A teremtés nemcsak valami ősi emlék vagy szent hagyomány a hajdankorból, hanem mai, bennünk is megismétlődő hitismeret, amely végigkíséri az egyes hivőt és Isten mindenkori népét egész életútján, történetén. Ilyen egységben kell látnunk a teremtést a szabadítással, hiszen a szabadítás tényeiben ismerjük meg a Teremtőt. -- Szektás világtagadásba vezet, ha elszakítjuk a kettőt egymástól, vagy éppen ki akarjuk játszani a szabadítást a teremtéssel szemben. Nem e világtól, hanem csak a világ bűneitől kell elszakadnunk. Sónak és kovásznak kell lennünk, hogy bennünk és általunk újuljon a világ. A hivőre nézve tehát a teremtés az Istennel való szövetség reális alapja.

A teremtés és a váltság nem azonos dolog ugyan, hanem két különböző isteni cselekmény, de a kettő -- mint mondottuk -- szorosan összefügg egymással. Erre az összefüggésre utal nemcsak a szövetség ténye, hanem igen fogható módon maga a teremtéstörténet. Tudvalevőleg az első tudósítás, a teremtés hatnapos ciklusával a szombat napjára néz, s azt a gondolatot fejezi ki, hogy a mi földi munkánk, Isten munkájának rendjébe és annak fegyelme alá tartozik. Munkánk ritmusát, értelmét és határát végső fokon az örökké munkálkodó Isten szabja meg. A szombat erre a jótékony beilleszkedésre nevel. (Félre ne értsük, a szombat határt szabó jellege, nem a tudományos kutatás jogát, hanem csak a kutató ember önistenítését, titánizmusát akarja korlátozni!)

Két irányban óv minket a teremtés és váltság egységekben látása: egyfelől mint mondottuk, óv az egyoldalú pietizmustól, mely elfordul a világtól; másfelől a nem kevésbé egyoldalú aktivizmustól, mely Krisztus nélkül megy a világba.

17.3. A hitismeret és az elméletek

17.3.1. A határ-kérdés

Alaptételünk tehát az, hogy Isten világteremtését csak hinni lehet. De hát miért ne lehetne az emberi értelemnek akkora ereje, hogy kijelentés nélkül, tudományos eszközei latbavetésével, magától is rájöjjön a teremtés titkára? Ha ezzel a kérdéssel valaki a teremtés afféle archeológiai dokumentumára gondol, alaposan elvéti az idői arányokat. Amennyiben a mai tudományos becslések helytállóak, az írásos emlékek kora legfeljebb hatezer esztendő, a homo sapiens megjelenése százezer esztendő. Hogy lehetett volna ez az ember a föld megteremtésének tudatos tanúja, ha a föld kora hárommilliárd évre tehető, az általunk ismert világmindenség kora pedig négy vagy ötmilliárd esztendő? Mint láthatjuk, a visszatekintő becslésekben a nagyon kereken számított ezer és százezer esztendők után, óriás ugrással, nem is millió, hanem milliárd évek következnek s ezeknek nyitánya az, amit teremtésnek nevezünk. Ebben a képzeletet meghaladó idői távolságban nem ,,dokumentumokra'', legfeljebb tapogatózó jellegű következtetésekre építhet a tudomány.

Más képet ölt a dolog, ha a kijelentés ismeretében tesszük fel az eredetre vonatkozó kérdést: Ha ez a világ Isten teremtménye, miért ne támogathatnók a hitet az ésszel? Miért ne olvashatnók le magáról a világról az Isten által való teremtés jegyeit? -- Azért, mert közbejött a bűneset. Az eset olyan határt vont a Teremtő műve és a teremtett világ között, melyet a bűnös ember át nem léphet. Isten teremtő titkába akkor értelmi alapon, saját szellemi erőivel hogyan pillanthat be? A teremtés nagy ,,kezdet''-ének ismerete az ember számára elérhetetlen. Lehet-e a bűnt és a szentséget, embert és Istent közös nevezőre hozni? Mert ezt jelentené a ,,kezdet''-ig való elhatolás.

A tudományos kutatás tárgya, a már meglevő világ. A világ keletkezésére vonatkozó elméletek, csupán a meglevőből való visszakövetkeztetések, jelentés részben emberi elképzelések, de nem igazolt tudományos eredmények. A tudományos kutatásnak mindenkor szüksége van a kutatás további útját tapogató feltevésekre, munkahipotézisekre. Ilyen kisebb vagy nagyobb távra szóló, átmeneti jellegű segédeszközök a tudományos elméletek. Ezek az elméletek az eset által vont határon innen esnek. Ezért az elméletek a hivőnek a Teremtőbe vetett hitét meg nem dönthetik, sőt nem is zavarhatják.

17.3.2. Elmélet és tudomány

A tudományos elméleteket mindenkor meg kell különböztetnünk a tudományos eredményektől. Az elmélet még lényege szerint nyitott, hipotetikus jellegű; az eredmény pedig, ha valóban tudományos eredmény, már lezárt. De nemcsak az elméleteket, hanem a tudományos eredményeket is nyugodt lélekkel fogadhatjuk.

Ilyen tudományos felfedezés pl. a heliocentrikus világkép. Ez váltotta le az ókor óta mérvadó deocentrikus világképet, amelynek keretében helyezkedett el a bibliai emberek mondanivalója is. Az egyházat ez az összefüggés tévesztette meg. A helyett, hogy különböztetett volna a tudomány és a hit nézőpontjai között, ellenállt az új világképnek. Kapott is érte elmarasztaló ítéletet eleget. De itt sem árt különböztetni. Ha pl. Luthernek felróják, hogy (Jós 10,12 alapján) az új világkép ellen nyilatkozott, figyelembe kell venni az eset körülményeit. Az új világkép ugyanis nem a kortárs Kopernikusszal alakult ki, hanem jó fél századdal később, csak a 16. század végére. Azt sem kellene elhallgatni, hogy Luther nyilatkozata fehér asztal melletti baráti beszélgetésekben hangzott el. Asztalának gyakori vendége volt Reinhold, a wittenbergi matematikus, Kopernikus tanainak egyik első követője. Egyebek közt szóba került az új asztrológiai tanítás. Luther azonban-nemcsak a Bibliára hivatkozott, hanem ezeket is mondta: ,,Manapság máshol is úgy van: az, aki okos akar lenni, ne fogadja el, amit mások csinálnak; magának kell kieszelnie valamit, mint ahogy az az asztrológus csinálja, aki az egész asztrológiát össze akarja forgatni.'' (WA. Ti. 4638.) Íme, Luther legalább annyira társat is látott Kopernikusban, mint amennyire ellenfelet.

Ezzel a hivatkozással természetesen nem akarjuk kétségbe vonni az új világképpel szemben tanúsított egyházi ellenállást. Mégis leegyszerűsítése volna a dolognak, ha azt képzelnők, hogy a Kopernikuséknak csak az inkvizícióval kellett megküzdeni a felfedezés elismertetéséért. A felfedezést cáfolta a közvetlen tapasztalat s az Arisztotelész tudományos tekintélye is. Jórészt ebben a küzdelemben izmosodott meg az újkor szellemisége. Az egyháznak viszont ugyanebben a küzdelemben kellett súlyos eltévelyedések árán ráébrednie, hogy a Biblia nem természettudományi kézikönyv, nem a világ szerkezetéről, hanem a világ isteni eredetéről beszél. Más a célja a természettudománynak és más a Bibliának. Ezért volt kishitűség a teológiai riadalom, mikor rájöttek, hogy a Biblia emberei koruk gyermekei voltak, s mint ilyenek, osztották koruk világképét. Aztán kitűnt, hogy a világkép forradalmi jelentőségű kicserélődése nem döntheti meg a hitet, mert a teremtéshit független a világkép változásaitól. Az igaz, jó időbe telt, míg ezt maga a teológia is megtanulta.

Hasonlót mondhatunk az időszámítás kérdéséről. Mint már említettük, hozzávetőleges számítások szerint kb. hárommilliárd évre becsülik a föld életkorát. Az ember ennél sokkal fiatalabb. Az izzó földkéregnek ugyanis előbb az életfeltételeknek megfelelő hőfokra kellett lehűlnie. Az embernek kimutathatóan emberi vonásai csak százezer éve vannak. Ezek a számok ma még inkább csak becslések, még sincs semmi okunk a tiltakozásra, azért ha ma jóval korábbra taksálják a kezdetet, mint a Genezis által feltételezett hatezer esztendő. Mert miről van szó? Ha egyszer sikerül majd a föld és a világegyetem kezdetét és végét pontosan kiszámítani, ezek a dátumok csupán természettudományi megállapítások lesznek, amelyek semmit sem mondanak és nem is mondhatnak az eredet és cél ,,metafizikai'' kérdéséről, vagyis a világ értelméről. Tanulság: más az elmélet és más a tudományos eredmény, de más a tudomány és más a hit is.

17.3.3. Tudományos világkép?

Ha a dolog így áll, a hit és tudomány összeütközését az okozza, ha akár a hit, akár a tudomány részéről túlkapás történik. ne feledjük a nehezen megtanult leckét: a Biblia nem természettudományi kézikönyv, mely megszabhatná a természettudomány területén a kutatás módját vagy éppen eredményeit. Legyünk azonban tudatában annak is, a természettudomány sem kizárólagos értelemben a tudomány. A szekularizmus világában ugyanis hajlandóság van ,,a tudomány'', már mint a természettudomány túlbecsülésére, sőt bálványozására. Ennek láttán indokolt a kérdés: Van-e a szó szoros értelmében tudományos világkép?

A felelet, ha átfogó választ keresünk, kérdéses lehet. Kopernikusék korszakos felfedezése voltaképpen csak a nap és a hozzá tartozó bolygók mozgási viszonyaira szorítkozó vázlat, melynek kidolgozása ma is folyik. Csak tudományos-módszer van, és a világmindenség, mint végeláthatatlan kutatási terület. Az, amit ,,tudományos'' világképnek szoktak nevezni, nem tudományosan indokolt, átfogó és egyértelmű szemlélet a teremtés tényleges arányairól és legbensőbb összefüggéseiről, hanem -- ha szerényen szólunk -- egyfajta munkahipotézis. Föltevés arról, milyennek kellene lenni a világnak, hogy teljes egészében a modern természettudomány módszerei által magyarázható legyen. Jórészt elméleti föltevés és nem lezárt eredmény. Miért?

A tudomány a tárgyait mind a tapasztalattól kapja. A világ, a lét teljessége azonban sohasem az emberi tapasztalat tárgya. Az ember csak törekszik a világ megismerésére. Ennek a célnak szolgálatába állítja a tudományok egész sorát. De egy olyan tudomány sincs, amely a maga teljességében átfoghatná a világmindenséget.

Ezért a ,,világ'', a maga teljességében csak eszme, amit sokmillió tapasztalattal próbálunk megközelíteni, a nélkül, hogy egészében átfoghatnók. Ha a tudomány ,,világképet'' csinál, elhagyja a tapasztalati alapot s a világeszme fölött spekulál csupán, aminek tapasztalati próbáját, igazolását nagyon töredékes részben adhatja.

Ilyen értelemben mondjuk, hogy a tudomány voltaképpen nem produkál világképet. A közhiedelem ezzel a megállapítással ellenkezik ugyan, de nem dönti el a kérdést. Hogy a lét teljes egészében, egyedül természettudományi módszerekkel kimeríthetően magyarázható, ez olyan állítás, amelyik tudományosan a legkevésbé indokolható. Csak hiedelem és föltevés. (Vö. Meljuhin: A véges és végtelen problémája Bp. 1959.)

Efféle határmegvonó megállapítások nyomán, elsietett módon szokták vádolni ,,tudományellenességgel'' a teológiát. Talán elég annyit megjegyeznünk, hogy az újkor nagy természettudósai, Darwinnal bezárólag, szinte kivétel nélkül teológiát is tanultak s ez a tanulmány nem akadályozta őket a természettudományi felfedezésekben. (Hogy az inkvizíció hatalmi politikája hogy ,,érvelt'', az más kérdés.) A kollégiumokat alapító s századokon át az iskolák ezreit fenntartó református egyházat még bajosabb volna tudományellenesnek bélyegezni. A teológiai határmegvonások, ha szakszerűen történnek, csupán azt célozzák: ne csináljunk a tudományból valláspótlékot. Nem arra való.

17.3.4. Három alaptípus

Ezek előrebocsátása után összefoglaljuk a világ előállására vonatkozó elméleteket. Ha legalább alaptípusait ismerjük, kevésbé fogjuk összezavarni azokat a teremtéshittel. Három alaptípusra vezethető vissza minden elmélet.

  1. A hylozoizmus feltételezi az anyag eleve való létezését, meg azt, hogy az anyagban életerők rejlettek és rejlenek. Ezek révén önerejéből, magától állott elő a világ. -- A hylozoizmus elméletét az ion természetbölcselők fogalmazták meg először. (Thalész pl. a vízben, Hérakleitosz a tűzben, Anaximenész a levegő-mozgásban fedezte fel az őselemet.) Ezt a tant elevenítette fel és modernizálta az újkori materializmus (Haeckel stb.) A materializmus az újkor fejlődéselméletével bővülve, mint materialisztikus evolucionizmus azt tanítja, hogy a kaotikus anyagbál fejlődött ki, immanens erők hatására a világ s a világban az ember. Nincs tehát teremtés, hanem csak anyag van és az anyagban mozgás. Mozgás közben rendeződött az anyag harmonikus világgá. A hylozoizmus e szerint nem ismer Teremtőt.
  2. Ennek az elméletnek éppen az ellenkezője az emanáció elmélet. E szerint nem az anyag, hanem az ,,Isten'' az őslétező. ,,Isten'' lényege, valami sötét és kikutathatatlan természeti szükségszerűség, valami kényszer hatása alatt túláradt és kiömlött, mint a túlságosan teleöntött kehelyből a habzó ital. E szerint a világ nem Isten akaratából, hanem Isten lényéből állott elő s Isten és a világ lényegében egy. -- Emanációs elméleten épül minden panteisztikus spekuláció (pl. az újplatonizmus), sőt ezen fejlődnek ki a misztikus rendszerek (pl. Indiában). A különbség csak az, hogy a panteizmus szerint, minél messzebb folyik a létforrástól az emanált világ, annál tökéletlenebb, de azért valósággal létezik. A misztika szerint pedig az emanált világ, csak látszatéletet él (afféle Maya-fátyol) az egyetlen létezővel, az ,,Istenséggel'' szemben. Íme az emanáció meg nem ismer teremtést.
  3. Az elméletek harmadik csoportja, a dualisztikus elmélet, mely valamiképpen a két előbbit egyesíti, s mint a neve is mutatja, két elvből: ,,Isten'' és az ,,anyag'' elvéből indul ki. Ez a két tényező küzd egymással. Itt nincs Teremtő, hanem csak (mint Platónék nevezték) Demiourgos, alakító mester, aki harcol az ősanyaggal, s ez az alakításért, értelme s formálódásért folytatott harc kerül a teremtés helyére (pl. Zoroaszter vallásában). Az így kialakított világ, természetesen önálló létezést és hatalmat élvez az alakítóval szemben, vagyis ,,Isten'' és a világ dualizmusa állandó marad. Ez az elmélet sem Teremtőt, sem teremtést nem ismer.

A világ előállására vonatkozó elméletek, akár régi, akár modern alakot öltenek, a teremtéshittel ellenkeznek. Ha ismerjük a tudományos kutatásban betöltött kisegítő szerepüket, felesleges velük szemben minden apológia vagy polémia. Sőt az ilyesmi eleve célt tévesztett dolog lenne, mert akaratlanul is egy sorba állítaná a teremtéshitet az elméletekkel, holott itt külön nemű dolgokról van szó.

17.4. A teremtéshit tartalma

Mit foglal magába a teremtéshit?

  1. Először, hogy a világteremtés a Szentháromság Egy Örök Isten műve. A Genezis-beli teremtéstörténet természetesen még alig beszél, ha beszél, akkor sem világosan szól a Fiú és a Szentlélek közreműködéséről. Krisztus testet öltése jóval később kővetkezett be, mint a Genezis-beli teremtéstörténet írásba foglalása. A Szentlélek kitöltetése pedig még a Krisztus testet öltésénél is későbbi esemény. Csoda-e tehát, hogy a Genezis írója nem beszél világosan a Szentháromság második és harmadik ,,személyének'' a teremtés művében való részességéről?

    A Genezis érthető homályát eloszlatja világos beszédével az Újszövetség. János evangéliumának prológusából tudjuk, hogy ,,minden őáltala (ti. Krisztus által) lett, ami lett''. -- Pál apostol meg azt írja: az Atyától lett a mindenség, és az a mindenség Krisztus által lett (1Kor 8,6). E versek alapján jogosultsága van annak az exegézisnek, mely a teremtő Isten ,,légyen'' szavát, nem egyszerű parancsnak vagy rendelésnek tekinti, hanem ebben a szóban Isten igéjét ismeri fel, azt az igét, aki teremtő-munkát végzett, mielőtt testet öltött volna.

    A trinitárius textusok alapján viszont a Szentlélek teremtésbeli részességére következtethetünk. Ezek alapján meg a Genezis 1,2-ben említett Isten Lelkét a Szentléleknek vehetjük.

    Szóval, ha a teremtés-történetet a Biblia egészéből magyarázzuk, kitűnik, hogy a világteremtés a Szentháromság Egy Örök Isten műve. Szintén e tanítás támpontjául szokták tekinteni a Genezis 1,26-ban olvasható isteni szózat többes számú ,,teremtsünk'' kifejezését. A királyi többest az ószövetségi szóhasználat nem ismeri, így a bibliai összefüggésben ez is. bízvást lehet a Szentháromságra való rejtett utalás.

  2. Másodszor azt mondja a teremtéshit, hogy a világteremtés nem véletlen szeszély vagy valami kényszerűség műve, hanem Isten örök világterve szerint, Isten akaratából, az 6 isteni szabadságában ment végbe. Amint olvashatjuk: Teremtetett a világ ,,annak eleve végzése szerint, aki-mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik''. (Ef 1,11) -- Isten tehát a világ megalkotásában örök világtervének végrehajtását kezdette el, az ő bölcsessége szerint. Az elkezdett művet be is fejezi.
  3. Harmadszor azt mondja a teremtéshit, hogy mindent, de mindent Isten teremtett: mennyet és földet, láthatókat és láthatatlanokat egyaránt. ,,Hat napon át teremté az Úr az eget és földet, a tengert és mindent, ami azokban van.'' (2Móz 20,11) -- A láthatatlanokon szokták érteni a lét távolabbi, kevéssé fogható régióit, összefoglaló szóval az angyalok világát. Hangsúlyozzák azonban, hogy az úgynevezett sötét hatalmak nem a teremtésből erednek, nem is csak a jó hiányából, hanem a teremtésben kapott szabadság gonosz használatából. Gonoszságuk a teremtés világában azért veszélyes és megejtő, mert ,,maga a sátán is átváltoztathatja magát a világosság angyalává.'' (2Kor 11,14) Addig garázdálkodhat, míg a sorsa Krisztusban véglegesen megpecsételődik.
  4. Negyedszer azt mondja a hit: Isten a világot semmiből teremtette, tehát nem csupán valami meglevő anyagból formálta. Ennek a dogmatikai tételnek írásos bizonysága elsősorban nem a Genezisben, hanem a Római levélben (Rm 4,17) van, ahol azt olvashatjuk, hogy a teremtő Isten ,,azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket.'' (Vö. Zsid 11,3-al.)

    De már a Genezis is utal szóhasználatával a semmiből való világteremtésre. A Biblia első versében olvasható bárá ige ugyanis a héberben annyit tesz, mint valami újat előhozni, alkotni, nem pedig már meglevőt csupán alakítani, formálni.

    Természetesen ez a creatio ex nihilo elképzelhetetlen számunkra. Amennyiben magyarázni lehet, csak az Isten mindenhatósága magyarázhatja. Akár a ,,semmi'', akár a ,,kezdet'' kifejezéssel határfogalomhoz érkeztünk. Ilyen szavak hallatára legfeljebb valami űrszerű, negatív értelemre gondolunk, számunkra a lét tagadása, holott bibliai összefüggésben a Szentháromság Egy Örök Isten lényének a teremtéstől független, elképzelhetetlenül gazdag örök valósága sejlik fel mögöttük. De bármekkora értelmi nehézség elé állít egy-egy ilyen szó, a creatio ex nihilo tana mégis nagyon fontos, mert ezzel fejezhetjük ki leghatározottabban azt az igazságot, hogy a világ sem nem azonos Istennel, sem pedig önállósága vagy függetlensége nincs Istennel szemben. Még az anyag sem Istennel versenyző őstényező.

  5. Ötödször azt mondja a teremtéshit, hogy Isten a teremtésben idői formát adott a világnak. Amint volt annak kezdete, éppúgy lesz vége, mert Isten a világot az időre és nem az örökkévalóság számára teremtette. -- ,,Az ég és a föld elmúlnak, elmúlik a világnak ábrázatja'' (1Kor 7,31). A világ tehát mulandósága tekintetében is különbözik és ugyanakkor különbözőségében is függ az örökkévaló Istentől. Isten meglehetne a világ nélkül, de a világ nem lehet meg nélküle.

    Midőn Isten idői formát adott a világnak, nem mint maga is időben létező teremtett, hanem az időt is ő teremtette. ,,Volt-e valaha is idő, amit nem Te teremtettél volna?'' -- kérdi Ágoston a Vallomásokban s igenlő választ ad a kérdésre (XI-XIII. k.) Nem az idő fogja át Istent, hanem Isten valósága fogja át az időt. Ezért a mi időnk mögött nem valami időtlenség, hanem Isten örökkévalósága áll. Természetesen nem is mérhetjük Istent a mi időfogalmunk szerint; a ,,ma'' mást jelent a mi létünkre nézve, mint az Ő létére. (Vö. Zsid 5,5 és Zsolt 90,4)

    A világ idői voltával kapcsolatos térbelisége is. Számunkra a térbeliség korlátokat jelent; Isten mindenütt jelenvalósága felül áll e korlátozáson: a világ tere, akárcsak idői volta nyitott az Ő számára -- Van-e egyáltalán a világegyetemnek határa? A dogmatika igenlő válaszát az ideológusok tagadni szokták: Nincs, mert ha végesnek minősítenők a világot, felvetődik a még kényesebb kérdés: Ki, vagy mi van akkor mögötte? Viszont éppen ideológiai szempontból a világ végtelensége is aggályos lehet. Hiszen, ha végtelen, hogy foghatja fel a véges elme? Pedig ideológiai elv a világ megismerhetősége.

  6. Hatodszor a teremtéshit azt mondja: az egész világ ma is a teremtő Isten tulajdona. Nemcsak azért, mert valamikor, az idők kezdetén az Isten teremtette, hanem azért, mert Isten ma is a világ teremtője. Nem a semmi van a világ és az élet mögött, hanem a mindenség teremtő Ura. -- A teremtéshit tehát nemcsak egy múltbeli esemény elismerése, hanem jelenvaló, aktuális hit, mely bizonyos a felől: egyedül Isten tarthat és tart is igényt teremtői jogánál fogva e világra és minden benne élőre. Felemelő erejű bizonyosság ez: a világ nem gazdátlan, nem a sorshatalmak játékszere, nincs semmi önkénynek kiszolgáltatva, tehát helyzete nem reménytelen.
  7. Végül hetedszer, e világnak értelme és célja nem önmagában keresendő, hanem Istenben. Ő pedig nem valami semleges teremtményi lét és sorsára hagyott eseménysorozat beindítója, hanem művének értelmet és célt szabott. Azt, hogy a világ az ő üdvtervének, szövetségének s az ebben felragyogó dicsőségének színhelyéül szolgáljon. ,,És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, ímé igen jó'' (1Móz 1,31). Isten eme ítéletéből látjuk, hogy a világ, céljának és rendeltetésének megfelelően jó. A föld tehát, ahol hivatásunkat kell betöltenünk, nem ,,keserű levében forog'', nem céltalan dolog, hanem határozott és biztos cél felé halad. Ezt a célt Krisztusban ismerjük fel.

    A teremtéshit szembefordul a pesszimizmussal, mely hajlamos az ember saját csődjét áthárítani: Isten csődjének, illetve a teremtés csődjének feltüntetni. Ez a szembefordulás azonban nem valami felszínes optimizmus jegyében történik. A hit józanul látja a világ árnyoldalait, nemcsak fényoldalait. Hálát érez a napi kenyérért, az életfeltételekért, a föld és élet gazdag szépségéért, hogy az ,,egek beszélik Isten dicsőségét'' (Zsolt 19,2). De beárnyékolja az örömöket a betegség és halál. Ezek eredete -- tudja -- a teremtés első szakaszáig nyúlik vissza (1Móz 3,22). De azt is tudja, hogy a föld a bűn folytán hűtlenség és gyűlölet, gyilkosság és háború, elnyomás és kizsákmányolás színterévé is válhat, kisebb-nagyobb mértékben válik is. Mindez azonban nem a teremtés, hanem a megrontott teremtés sajátja.

    Az optimisták és pesszimisták a végső következtetést a jóra-rosszra vonatkozó tapasztalatokból és megfontolásokból vonják le, alkatuktól és kedélyüktől függően. A hit szeme messzebbre lát: az aki a sírókkal való együtt-sírásra és az örvendezőkkel való együttörvendezésre int, az magára vállalta e világ nyomorúságát és kétségeit, örömét és reményét. Isten a Krisztusban a bukott világ ügyét saját ügyévé tette. Ebből táplálkozik a keresztyén élet derűje. Ez a derű érteti meg velünk a teremtéskor elhangzott isteni szózatot: ,,Ímé, igen jó.'' Szózatával Isten ,,zabolát vetett az ember szájára'', hogy az ember ne ócsárolja azt, amit Isten jónak nyilvánított.

Mint láthatjuk, az egyházi tanítás minden mozzanatában arra utal: a teremtéshit nem a régmúltba-révedezés, hanem jelenlegi ügy, mindnyájunk ügye.