16. fejezet: Az örökkévaló Isten

16.1. Jézus Krisztus Atyja

Ebben a paragrafusban az Atyaistenről, mint a Szentháromság Egy Örök Isten első ,,személyéről'' szólunk.

Isten azért lehet nekünk Atyánk, mert előzőleg már az ő kijelentőjének, Jézus Krisztusnak Atyja. Erről az örök viszonyról mondja Jézus: ,,Amiként ismer engem az Atya, én is ismerem az Atyát.'' (Jn 10,15) Ezért mondhatja azt is: ,,Ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek.'' (Jn 8,19) Vagy más változatban fogalmazva: ,,Aki engem látott, látta az Atyát''. (Jn 14,9) Főként János evangéliuma ontja a hasonló mondásokat (1,18; 5,27 és 37; 6,46; 17,25) de ugyanez a gondolat előfordul az apostoli levelekben (1Jn 2,23; 2Jn 1,9) és a szinoptikus evangéliumokban is. Máténál pl. azt olvashatjuk: ,,Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és akinek a Fiú akarja megjelenteni.'' (Mt 11,27)

Mint ahogy komolyan vettük az előző paragrafusban azokat a bibliai verseket, melyekben Jézus megkülönbözteti magát az Atyától, éppúgy komolyan kell most vennünk azokat, melyek viszont az Atyával való egységére mutatnak. A most idézett versek, még határozottabban aláhúzzák azt a korábbi ismeretünket, hogy Istent, mint teremtő Atyánkat nem ismerhetjük meg Jézus Krisztus megkerülésével, az ő segítsége nélkül. Isten ugyanis nem azért Atyánk, mert ő teremtett, hanem azért, mert Jézus Krisztus Atyja, és Jézus Krisztus befogadása által újjászül minket a fiúságra. A Fiúban válunk adoptált fiakká.

Ehhez a bibliai felismeréshez szigorúan ragaszkodnunk kell. Ne úgy képzeljük tehát a dolgot, hogy az emberiség már Jézus Krisztus előtt magától ,,rájött'', a világ szép rendjéből a Rendező ismeretére, mondjuk filozófiai úton visszakövetkeztetett a Végokra, a ,,Teremtőre'' és aztán jött Jézus Krisztus, aki ezt a már ismert valakit ,,Atyának'' nevezte el. Még egy olyan emelkedett és megvesztegetően tiszta istenideával szemben is, mint amilyen a platóni istenidea, ragaszkodjunk a bibliai felismerés kizárólagosságához. Jézus Krisztus nem egy ilyen istenideát magyarázott meg, vagy formált keresztyénivé. Krisztus szemében ez az istenidea is csak álisten, s a természeti ember magagyártotta bálványaival egy sorba tartozik. -- Nekünk ma már a szekularizmus folyamata is tanúsítja, mennyire nincs természeti istenismeret: természettudományosan képzett, gondolkozó emberek jutnak el addig a következtetésig: nincs Isten. Jézus Krisztus nem a mi homályban tapogatózó természeti istenismeretünkkel foglalkozott, hanem az ismeretlen Atyát jelentette ki. Isten csak e kijelentés által lehet a mi Atyánk. Ez a dolgok belső rendje.

Más tehát Isten atyaságának értelme Krisztusra és reánk nézve. A két atyaság között levő különbséget maga Jézus így jelezte: ,,Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.'' (Jn 20,17) -- Íme ő, aki egyébként még bűnösségünk átkában is közösséget vállalt velünk és a halált szenvedte el értünk, ezen a ponton megkülönbözteti magát tőlünk.

16.2. Az atya-fiú viszony három esete

A példaképpen idézett szentírási helyek, Isten atyaságának elsődlegességére utalnak, arra, hogy Ő a Jézus Krisztus Atyja. Mert Isten a Jézus Krisztus Atyja, ezért atyasága isteni lényének örök létmódja. Isten örökkévaló atyaságáról szólva, ismét a Trinitás kérdésénél vagyunk. Isten, mint örökkévaló Atya, a Trinitás első ,,személye'', a fons deitatus, az istenség forrása.

A régi dogmatikusok ilyen elnevezésekkel fejezték ki elsőségét: Isten, mint örökkévaló Atya, az Autotheos, Anarchos, Ingenitus, Nullo origenem habens, a se ipso existens (ezért ,,aseitás''-át emlegették), Ő a Szentháromság másik két létmódjának szerzője.

Ilyen alapon azonban nem szabad rang vagy értékbeli különbséget tenni a három létmód között. Már a trinitástanból tudjuk: a három létmódban, isteni mivoltukat tekintve, nincs és nem is lehet semmi egymás fölé, illetve egymás alá rendelés. Az Atya, Fiú és a Szentlélek egylényegű.

Az egységen belül azonban eredetbeli különbség van: Fiú az Atyától született, a Lélek pedig az Atyától és a Fiútól származott. Ebben az értelemben mondottuk, hogy Isten, mint örökkévaló Atya, a Szentháromság másik két létmódjának szerzője. Ez a szerzőség a teremtő és teremtmény közötti viszony összehasonlíthatatlan ősképe, mint ahogy a teremtő-teremtmény viszony meg, a földi apa-fiú viszony összehasonlíthatatlan ősképe. Azért mondjuk összehasonlíthatatlannak, mert minőségileg különböző viszonyokról van szó.

  1. Első esetben a Trinitáson belüli időtlen viszonyról, az Atyaistennek a Fiúistenhez és a Szentlélekistenhez való örök viszonyáról. (Tehát itt Isten viszonylik Istenhez.)
  2. Második esetben Teremtő Atyánk, hozzánk, emberekhez való viszonyáról. (itt Isten viszonylik emberhez.)
  3. Harmadik esetben pedig a földi atyának a fiához való viszonyáról. (itt ember viszonylik emberhez.) -- De ez a három viszony a maga összehasonlíthatatlanságában is összefügg egymással: Az első ősképe a másodiknak, a második viszont ősképe a harmadiknak.

Miért kell ezt a három viszonyt megkülönböztetnünk? Azért, mert a megkülönböztetésből látszik, hogy Istennek reánk vonatkozó atyasága nem valami példátlan dolog, hanem egy Istenen belüli örök vonatkozásnak, illetve történésnek földi mása. Annak a mása, hogy Isten (megelőzőleg már) örökkévalóságtól-örökkévalóságig Atyja a vele örökkévalóságtól-örökkévalóságig egylényegű Fiának. Gyülekezeteink ezt az örök viszonyt nem ismerik s Istennek a Fiúra vonatkozó atyaságát tévesen, a karácsonyi történettel kapcsolják össze.

Istennek a trinitáson-belüli atyasága direkt értelmű, de amint ezt az atyaságot a Trinitáson kívülre, tehát mireánk vonatkoztatjuk, az ő atyasága nyomban indirekt értelművé válik. Mi ugyanis nem lehetünk az ő atyaságának közvetlenül részesei, mint ahogy a Fiú közvetlenül részese, hanem csak közvetve, a kijelentésen át, vagyis a Fiúban a Szentlélek által. Istennek atyasága reánk vonatkozóan tehát nem elsődleges, hanem csak másodlagos jelenség. Másodlagosságában kell megismernünk, ha nem akarjuk félreismerni.

16.3. Az isteni egység tanbeli megőrzése

A kétféle atyaság: a Fiúra és a reánk vonatkozó atyaság megkülönböztetése, és az utóbbinak az előbbiből való levezetése: az isteni egység tanbeli megőrzésének a legfőbb biztosítéka.

Ha azt vélnők, hogy mi szintén direkt értelemben vagyunk az örökkévaló Atyának fiai, akkor volna számunkra egy Atyaisten, amellett egy külön Fiúisten, sőt egy külön Szentlélek Isten is, szóval három külön Isten. Ha azonban tudjuk és szem előtt tartjuk, hogy mi csak indirekt értelemben vagyunk fiak, amennyiben csak a kijelentésben ismerhetjük meg Istent, mint Teremtő Atyánkat, akkor ez az ismeret már magában zárja a Fiúnak és Szentléleknek az ismeretét is. Tehát nem három különböző Istent ismerhetünk meg, hanem a Szentháromság Egy Örök Istennel van találkozásunk.

De ugyanebből a kijelentésből tudjuk meg azt is, hogy nemcsak az Atya teremtő, hanem vele együtt teremtő a Fiú is, és a Szentlélek is. Viszont az Atya nemcsak teremtő, hanem kiengesztelő és megváltó is. A kijelentés ugyanis nem három különböző funkciót betöltő három isteni rész egymásmellettiségéről beszél, hanem a megoszthatatlan egy Isten dolgairól. A régiek ezt így fejezték ki: Opera Trinitatis ad extra sunt indivisa.

A Trinitás kifelé ható munkáinak megoszthatatlansága nagy horderejű tétel. Érvényesítését éppen az atyaság értelmének levezetése szolgálja. A dogmatörténet tanúsága szerint, valahányszor elmulasztották ezt a spekulatívnak látszó levezetést, és nem másodlagosságában ismerték meg Isten reánk vonatkozó atyaságát, nemcsak háromfelé (triteizmusra) bomlott Isten egysége, hanem annak is lehetősége nyílt, hogy a szétbomlott három isteni személy közül egyet kiválasszanak, a másik kettőt viszont mellőzzék.

Így pl. a felvilágosodás a teremtő Atyát, a pietizmus Jézus Krisztust, arajongók meg a Szentlelket választották, s mindenik esetben többé-kevésbé mellőzték a Szentháromság másik két személyét. Ez az eljárás azonban képtelenségre vezet, mert az Atya nem a mi Atyánk a Fiú és a Lélek nélkül. A Fiú sem lehet Üdvözítő, s a Lélek sem lehet Vigasztaló az Atya nélkül.

16.4. A Trinitás személyei áthatják egymást

Fejtegetéseinkkel kapcsolatban felmerülhet a kérdés: hogy ha Istennek; mint teremtő Atyának megismerése csak másodlagos és közvetett ismeret, akkor vajon nem nagyon relatív jellegű-e, éppen az Atyaistennek, mint Teremtőnek ismerete? -- Tulajdoníthatjuk-e egyáltalán az Atyaistennek a teremtés munkáját, mikor tudjuk, hogy ebben a munkában részes a Fiú is, meg a Szentlélek is? Vajon az opera Trinitatis ad extra sunt indivisa elve nem tiltja-e meg, hogy mi ezt az isteni munkát az Atyának, amazt pedig a Fiúnak stb. tulajdonítsuk?

Ezekre a kérdésekre azt feleljük, hogy Isten munkáinak az Atya, Fiú és Szentlélek között való szétosztása csakugyan relatív jellegű, de relatív mivoltában is helyes és fenntartandó ismeret. Relativitása csupán azt jelenti, hogy nem kizárólagos, nem kimerítő és nem teljes ismeret, de azért rész szerinti mivoltában is fontos és igaz ismeret.

Igazsága nyomban kiütközik, amint néhány konkrét példára hivatkozunk. Nem mondhatjuk pl., hogy az Atyaisten halt váltsághalált a Golgotán, de azt sem, hogy a názáreti Jézus, vagy a pünkösdi Lélek teremtette az eget és a földet. -- Igaza van viszont az Apostoli hitformának, mely nem más, mint Isten munkáinak a Trinitás három személye közt való ,,szétosztása''.

Az Apostoli hitforma igazsága azonban kiegészítésre szorul, amennyiben az Atya nemcsak az első, hanem a hitvallás második és harmadik cikkelyének is alanya, vagyis ezt a ,,szétosztást'' mindenkor egy nagy egységen belül kell elképzelnünk, s éppen erre az egységre utal az opera Trinitatis ad extra sunt indivisa elve. A Trinitás személyei ugyanis kölcsönösen áthatják egymást. Ezért a trinitástan tárgyalásakor az a feladat, hogy megmutassuk (már amennyire a kijelentés alapján megmutathatjuk) az egységben a különbözőséget és a különbözőségben az egységet. Ha ezt sikerül megmutatnunk, akkor kitűnik, hogy a trinitástan nem valami nyugvó állapot, hanem mozgást, történést, életet akar kifejezni. Nem statikus, hanem dinamikus jellegű.