1. fejezet: A teológia feladata

1.1. Mi a teológia?

1.1.1. A név és a tartalom

Isten nem az ismeretlen, akit a gondolat merész szárnyalásával, valahol a magasságban keresünk, vagy pedig érzelmi életünk sejtelmes rezdüléseibe mélyedve fedezünk fel. Ő a Jézus Krisztus Atyja, aki kijelentette magát nekünk, a kijelentés Istene. A próféták és apostolok bizonyságtételén át ma is szól hozzánk. Azok, akik eredetileg a kijelentést befogadták, nem valami különösen vallásos alkatú emberek, nem felfedezők vagy vallásos zsenik. Olyanok, mint mi: Isten elől menekülő emberek. Még a hívó szónak, a kapott megbízatásnak is ellene szegülnek, mint Mózes (2Móz 3 és 4), Jeremiás (Jer 1), Ámós (Ám 3,8), Jónás vagy Saul, a későbbi Pál. Mózes és Jeremiás alkalmatlan voltára hivatkozik, egyik nehéz-beszédűségével, másik zsenge korával mentegeti magát, Ámós csak félelemből engedelmeskedik, Jónás meg fut az Úr elől, Saul pedig a Krisztus-követők ádáz üldözője. Igazán nem ők ragadják meg Istent, hanem Isten ragadja meg őket. Isten ezeket a szabódó, ellenkező, rugódozó embereket befogja nevelő iskolájába s nevel belőlük küldetést vállaló embereket. Igen, ők is olyanok, mint mi, de látnak és hallanak valamit, amit mindnyájunknak meg kellene látnunk és hallanunk, s megismerik a szabadulás olyan örömét és bizonyosságát, mely a miénk is lehet és minket is újjáformál.

Nem a tapasztalattól elrugaszkodott elmefuttatás és nem lélekelemzés tehát az istenismeret útja, hanem a kijelentés történeti valósága: Jézus Krisztus. Ő nemcsak időszámításunk középpontja, hanem az üdvtörténet éltetője és summája egyben. Nem azért jött, hogy teológiát csináljunk belőle. A róla szóló bizonyságok könyve, a Biblia sem azért íródott, hogy tudományos vizsgálódás tárgya legyen, hanem hogy ma is Isten szóljon rajta át s közölje velünk mentő szeretetét. Sőt, van valami lehetetlenül visszás abban, ha az Úr Istent, mi emberek tudományos vizsgálat ,,tárgyává'' akarjuk tenni. Pedig a teológia szó szerint Isten-tant jelent. Olyan tudományt, amely Istent valamiképpen érzékeli, észreveszi, megismeri, megérti, megszólaltatja. Még hagyján, ha a szó eredeti használatára gondolunk. Teológiának nevezték a régi görögök a mítoszok isten-alakjairól szőtt költői meséket. Teológia volt az is, mikor a filozófusok, a sztoikusoktól kezdve, kiértékelték ezeket az istenekről szóló elbeszéléseket. De ezekben viszonylag kisebb igényű kísérletekről volt szó: tapogatózó költői és bölcseleti megérzésekről s nem az élő Istenről. A kijelentéssel megváltoztak a feltételek: más lett a teológia.

Az egyházi atyák mégis a görög világból vették át a szóhasználatot s az első századokban az egyház teológusait és a régi görög költőket egyaránt a teológus névvel illették. Az egyik csoportot természetesen keresztyén, a másikat pedig pogány értelemben.

A kijelentés révén megváltozott feltételek között a teológia nemcsak képtelenségnek tűnő, hanem könnyűszerrel engedetlen vállalkozás is. Az Istenről szóló mondatok foglalhatják el Isten tulajdon szavának, az igének helyét. Éppen teológiánk révén válhatunk engedetlenné az ige iránt. Megeshet, hogy a kijelentésből világnézetet, ideológiát formálunk, a teológiai tételeink mögött éppúgy elrejtőzünk Isten elől, mint az esetutáni ember az Éden fái között. -- Mire való akkor a teológia?

1.1.2. A teológia eredete

A teológiát minden nehézsége és kockázatos volta ellenére a szükség kényszere hozta létre. Szükségessé vált ama tény folytán, hogy Isten emberi szavakban szólt hozzánk s megszólalásáról ugyancsak szavakban tettek bizonyságot a próféták és apostolok, úgy amint bizonyságtételük előttünk van a Bibliában. Az emberi szavakra pedig mi sem jellemzőbb, minthogy még ugyanazon nyelven belül sem egyértelműek. Milyen közkeletű s könnyen érhető szó például az, hogy ,,költ'' vagy, hogy ,,felad'', s ha egy kicsit fontolgatjuk, mindenikből négy vagy öt igen különböző jelentés bomlik ki. Pedig csupa konkrét dologról van szó. Hát ha még elvont fogalmakat emlegetünk! Mennél elvontabb fogalmat jelöl egy szó, annál változóbb és szétködlőbb jelentésköre, ami természetesen félreértésekre, véleménykülönbségekre, vitákra ad okot. Ezen a bajon hogy segíthetünk? -- A szavak sokértelműsége ellen egyértelmű fogalmak alkotásával, fogalom-meghatározásokkal küzdünk, mintegy kiszabott mederbe tereljük a szavak áradó sokértelműségét. Ez korántsem egyszerű feladat.

Milyen gyakran használt szavunk pl. a ,,jog''. Nem is századok, de több mint két évezred óta csiszolt elmék tudományosan művelik, van külön jogtudomány, mégsem jutottunk el addig, hogy a jognak egyetemlegesen elfogadott definíciója lenne. Hasonlóképpen elvont jelentésű, tehát sokértelmű szavak a Biblia nagy alapszavai, pl. Isten, kijelentés, hit, váltság, szeretet stb. Ezért van ugyanazon Bibliára hivatkozással annyiféle egyház. Számot kell tehát adnunk egyértelmű módon Biblia-megértésünkről, mert a jó hír nem rekedhet meg bennünk: az üdvüzenet továbbadást kíván, s a bizonyságtétel nem lehet bizonytalan, tétova, habozó. Az egyértelmű bizonyságtételhez pedig módszeres, tudományos munka útján jutunk el. Nincs bizonyságtétel tisztázott, alapos ismeret nélkül. Ezért szükséges a teológiai tudomány; veszedelmes és mégis nélkülözhetetlen.

1.2. A teológia kérdésvilága

1.2.1. A bibliai tudományok

Isten kijelentése a mi világunktól nagyon különböző világban történt. Jézus Krisztus időszámításunk kezdetén, a galileai Názáretben nőtt fel s Palesztina tájain és zsinagógáiban tanított. Jeruzsálemben halt kereszthalált s ott támadott fel halottaiból. Váltságművét több mint ezer éven át készítette elő az ószövetségi választott nép története, s majd egy évszázad kellett az Újszövetség bizonyságtételének írásba foglalásához.

A két szövetséget egybefoglaló Biblia nem elvont teológiai tételek gyűjteménye, hanem valóságos hús és vér emberek vallanak benne Isten nagyságos dolgairól. Leírják, elbeszélik, eléneklik és elimádkozzák vallomásukat a maguk nyelvén, többnyire az akkori köznyelven, a pásztorok, halaskofák, vámszedők és kézművesek nyelvén. Olvasásuk mégsem egyszerű; a megértés általános nehézsége tetőződik ránk nézve az idegen nyelv közbeiktatásával. Nehéz, sőt többnyire lehetetlen egy idegen szó magyar megfelelőjét megtalálni, hogy a két szó jelentésköre és hangulati velejárója teljesen fedje egymást. A fordító csak megközelítő értékekkel dolgozhat. Aztán meg egy betű szerinti fordítás mondatokra darabolja a logikai összefüggést, töri a szöveg értelmét. Az értelemhű fordítás meg a folyamatosság kedvéért a betű szerinti fölött lebeg. Hogy lehet a betű szerinti és az értelemhű fordításmód közt egyensúlyt tartani? Ilyen és más efféle kérdéseket kell a bibliafordítónak megoldani. De éppen ez a teológia első feladata, a héber, arám, illetve görög szöveg mai nyelvre, a mi nyelvünkre való fordítása, mert ezen át szól hozzánk az ige.

A régi szövegek megértésének és megszólaltatásának van egy csomó tudományos feltétele. -- Ilyen első renden a régi nyelv alkatának és szellemének alapos ismerete. Hiszen szóhasználata, képei, fordulatai idegenek reánk nézve. Idegen az a világ is, melyben a próféták és apostolok éltek. Nemcsak ódon keleti köntös borítja őket, hanem körülveszi egy rég letűnt világ, sajátos tájaival, szokásaival, hagyományaival, intézményeivel, törekvéseivel, vágyaival, hitével. Ismernünk kell tehát a nyelven kívül a történeti helyzetet is: milyenek voltak az akkoriak városai és falvai, templomai és házai, milyen eszközöket és fegyvereket használtak, mit ettek, milyen természeti, társadalmi és művelődési viszonyokba ágyazódtak be. Hiszen a szentírók maguk is ennek a világnak darabjai voltak. Bonyolítja a megértést, hogy nem egy időben éltek: a legrégibbek és a legújabbak közt századok teltek el, több mint az egész magyar történet folyamán.

A megértéshez szükséges korismeret felöleli az izraelita-zsidó történetet, az őskeresztyénség történetét, beleértve az asszír-babiloni, egyiptomi, perzsa, illetve római vonatkozásokat is. E nélkül nem érthetők kellően pl. a próféták, akik próféciájukkal beavatkoztak koruk politikai életébe, de nem érthető a Jelenések könyve sem, melynek háttere ugyancsak politikai természetű dolog: a keresztyénüldözés.

A nyelvi és történeti megértésen túl tisztázni kell a bibliai szövegek áthagyományozási folyamatát is. Nem egy esetben az irodalom előtti időkbe, a szájhagyomány korába nyúlik vissza a szövegek eredete s később is, az írásba foglalás, egybeszerkesztés és főleg a másolások során szándékos és szándéktalan változtatások történtek. Könnyű volna tisztázni a dolgot, ha a mai szövegeket egybevethetnők az eredeti kéziratokkal. De ilyen kéziratok nem maradtak ránk, legalább is eddig nem kerültek elő. Ezért aprólékos kritikai munkával kell a szöveg eredeti alakját, elérhető pontossággal megállapítani. A szövegkritika mellett, az irodalmi kritika a megértés támogatója. Ez az egyes iratok szerzőit, a megírás stilisztikai és műfaji sajátságait, szándékát és hitelességét igyekszik kideríteni. Végül a szövegelemzés eredményei nyomán, összesítő munkával kirajzolódik előttünk a szentírók emberi és teológiai arcéle, tanításaik bibliai összefüggése.

Már itt felvetődik a kérdés: Isten csak a Bibliában jelentette ki magát, vagy van más, a Biblián kívüli kijelentése is? Nem térünk ki a kérdés elől, mert érzékeltet valamit a teológia határaiból. Erre a kérdésre szoktak igennel is, meg nemmel is válaszolni. Ismeretes pl. Aquinói Tamás nagyvonalú válasza: az, aki igazat mond, Istenből beszél, tehát kijelentést közöl. Protestáns részről meg Zwingli mutatott feltűnő hajlandóságot arra, hogy a mennyországot benépesítse úgynevezett megvilágosított pogányokkal: Herkulessel, Szókratésszel, Lao-Tsevel. De milyen alapon akarunk itt kaput nyitni?

Ha viszont szűkkeblűen a merev tagadás álláspontjára helyezkednénk, szembetaláljuk magunkat a Bibliával. Az nem szűkkeblű, amikor egy-egy olyan pogányról beszél, mint Melkisédek, Sálem királya, a moábita Rúth, a szír fővezér Naeman (2Kir 5), Cyrus, az Úr felkentje (És 45), a keleti bölcsek, a samáriai asszony, a kapernaumi és a cézáreai százados (Csel 10). Érvényes rájuk a jézusi mondás: Utolsókból lehetnek elsők és elsőkből utolsók. Nem lehet a pogányokat keresztyén fölénnyel, csak mint a misszió tárgyait kezelni. Az egyház nem döntheti el, hogy ez vagy az a pogány kapott-e kijelentést vagy sem, mert nem mi vagyunk a kijelentés ura, hanem a kijelentés van felettünk. Hogy ebből a kijelentésből jutott-e valamilyen formában Herkulesnek, Szókratésznek vagy Lao-Tsenek, nem tudhatjuk: talán igen, talán nem. Maga a Biblia int óvatosságra: szerepünk nem az uralom, hanem a szolgálat.

1.2.2. A rendszerező tudományok

Bármily sokágú munkát végez a bibliakutatás, főleg azt tisztázza, mit mondott a Biblia az egykoriaknak. Hogy értették pl. a korinthusbeliek Pál apostol frissen érkezett levelét. A levél ilyen megszólaltatása nagy dolog: mi is odaülhetünk az első hallgatók mellé, és számunkra is lefordíthatóvá válik a levél. A bibliai tudomány igyekszik is a jelenig meghúzni a vonalat, végső fokon a tolmács fontos szerepét vállalja azért, hogy mi, maiak is bizonyságtevőkké válhassunk. De ez a segítség még nem minden.

Bizonyságtételünk ugyanis nem egyszerű ténymegállapítás. Nem rekedhet meg ott, hogy ,,van Isten'', hanem arról is szólnia kell, kicsoda Isten, mit akar velünk, s mit akar ezzel a világgal. A bizonyságtételnek van tehát valami belső rendje, összefüggése. Ezt az összefüggést a teológus nem saját elképzelése vagy tetszése szerint alkotja meg, hanem a Bibliából olvassa ki. A dolgok rendje nincs önkényünkre bízva. A bizonyságtétel ugyanis nemcsak egyes mondatok tolmácsolása, hanem egy összefüggő üzenet áthelyezése, átültetése a mi világunkba. Tanítás a hitről és a hit formálta életről.

A bizonyságtétel, mint összefüggő tanítás olyan köntösben jelenik meg előttünk, mint valami világnézet és szembetalálja magát a különböző világnézetekkel. Ilyenkor összeütközésre és harcra is sor szokott kerülni; de megfigyelhetjük a keveredést is. Európai területen pl. nincs olyan világnézet, beleértve a marxizmust is, amelynek legalább alkatában ne volnának keresztyénségből kölcsönzött elemek, viszont a keresztyénség is időről időre felszedett és magába olvasztott filozófiai világnézeti elemeket. Ezzel menten adódik a kérdés: hogy viszonylik a keresztyén tanítás a világnézetekhez? A rendszerező teológia szerepét e kérdés vizsgálata során érthetjük meg.

1.2.3. A teológia és a világnézetek

Valamilyen világnézete minden embernek van, akár művelt, akár műveletlen, akár hivő, akár hitetlen. Mint gondolkodó lények, iparkodunk a magunk módján képet alkotni a környező világról, tapasztalataink tarka-barka özönébe valami rendet, összefüggést vinni. Elviselhetetlen lenne, ha tapasztalataink apró, széthulló ismeretek, töredékes mozaikkövek maradnának s nem állnának össze értelmes egésszé, egységes mozaikképpé. Hogy tájékozódhatnánk akkor az élet roppant szövevényében, hogy találhatnók meg az ésszerű cselekvés útját? A világ azonban áttekinthetetlen: roppant arányai folytán nem lehet egyetlen ember közvetlen tapasztalatának tárgya. A világkép kialakításában segítségre szorulunk. Felhasználjuk mások tapasztalatát és a sokféle tudomány hozzánk eljutó eredményeit. Az ismeretek gyarapodásával egyre módosítjuk, helyesbítjük, tágítjuk világképünket. Sem egyénenként, sem nemzedékekként nincs megállás, megállapodás, hanem szüntelen a változás. Erre igazán illik a mondás: ars longa, vita brevis est. Ha megmosolyogjuk a régiek gyermekded világképét, elfeledjük, hogy a mienkre hasonló mosollyal tekinthet majd a késő utókor. Mert nem mozgunk itt annyira szilárd talajon, mint ahogy a közhit képzeli.

Az ember azonban nem elégszik meg a világ eddig tapasztalt jelenségei, valóságos vagy úgy vélt tényei képpé formálásával, hanem keresi a kép értelmét: felteszi a kérdést, honnan ered ez a világ és hová tart? Ezen a ponton változik a világkép világnézetté.

A létezés egészét átfogó honnan-hová kérdésre az emberi tudományosságnak csak feltevései vannak, ha úgy tetszik: hiedelmei. Még akkor is, ha a tudomány eddigi eredményeiből próbál következtetni a világ eredetére és céljára, ezek a következtetések csak rész szerint való ismeretek alapján történhetnek, tehát hipotetikus jellegűek. Nem csoda hát, ha egyetlen korszakon belül is olyan sokfélék a világnézetek. A sokféleségnek itt már önmagában is hitelrontó hatása van, hát még, ha hozzáveszzük: hasztalan dolog a világnézetek váltogatása-cserélgetése, mert nem lehet eljutni valami egyetemes érvényű, valóban tudományos világnézetig.

Ha a ma hivatalos világnézetet tudományosnak mondják, azt nagyon viszonylagos értelemben kell vennünk, tudniillik a némi önkénnyel babonaságnak minősített keresztyén világnézethez viszonyítva. -- Legjobb talán, ha a tudomány eleve elhárítja a világ értelmére irányuló kérdéseket? Vannak természettudósok, akik ezt vallják, és tudatosan korlátozzák vizsgálódásaikat arra, ami közvetlenül előttük van. Mégsem lehet a világnézeti kérdést elkerülni. Már amikor tapasztalatainkat egységes világképpé rendezzük, az anyagválogatásban, ténycsoportosításban, elméletek felállításában, egész életstílusunk kialakításában, a háttérben ott van valamilyen világnézet, s akarva-akaratlan az szolgáltatja nekünk a rendező elvet. Amennyire vitatható a világnézet, annyira elkerülhetetlen is. És viszont.

Ilyen körülmények között nem hozhat megoldást az úgynevezett keresztyén világnézet? Hiszen amikor Istenről, mint a világ teremtőjéről, az ember nyomorúságáról és szabadításáról, meg az üdvösségről teszünk bizonyságot, ebben a világ és élet értelméről is vallunk egészen átfogó módon. A keresztyén élet, még inkább a teológiai munkásság a dolog természete szerint világnézetet is ad, még akkor is, ha nem programszerűen világnézet kiépítésére irányul a fő igyekezet. Ha a bölcselők nem tudnak egy értelemre jutni, íme egyértelmű tájékoztatást nyújt Isten kijelentése.

A keresztyén világnézet lehetősége annyira megejtő, hogy különösen a századforduló táján, két emberöltőn át, messzire ható teológiai mozgalmak -- pl. a nálunk is ható liberális teológia, a vele rokon kultúrprotestáns törekvések, majd a konfesszionális jellegű szigorú kálvinizmus -- kifejezetten világnézeti programmal indultak. A rendszerező teológiából kiváló teológusok világnézettant csináltak s világnézeti harcra fegyverezték vele a gyülekezetet.

Mégis okunk van rá, hogy a keresztyén világnézet kérdésében óvatosságot és tartózkodást tanúsítsunk. Ezen a téren szinte észrevétlen veszedelmes félresiklás történik. Minden világnézet ugyanis valláspótlékká válhat. Az ember úgy véli, világnézete révén kész megoldások birtokába jutott. Nem kell most már Isten akaratát tudakolnia, egyszerűen világnézeti elvei szerint tájékozódik s levonja belőlük az adott helyzetre szóló következtetéseket, vagyis világnézete révén mintegy önhatalmúlag kezébe veszi életét: világnézete lesz az Istene.

A keresztyén tanításnak az az értelme, mutassa meg, milyen irányból várjuk Isten üzenetét, milyen összefüggésbe tartozik az üzenet, hogy éberebbek legyünk az ige hallgatására és készségesebbek a befogadására. De csakugyan az igét keressük és várjuk s ne helyettesítsük azt a tanítással, mint világnézettel. Mert ha ezt tesszük, az eszközből csinálunk célt, a másodlagosból elsődlegest, az emberiből istenit. A dolgok rendjét pedig csak vesztünkre forgathatjuk fel. A megistenített világnézet ugyanis már nem segítség, hanem akadály, mert szigetelő anyagként kerül oda Isten igéje és mi közénk. Nem táplál, a lelki tápláléktól azonban elzár. Isten igéje olyan, mint a frissen hullott manna, nyomban élnünk kell vele, rendeltetése szerint. Nem lehet későbbre eltenni, világnézetté konzerválni, mert tápláló erejét elveszti, ,,másnapra megromlik'', puszta emberi szóvá válik (2Móz 16, 16-20). A keresztyén vagy kálvinista világnézet csak manna-konzerv, mely könnyen elterelheti az ige friss mannájáról a figyelmünket. Ennek józan belátása óv a félresiklástól. Ha hiányzik a józanság s a keresztyénséggel mint világnézettel r indulunk harcba, eleve csatát vesztettünk. Azt a látszatot keltjük, mintha a keresztyén hit csak egy lenne a sokféle világnézetközt, holott a keresztyén hit több és főleg más mint világnézet.

A teológiának, mint rendszerező munkának első renden ezt kell nyilvánvalóvá tennie. Munkája közben szemmel tartja a jelen szellemi arculatát, nemcsak világnézeti, hanem tudományos, művészeti, társadalmi és technikai törekvéseit is. Csak így tudja a bibliakutatás által kibányászott ó- és újszövetségi mondanivalót a korszellemmel szembesíteni és a továbbadás számára feldolgozni. Munkája végső fokon a továbbadás számára mérvadó tantételekben összesül. E tantételek rendszeres feldolgozását a dogmatikában és az etikában végzi. Az előbbi a kijelentés-hittel, az utóbbi e hit által formált élet kérdéseivel foglalkozik. A rendszerezés, különösen a század elején indult keresztyén egységtörekvések kibontakozása óta ökumenikus távlatokban történik. Nem korlátozódik egyetlen felekezet állásfoglalásaira, hanem keresi a többi felekezettel az együttműködést. Külön tárggyá nőtt az ökumenikus szimbolika, mely a különböző hitvallásokat elemzi, a hitvallásokból nőtt életformákat vizsgálja és felmutatja az isteni kijelentés sokféle értelmezésében nemcsak a különbséget, hanem az egységet is.

1.2.4. A gyakorlati tudományok és a történeti kutatás

A teológia egyetlen ágában sem öncélú tudomány, hanem gyakorlati érdekű: a bibliai üzenet továbbadását szolgálja. A továbbadás előfeltételét maga a Biblia szabja meg: ,,az az indulat legyen bennetek, mely volt a Jézus Krisztusban'' (Fil 2,5) ; a továbbadás lehetőségét és módját pedig a gyakorlati teológia vizsgálja.

A különböző korú, nemű és helyzetű emberek sajátos alkatát, lelki szükségletét és befogadó képességét igyekszik tisztázni. A modern szociológia és lélektan eredményei bevonásával keresi a gyülekezeti munkaágak: az igehirdetés, vallásoktatás, lelkigondozás és misszió legjárhatóbb útját. Megalkotja a nevezett munkaágak mindenikének a maga külön tudományát, hagyományos nevén a homiletikát, katechetikát, poimenikát stb. Hasonlóképpen foglalkozik az istentisztelet, az egyházszervezet és egyházkormányzás sokágú kérdésével. Nem azért, hogy muzeális értelemben konzerválja az egyházat, hanem kritikai módon tudakolja: az intézményesen megszervezett cselekmények megfelelnek-e annak a szándéknak, ahogy a keresztyén küldetés és reménység a maga sajátos és egyedülálló mivoltában érvényesülni akar. Voltaképp kétirányú feladatot tölt be: egyfelől tudatosítja az emberek lelki igényeit, így mintegy az evangéliumra váró világ szószólója a teológia területén; másfelől a többi teológiai szak eredményeit feldolgozza és célszerűen hasznosítja az egyház és a világ javára. Bizonyságtételünk ezzel a munkával ér el a kortársakig, akik vagy atyánkfiai, vagy pedig felebarátaink és a misszió révén válnak atyánkfiaivá.

A bibliakutatás, a rendszerező munka és a gyakorlati felkészülés együttesen szolgálja mostani világunkban a kijelentés meghallását és megvallását. Mert a tiszta hallás és a biztos vallástétel a teológia célja. Ez a munka nem velünk kezdődik; a keresztyén teológiának már közel kétezer éves múltja van. A múltat ismernünk kell, hogy önmagunkat is jobban megismerhessük, hiszen létünk gyökerei a múltba nyúlnak vissza. Atyáink örökségét, csak a múlt ismerete révén vehetjük tudatosan birtokba, hibáiból is ezúton okulhatunk. A múlt feltárását a történeti kutatás végzi, esetünkben a teológia- és egyháztörténet. Munkája nem közvetlen a kijelentésre irányul, hanem az egyház dolgaira. Szokták ezért a szorosabb értelemben vett teológiai tudományok segédtudományának nevezni. De nem az értékelő minősítés, hanem csak a viszony-meghatározás értelmében s a viszony itt kölcsönös. A történeti kutatást ugyanis egyik tudományág sem nélkülözheti s művelése, legalább is területünkön, csak teológiai szempontok érvényesítése esetén gyümölcsöző.

Az egyháztörténet sajátos kérdése: Hogyan értette meg az egyház az egymást váltó korszakokban Isten kijelentését és milyen választ adott rá? Ez a válasz más volt a reformációban, a felvilágosodás korában és ismét más napjainkban, a kijelentés megértésének mértéke és a változó körülmények szerint. Hol engedelmeskedett az egyház, hol ellenkezett, hol szolgálni próbált, hol meg uralkodni. Az egyes korszakokban tehát nem megismétlődik az egyház élete valami örökös körforgásban, hanem a végkifejlet felé közeledik. Haladásában új meg új vonásokat mutat fel, mégpedig nemcsak a tévedésekben, bukásokban és vétkekben, hanem az erényekben, áldásokban és fénylő alkotásokban is. Éppen a kritikával végzett történeti kutatásban egyre újabb oldaláról válik láthatóvá Krisztus életének jövőt formáló hatása.

A gyakorlati teológiával és egyháztörténettel még korántsem zárul a teológiai tudomány kérdésvilága. Ezek a szorosabb értelemben vett belső kérdések csupán, melyekhez egy sereg külső kérdés csatlakozik, mint amilyen a vallások kialakulásának, jelentésvilágának, alkatának, értékelésének vizsgálata. Ez az általános vallástörténet és vallástudomány feladata. Anyaga idegenszerű és távol esőnek tűnik, mégis hozzánk tartozik; mintegy az egyháztörténet külső oldala. A vallások alig belátható óriás területén az emberiség olthatatlan metafizikai vágyódása szólal meg.

1.2.5. A teológiai tudomány egysége

Az a sokféle kérdés, mely a teológiai tudományszakok áttekintésekor elénk került, összefüggő egységet, oszthatatlan egészet alkot. Mi tartja össze? Szokták mondani: a rendszerező munka, közelebbről a dogmatika rendszere. Ez a teológiai tudományok gerince, lelke. Az állítás annyiban igaz; dogmatikai szempontok nélkül már maga a Biblia is széteshetnék sémi, asszír-babiloni, egyiptomi, perzsa és hellenista vallástörténeti elemekre. Természetesen ez magával vonná a bibliai tudományok szétesését is: a bibliai iratok elemzése olyan filologizálásban merülne ki, mint a Homérosz- vagy Vergilius-kutatás.

Dogmatikai szempontok nélkül a gyakorlati teológia is hasonló sorsra jutna: elvesztené teológiai jellegét. Feloldódnék az egyház életjelenségeinek szociológiai, lélektani, általában filozófiai vizsgálatában. Itt is, meg a történeti kutatásban is hiányoznék a kritika teológiai mértéke. Az egyház- és vallástörténet feloldódnék a világtörténetben. Csakugyan úgy tűnik fel, mintha a dogmatika volna a teológia nagy szimfonikus zenekarának a dirigense. De ne feledjük, nemcsak a zenekar függ a karmestertől, hanem megfordítva: a karmester is a zenekartól. A dogmatika ugyanis az írásmagyarázattól kap új meg új indíttatást, mondanivalót s a megmerevedéstől megóvó bibliai figyelmeztetéseket. A gyakorlati teológia pedig megszólaltatja az új szisztematikai feladatok elé állító időszerű igényeket. Az egyháztörténet is felzárkózik a többi szak mellé, a dogmatikát éberségre intő jeladásaival. Tehát nem egyoldalú függés, hanem kölcsönhatás áll fenn a teológia tudományágai között. A szakosodás a teológiában is csak az egység megőrzése esetén fejlődhet ki hasznosan. Mennél élénkebb a tudományágak közt a kölcsönhatás, annál elevenebb, annál egészségesebb a teológia.

Elmondhatjuk, a teológia az írásmagyarázattól kezdve, a rendszerező munkán át a jelenkori igehirdetés sokféle fajtájáig egyetlen utat jár be, mintegy végigkíséri az üdvtörténet reánk kiszabott útját s az egyes teológiai szakok ennek az útnak csupán állomásai vagy útjelzői.

Innen visszatekintve érthetjük meg, hogy a teológia minden rendszeralkotó igyekezete ellenére sem zárt és befejezett. A jövendő felé mindenkor nyitott, hiszen visszatérő Ura elé megy. Ezért ha akarna, akkor sem építhetne ki zárt dogmatikai rendszert. Óvakodjunk tehát a dogmatika túlértékelésétől. Voltaképpen nem a dogmatika szabja ki az egyes szakoknak a teológiai irányvonalat, hanem az úr Krisztus kijelentése. A kijelentés adja magának a Bibliának is az egységet, s a kijelentésből olvassa ki a dogmatika -- ha jól végzi feladatát -- azokat a teológiai szempontokat, amelyekből ered valamennyi teológiai tudományág keresztyén jellege és végső egysége. Hogy az imént használt kép keretein belül maradjunk: a kijelentés az a mennyei zenemű, amelynek szolgálatában áll a karmester és az egész zenekar. Persze, minden zeneműnél összehasonlíthatatlanul élőbb és hatóbb.