XI. fejezet

Kinyílt az ajtó és Jeroboám lépett be. Szegényes vacsorájukat hozta — két rozscipót, pár szem olajbogyót és egy kis tejet. Az ifjúhoz fordult:

– Átvittem a gyékényedet. Ma éjjel másik cellában alszol; társad is lesz.

Ők azonban máshol kalandoztak gondolatban, nem is hallották mit mond. A rájuk szakadt csendben újból hallatszott a kiszáradt kút mélyéről a kígyók egyre halkuló sziszegése.

– Párosodnak — heherészett a kalugyer –, feltámad Isten viharos szele, de ők — oda se neki, hogy verje meg őket a ragya! ahelyett, hogy megrettennének, párosodnak!

Cinkosan csippentett a szemével a rabbinak, az azonban elmerülten áztatgatta már a kenyeret a tejbe és majszolta, hogy erőre kapjon, hogy agyvelővé változzék át a kenyér, tej és olajbogyó, s tudjon beszélni Mária fiával. A púpos álldogált egy darabig, hol az egyikre, hol a másikra pislantott, de aztán megunta és elment.

Jézus és az öreg rabbi maguk alá húzott lábbal ültek a földön, szemben egymással. Hallgattak. A cella homályba merült, az alacsony ülőkék és a főapáti karosszék tompa fényben derengett, a levegőben tömjénillat terjengett. Odakint csillapodott a szél.

– Alábbhagyott a szél — szólalt meg végül a rabbi. — Elvonult az Isten!

Az ifjú nem fogta föl, mit mond. “Elmentek, elmentek” töprengett magában. “Eltávoztak belőlem a kígyók… Talán éppen ezt akarta az Isten? Éppen ezért vezérelt engem ide a sivatagba, hogy meggyógyuljak? Szélvihart támasztott, megneszelték a kígyók, sorra előbújtak a szívemből és eltávoztak… Hála légyen neked Isten!”

A rabbi elhatározásra jutott. Égnek emelte a kezét és társához fordult:

– Jézus — mondta –, itt van-é az eszed? Én vagyok itt, a názáreti öreg rabbi, hallasz engem?

– Hallak, Simeon bátya — felelte az ifjú és egyszeriben kiszakadt előbbeni révületéből.

– Eljött az idő, fiam. Készen állsz?

– Készen? — kérdezte megborzongva az ifjú. — Mire?

– Tudod te azt jól, éntőlem kérdezed? Hogy felkelj és beszélj!

– Kikhez?

– Az emberekhez.

– Hogy beszéljek?

– Ne aggódj! Te csak nyisd ki a szád, tetőled semmi egyebet nem kér az Isten. Szereted az embereket?

– Hát nem is tudom. Nézem és látom őket, és fájok, ez minden.

– Elég ez fiam, elég. Kerekedj fel és szólj hozzájuk. Megeshet, hogy a te fájdalmad gyarapszik csak, de az övék biztosan csillapul. Meglehet, éppen ezért küldött Isten erre a világra. Majd elválik!

– Meglehet, hogy éppen ezért küldött engem Isten erre a világra? Honnan tudhatnád te azt, öreg? — mondta az ifjú és szomjas lélekkel várta a feleletet.

– Nem tudom, senki nem mondta nekem, de meglehet. Jelekből gondolom; egyszer gyerekkorodban felmarkoltál egy csomó agyagot és madarat formáltál belőle. És miközben simogattad, beszéltél hozzá, egyszercsak úgy tűnt föl nekem, szárnyat sarjasztott és elröppent a tenyeredből… Meglehet, hogy az az agyagmadár az emberi lélek, Jézus fiam! A te kezedben van az emberi lélek…

Az ifjú felkelt, óvatosan kinyitotta az ajtót, kidugta a fejét, hallgatózott. A kígyók teljesen elnémultak. Megörült, a rabbihoz fordult:

– Add rám áldásodat, öreg — mondta. — De ne szólj többet, nem bírom elviselni! Elég!

Majd kisvártatva:

– Elfáradtam, belefáradtam, Simeon bátyám! Megyek lefeküdni. Néha éjszaka megérkezik az Isten és számot vet a nappallal. Szerencsés ébredést, Simeon bátya!

Odakint a félkegyelmű várta az ajtó előtt:

– Gyere utánam, megmutatom, hol készítettem neked derékaljat! Hogy hívnak?

– Az ács fia.

– Engem meg Jeroboámnak, de neveznek még kelekótyának is. Néha meg csak Púposnak szólítanak. Hát nem találó nevek? Persze nem számít. Én csak teszem a magam dolgát. Csontig tisztogatom azt a darab koncot, amit odavetett nekem az Isten.

– Miféle koncot?

A púpos felnevetett:

– Nem érted, fajankó? Hát a lelkemet! Aztán, amikor végzek vele — jóccakát! Betoppan a halál, és mindenestül felfal…

Megállt, kinyitott egy alacsony kis ajtót.

– Bújj be, ott bal kéz felől a sarokban megtalálod a gyékényedet. Vihogva megpaskolta az ifjú hátát, s barátságosan betaszította a cellába.

– Szép álmokat, legénykém! Nőkkel fogsz álmodni, csak úgy hemzseg tőlük a kolostor levegője!

Hangtalanul nevetgélt, majd nagy zajjal becsapta Jézus háta mögött az ajtót.

Mária fia megállt. Sötétség vette körül, eleinte nem látott semmit. Lassanként kezdtek derengeni a meszelt falak, majd megcsillant egy falmélyedésben egy vizeskorsó, a sarokban pedig egy szempár parazsa izzott fel. Érezte, a szempár egyenesen őrá szegeződik.

Tapogatózva, kezét előre nyújtva lépdelt előre; megbotlott a gyékényszőnyeg peremében. Megtorpant. Az izzó szemek mindegyre rá szegeződtek, követték minden mozdulatát.

– Jó estét, barátom! — köszönt Mária fia.

De nem kapott feleletet.

Júdás, akár egy rongykupac, előregörnyedve, felhúzott lábbal, állát térdére fektetve figyelte őt. Jézus tisztán hallotta ziháló, szakadozott lélegzetvételét. “Gyere csak… gyere csak” — mormolta egyre magában, s közben meg-megmarkolta a keblébe rejtett kést. “Gyere!… Gyere!… Gyere csak!” — mormolta szakadatlan, le nem véve szemét Mária fiáról, mintha hipnotizálni akarná.

Arrafelé, ahol született, az iduméi Karióth-ban, édesanyja testvérbátyja, aki vajákos hírében állott, bűvölte el így a sakálokat, rókákat és fürjmadarakat, akiket el akart ejteni. Lehasalt a földre, rájuk szögezte szénparázsként izzó szemét és elkezdte mormolni — merő rábeszélés, kérlelés és parancsolás volt a hangja –, sziszegni: “Gyere… gyere… gyere csak!” és a vad megszédülve, fejét engedelmesen lehorgasztva, akaratát vesztetten, hasmánt csúszott a mormoló száj felé… És csakugyan, Júdás is elkezdett sziszegni: eleinte halkan, aztán egyre hangosabban, ijesztőbben, úgy, hogy Mária fia, aki közben végigdőlt a gyékényen rémülten ült fel. Ki lehet ez az ember itt mellette? Mit morog, sziszeg? Felbőszült fenevad nehéz szaga érződött a levegőben, s hirtelen megértette.

– Júdás testvérem, te vagy az? — kérdezte halkan.

– Keresztkészítő! — sziszegte az dühösen lecsapva maga mellé az inge alól előkapott kést.

– Júdás testvérem — szólalt meg újból az ifjú –, jobban fáj a keresztre feszítőnek, mint a keresztre feszítettnek…

A vörös szakállú kiköpött és heves mozdulattal fordult Mária fia felé.

– Megesküdtem lázadó testvéreimnek, megesküdtem Zélóta édesanyjának, hogy megöllek! Isten hozott hát, hóhér! Sziszegtem, s lám idejöttél!

Felpattant, sietve elreteszelte az ajtót, s visszakuporodott a sarokba.

– Hallottad ugye, mit mondtam? Ne is próbálj könyörögni, készülődj!

– Készen állok.

– Nehogy jajgass nekem! Sietnem kell, még virradat előtt elhagyom a kolostort.

– Isten nevében, Júdás testvérem; én készen állok. De nem te szólítottál ide a sziszegéseddel, hanem maga az Isten. Bölcsen elrendezett mindent őkegyelme; a legalkalmasabb órában találkoztunk, Júdás testvérem! Ma este megtisztult a szívem, megkönnyebbedett, megjelenhetek Isten színe előtt! Belefáradtam már, hogy éljek és viaskodjam vele. Önként nyújtom hát a nyakamat, Júdás; készen állok.

Fojtott hangon bődült fel a kovács, összeráncolta a szemöldökét; így már cseppet sem volt ínyére a dolog, rühellt olyan nyakat elmetélni, melyet megadón tartanak elébe, akár a birka. Jobb szerette volna, ha Jézus ellenáll, test test ellenében viaskodnak, feltüzelődnek birkózás közben, felgyúl a vérük, és férfiakhoz illő módon, az igazságos küzdelem legvégső pillanataként következik a gyilkolás.

Mária fia kinyújtott nyakkal várakozott. A kovács azonban megragadta roppant markával, megrázta és arrább taszította.

– Miért nem állsz ellen? — csikorgatta a fogár. — Miféle férfi vagy te? Gyere, küzdjünk meg egymással!

– De én nem akarom, Júdás testvérem! Ellenállni? Minek? Amit te akarsz, azt akarom én is, mert bizonyára Isten is azt akarja. Éppen ezért rendezett el mindent úgy, ahogy kell. Látod? Én felkerekedtem és ebbe a kolostorba indultam; te is ide jöttél. Megérkeztem és megtisztult a szívem, így már készen áll a halálra. Te meg fogtad a késedet és behúzódtál ebbe a sarokba, felkészültél rá, hogy ölj… És lám, kitárult az ajtó és én beléptem… Mit akarsz még, Júdás testvérem?

A kovács azonban magánkívül harapdálta a bajszát, s komoran hallgatott. Szinte forrt a vére, a fejébe tódult, vörösödött és elsápadt, köd borította el az agyát.

– Miért ácsolod a kereszteket? — kérdezte végül rekedten.

Az ifjú lehorgasztotta a fejét. Hiszen éppen ez a titka, hogyan árulhatná el neki? Hogyan is adhatna hitelt a kovács az álomnak, melyeket Isten bocsát rá, a hangoknak, melyeket hall, amikor egyedül van, a karmoknak, melyek a feje búbjába vájnak és fel akarják ragadni az égbe? ő meg nem akarja, hadakozik ellenük és a bűnbe kapaszkodik bele, csak hogy itt maradhasson ezen a földön.

– Nem bírom megmagyarázni neked, Júdás testvérem, megbocsáss — mondta összetörten –, nem bírom…

Fészkelődött a kovács, szerette volna jobban látni az ifjú arcát a sötétben. Nézte, nézte ragadozó tekintettel, aztán hátrább húzódott, nekidőlt a falnak. “Miféle ember ez, fel nem foghatom” — töprengett. “Démon szállhatta meg, s az vezérelheti, ez meg Istennek képzeli? Egészen biztos, hogy az vezérli, legyen átkozott!… Nem szegül ellen, és lám, ez a legnagyobb ellenszegülés — képtelen vagyok egy bárány torkát elmetszeni. Igazi férfiakét azt igen; de egy jámbor állatét… Nem megy…” Kitört:

– Te félkegyelmű vagy, boldogtalan! Hogy pusztulnál el a föld színéről! Adnak egy ökölcsapást az egyik orcádra? Te azon nyomban odatartod a másikat. Észreveszel egy kést? Máris nyújtod a nyakadat. Igazi férfi szégyellne hozzád nyúlni!

– Isten bezzeg nem szégyell — mormolta alig hallhatóan Mária fia. A kovács tanácstalanul forgatta markában a kést. Úgy rémlett neki egy pillanatra, hogy fény dereng az ifjú lehorgasztott feje körül… Ujjai elerőtlenedtek, megrettent.

– Nehézfejű vagyok — mondta –, de szólj és meg fogom érteni, amit mondasz! Ki vagy te? Mit akarsz? Honnan jössz és ki küldött? Mi ez a sok mendemonda körülötted? Kivirágzott bor és villámcsapások. A rosszullétek, melyek elfognak útjártodban, és a hangok, melyeket hallasz, ahogy beszélik, a sötétben? Mi a titkod, nem árulnád el nekem?

– A fájdalom, Júdás testvérem.

– Mi miatt? Ki miatt fájsz? A magad szerencsétlensége és nyomorúsága miatt? Vagy talán Izráel miatt? Beszélj hát! Izráel miatt fájsz? Ugye, ezt akarod mondani nekem? Ezt és semmi egyebet. Izráel fájdalma és nyomorúsága emészti a szívedet, igaz?

– Az ember fájdalma, Júdás testvérem.

– Hagyd az embereket! Emberek a görögök is, legyenek átkozottak! Akik olyan sokáig gyilkoltak bennünket, meggyalázzák a templomunkat és az istenünket! Én a te helyedben nem törődnék ezekkel — Izráelre figyelmezz! Ha fájsz, Izráel miatt fájj! A többiek mind legyenek átkozottak!

– Csakhogy én még a sakálok, még a verebek miatt is fájok, Júdás testvérem. Még a füvet is sajnálom!

– Hohó! — csapott le rá gúnyolódva a vörös szakállú. — Talán bizony még a hangyákat is!

– Azokat is; mind-mind Isten teremtményei. A hangya fölé hajolok és ragyogó, fekete szemében Isten arcát látom tükröződni.

– És amikor az én arcom fölé hajolsz, ács fia?

– Abban is, mélyen, nagyon mélyen, ott látom Isten arcát.

– És nem félsz a haláltól?

– Miért félnék, Júdás testvértem? A halál nem kapu, amely becsukódik, hanem kapu, amely kitárul. Kitárul és az ember belép rajta.

– Hová?

– Az Isten kebelébe.

Júdás dühösen felsóhajtott: “Nem lehet megfogni ezt az embert” gondolta. “Nem lehet megfogni, mert nem fél a haláltól…” Állát a keze fejére fektetve nézte, megpróbált dűlőre jutni vele.

– Ha nem öllek meg — mondta végül –, mit fogsz tenni?

– Még magam sem tudom; amit Isten parancsol. Úgy vélem, felkerekedek és szólok az emberekhez.

– Mit fogsz mondani nekik?

– Még magam sem tudom, Júdás testvérem. Én majd kinyitom a számat, Isten meg a szájamba adja a szavakat…

Az ifjú feje körül nőttön-nőtt a fény, beragyogta az arcát, amely szelíd és szomorkás volt, a szemeit, melyek koromfeketén és kimondhatatlanul szelíden simogatták Júdás arcát. A vörös szakállú zavartan sütötte le a szemét. “Ha sikerülne rávennem, hogy szóljon az emberekhez; hogy fellázítsa Izráel népének szívét: rontsanak neki a rómaiaknak, életben hagynám!”

– Miért késlekedsz, Júdás testvérem? — kérdezte az ifjú. — Hát nem maga az Isten indított rá, hogy végezz velem? Vagy meglehet, más az ő szándéka velem, s még te magad sem ismered és azért fürkészel engem, hátha kiderítheted? Én egyaránt készen állok az életre és a halálra. Te dönts!

– Ne sürgess! — felelte az komoran. — Hosszú még az éjszaka, van időm.

Majd kisvártatva:

– Képtelenség dűlőre jutni veled — kiáltotta haraggal. — Sehogy se boldogulok veled. Akár kérdez az ember, akár felelsz — kicsúszol a kezei közül… Sokkal biztosabb voltam a dolgomban, sokkal eltökéltebb volt a szívem, amikor idejöttem. De most, hogy láttalak és hallottalak… Hagyj békében, fordítsd el tőlem az arcodat, aludj!

Dühösen a falnak fordult, Mária fia pedig végignyúlt a derékaljon, s szelíden összekulcsolta mellén a kezét. “Az fog történni, amit Isten akar” gondolta és bizalommal csukta be a szemét.

A kolostor szomszédságában magasló szikla odvából egy bagoly bújt elő. Látva, hogy elvonult az Isten haragja, örömében ide-oda röpdösött és elkezdett gyöngéden kuvikkolni; szólongatta a párját: “Eltávozott az Isten” kiabálta neki, “megmenekültünk ezúttal is, kedvesem! Gyere!” A cella tetőablaka megtelt csillaggal. Mária fia kinyitotta a szemét, boldogan nézte a csillagokat; lassan, alig észrevehetően mozogtak, egyesek eltünedeztek, mások támadtak a helyükre; telt-múlt az idő.

Júdás forgolódott a sarokban, időnként felült a gyékényen, nem találta a helyét, felugrott, morgott, fújtatott, elment az ajtóig, aztán visszafeküdt. Mária fia leste a szempillái alól, megadóan várt. “Az fog történni, amit az Isten akar” járt egyre a fejében. Teltek az órák.

A közeli istállóban egy nőstényteve ordította el magát. Farkassal vagy oroszlánnal álmodhatott. Újabb csillagok támadtak a keleti égen; nagy, fenyegető fényű, hadseregként felsorakozó csillagok.

És a lenti, mélységesen mély sötétben, hirtelen megszólalt egy kakas. Júdás felriadt, talpra ugrott. Egyetlen szökkenéssel az ajtóban termett, feltépte és nagy zajjal becsapta a háta mögött. Nehéz léptei döngve visszhangoztak a folyosó kövén. És akkor Mária fia megfordult. Látta, hogy a túlsó sarokban, a cella lassan oszladozó homályában ott áll éberen hűséges, elválaszthatatlan kísérője.

– Bocsáss meg, nővérem — mondta neki az ifjú –, nem jött el még az óra!