Xenos, parepidemos, paroikos - A keresztyén és a világ

Újszövetségi szócsoport írja le a keresztyén ember világhoz való viszonyát. Olyan embereket írnak le, akik zarándokok, vendégek, idegenek, tehát akiknek nincs állandó helyük, nem telepedtek le.

E csoportban az első szó a „xenos”. A klasszikus görögben idegent vagy külföldit jelent, ez ellentétben áll a „polites” (az ország polgára), a „epichorios” (az ország lakosa) és „endemos” (az ország bennszülöttje) kifejezésekkel. Továbbá vándort és menekültet is jelenthet.

Az Újszövetség a példázatokban az idegenre használja (Mt 25,35.38.43.44; 27,7; Acta 17,18; 17,21; Ef 2,12; Zsid 13,9). Az athéniak kíváncsiak voltak, hogy Pál milyen idegen istent hirdet (Acta 17,18). Az athéni polgárok és az ott lakó idegenek minden újra kíváncsiak voltak (Acta 17,21). A pogánykeresztyének megtérésük előtt idegenek voltak az ígéret szövetségétől (Ef 2,12). Az a hely, ahol a keresztyén gondolkodás szerint a legerősebb kijelentést és jelentőségét adja, a Zsidókhoz írt levélben található, ahol az ősatyák egész életükben idegenek és vendégek voltak (Zsid 11,13). Éppen úgy a keresztyén ember is idegen (”xenos”) ebben a világban.

A régi világban egy idegennek nem volt könnyű. A papirusokban leírja egy ember, hogy ő mindenki által megvetett lett, mert (”xenos”) idegen volt. Egy másik a következőt írja a családjának: „Ne csináljatok gondot abból, hogy távol vagyok, mert személy szerint én ezzel a hellyel meg vagyok elégedve, és nem vagyok (”xenos”) idegen itt!” Minden időben terjedtek el egyesületek, ahol összejöttek pl. közös étkezésre, és akik ott találkoztak azok csoportosulva voltak, mint pl. tagok (”syndeipnoi”) és idegenek (”xenoi”), akik csak udvariasságból, mint vendégek voltak megtűrve. Egy zsoldoskatona, aki más népek hadseregében szolgált, „xenos”, idegen volt. Spártában az idegent automatikusan barbárnak tekintették. A „xenos” és „barbaros” egy és ugyanaz volt.

Ebből világosan felismerhetjük, hogy a keresztyénség ebben a világban mindig idegennek számított. Soha nincs otthon, nem tekintheti ezt a világot maradandó hazának. Ebből kifolyólag ismételten félreérthető lesz, az emberek mindig kívülállónak tekintik, mint aki különös utakon jár, ellentétben a többi emberrel. Ameddig ez a világ áll, a keresztyén ember mindig idegen lesz, mert az ő hazajoga, polgárjoga a mennyben van (Fil 3,20).

A második szó, ami leírja a keresztyénség helyét e világban, a „parepidemos”. A klasszikus görögben az a szó olyan emberre vonatkozik, aki meghatározott ideig valahol letelepedett, anélkül, hogy ott állandó otthont teremtett volna.

Az Újszövetségben ezt a patriarchákra használták, akiknek soha nem volt állandó lakhelyük, hanem idegenek voltak (Zsid 11,13). Péter ezt a szót a kisázsiai keresztyénekre használta, idegenek voltak, akik elszórtan laktak, üldözöttek voltak (1Pt 1,1), és felszólítja őket, hogy tartózkodjanak a testi élvezetektől, mert ők idegenek és zarándokok (1Pt 2,11) Hasonló módon használják a szót a Septuagintában: amikor Sára meghalt, Ábrahám a hettitákhoz ment földrészt kérni, ahol feleségét eltemethette. „Idegen és jövevény vagyok közöttetek” (1Móz 23,4). A zsoltáros magát vendégnek és idegenek nevezi, miképpen az ő atyáinak mindegyike az volt (Zsolt 39,13).

A görögök, akik Rómában éltek, magukat „parepidemoi”-nek nevezték. A Papiruszokban egy ember engedélyt kér „parepidemein pros kairon”, hogy átmenetileg egy bizonyos városban lakhasson. Egy másik embernek a tartózkodási engedélyt adtak, azonban „parapedemein”-ként 20 napnál tovább nem maradhatott.

A keresztyén ember lényegében foglaltatik, hogy ő ebben a világban, időben csak vándor. Olyan ember, aki útban van. Ő ugyan itt él, de gyökerei nem ebben a világban vannak, a hazája máshol van. Úgy él, mint aki csak a jelent tartja szem előtt. Az életről való felfogás a nagy görögöknél nem volt ismeretlen.

Marcus Aurelius mondja: „Az élet küzdelem és átmenteti tartózkodás (”parepidemia”) egy idegen országban.” Diogenes Laertius közli Anaxagoras kijelentését, miszerint „ő nagyon gazdag volt, nemesi származású és nagylelkű, midőn atyai örökségét rokonaira hagyta”. Amikor őt azzal vádolták, hogy örökségét megveti, így válaszolt: „Miért törődtök vele?” Végül teljesen visszavonult és tudományos vizsgálatokkal foglalkozott, nem nyilvános ügyekkel. Ha valaki megkérdezte tőle, hogy „nem érdekel téged a házad?” — szelíden így válaszolt: „nekem legnagyobb érdeklődésem a hazám iránt van” — és az ég felé mutatott. Az élet képét úgy rajzolta, ahogyan ő látta: „Az ember úgy csinál, mint egy utazó, ki úton van hazája felé. Megáll egy kitűnő vendéglőnél, megtetszik neki és marad.” Ember, a célod elfelejtetted, te itt csak átutazó vagy! „Azonban az jó vendéglő! Mennyi jó vendéglő van, s mégis azok is csak az átutazásra szolgálnak.” Epikletos a földet nem látta az utazás céljának, hanem csak az út menti pihenő helyet.

A „parepidemos” tehát olyan embert mutat, aki átutazóban van és ezen a helyen nincs maradandó lakása. A keresztyén nem becsüli le a világot, de tudja, hogy ez nem maradandó hazája, hanem az utazásának egy állomása.

A harmadik szó, mely a keresztyének a világhoz való viszonyát leírja, a „paroikos” főnév, valamint a „paroikein” ige. A klasszikus görögben gyakoribb a „metokos” szó használata. Egy olyan lakost jelent, aki más országból származik és a pillanatnyi lakhelyén nem telepedett meg. Fizette az idegenadót, vendég volt, kinek megadták a tartózkodási engedélyt. Egy ideig bizonyos helységben lakott, de sohasem adta fel hazája állampolgárságát.

Az Újszövetségben a szó többször előfordul. Isten így szól Ábrahámnak, hogy az utánajövő vendégek idegen országban lesznek (Acta 7,6). Mózes idegen volt Midian országában (Acta 7,29). Az Emmaus felé vezető úton kérdezte két tanítvány Jézustól, kik nem ismerték fel, hogy ő az egyedüli idegen Jeruzsálemben, aki erről az esetről nem tud (Lk 24,18). A pogányok, hogy higgyenek, Krisztushoz mennek, Isten ígéretei többé nem idegenek. A Zsidókhoz írt levélben és Péter első levelében ismét megtaláljuk e szó legnagyobb jelentését. Ismét a patciarchák példáját mutatják, a vendégek állandó lakhely nélkül voltak, és Péter kéri azokat, akik levelét megkapják, hogy tartsák tisztán magukat, mert ők idegenek és zarándokok (1Pt 2,11).

A „paroikos” a Septuagintában gyakran előfordul. Tizenegyszer a „gér” héber szóval adják vissza, amely idegent (”proselyten”-t), külföldit jelent, azt, aki a zsidó nép közt élt. Tízszer a „teshab” szó fordul elő, aki egy olyan bevándorló volt, aki egy idegen országban nem lett honpolgár.

Thukydides idegen szóval fordítja, aki Athénben telepedett le, de sohasem kapta meg a polgárjogot. Herodotos hasonló módon használja azokra az emberekre, akik Kréta szigetén telepedtek meg. A szót általában a „polites” szóval ellentétben használja, aki teljes jogú polgára egy országnak és a „katoikos” ellenében, akinek az állandó lakhelye ott volt. Egy karpathosi bejegyzés szerint a lakosságot két osztályba sorolták, a „politai”-ba és a „paroikoi”-ba, polgárokra és idegen országból való lakosokra. A prienei helytartó ünnepségre meghívja a „politai” polgárokat, „paroikoi” idegenből való lakosokat, „katoikoi” akiknek állandó lakhelyük a városban van, és a „xenoi” idegeneket, akik véletlenül éppen a városban tartózkodnak. A régi világ nagyon jól ismerte a „paroikos” megjelölést — ami azt az embert jelezte, aki az illető városban élt, de polgárjoga valahol máshol volt.

Ezeket a szavakat a szétszórtságban élt zsidókra alkalmazták. Egyiptomban, Babilonban és más országokban élők voltak a „paroikai”, amely országokra önként vagy kényszerből vándoroltak be. A zsidók számára ezek a szavak olyan embereket jelentettek, akik az illető helyen éltek, de mégis idegenek voltak.

Ezek a szavak különösen fontosak lettek a keresztyén gyülekezetek számára, mert pontosan a leírt helyzetekben voltak keresztyének. Együtt éltek a többi emberekkel, minden kötelezettséget magukra vállaltak, de polgárjogaik az égben voltak. Clemens levelét Rómába lévő gyülekezetből (”paroikouse”) a korintusi gyülekezetnek (”paroikouse”). Polykarp ugyanezt használja a filippi gyülekezetre is. A gyülekezet ugyanebben a helységben volt, de az igazi hazája nem ott volt. Itt érdekes fejlődést figyelhetünk meg. A „paroikos” olyan lakost jelent, aki idegen országból származik, az ige (”paroikein”) azt jelenti: egy helységben maradni, anélkül, hogy polgárjogát elnyerné. Egy másik közösségen belül jelöli meg az alany (”paroikia”) az idegenek csoportját. A keresztyének olyan emberek közössége, akik ezen a világon élnek, de az alaptörvényeit, a módszereit és az életmódját soha nem vették fel. Az ő mértékük Isten mértéke volt. Ők megfigyelték az ország törvényeit, amelyben éltek, azonban számukra Isten törvényei voltak érvényesek. Az egyedüli igazi krisztusi polgárjog Isten birodalmában van.

Az idegenségnek ezen gondolatai olyannyira összeolvadtak a keresztyénséggel, hogy további vizsgálatra érdemes.

  1. Az ókorban idegennek, egy idegen környezetben lenni szerencsétlenség volt, noha becsülték az idegent. Zeus isten többek között a „Xenios” nevet is viselte, az idegenek istene. Az volt a felfogás, hogy az idegenek az istenek oltalma alatt állnak. Ennek ellenére az idegenek sorsa nyomor és szükség volt. Aristeas levelében olvasható: „Szép dolog saját hazában élni és meghalni. Egy idegen ország a szegényeket lebecsüli, és a gazdagok az embert meggyanúsítják, hogy gonosztett miatt küldték el hazájukból.” Az apokrif könyvben Sirák egy idegen ember szomorú sorsát festi le: „Jobb a kevesebb élelem egy deszkázott saját tető alatt, mint egy pompás asztal idegenek között. Nyugodj bele, lehet neked kevés vagy sok, mert gyalázatos élet házról házra járni és az idegen nem nyithatja ki a száját, meg kell húzódni valakinél és magát itatni és hálát nem kapni, ahhoz még keserű szavakat is hallani, nevezetesen: Te idegen, menj oda és készíts az asztalt, hadd egyek veled, amid van. Vagy: Költözz el, fontos vendégem jön: kell a ház nekem, a testvérem költözik hozzám!”
  2. Az ilyesmit nehéz elviselni egy értelmes embernek, hogy ő szállást illetően ilyen szavakat kénytelen lenyelni és mint hívőnek zokon esik.

    Az a tény, hogy a keresztyén egy idegen, egy zarándok, egy vendég, érthetően mutatja, hogy ő ebben a világban sem megelégedést, sem szeretetet nem várhat.

  3. Ez a gondolkodás az apostolok utáni gyülekezetek irodalmában mélyen gyökerezett. Tertullianus írta: „A keresztyén ember tudja, hogy az élet itt neki csak egy zarándokhely, és az igazi polgárjoga az égben van.” „A keresztyén egy vendég a múlandó dolgok között.” „Nekünk nincs hazánk a földön” (Alexandriai Kelemen).
  4. Annak ellenére, hogy a keresztyén magát idegennek, zarándoknak és száműzöttnek érzi, nem jelenti azt, hogy a normális élettől visszavonuljon egy elszigetelt haszontalanságban és passzivitásba. Tertullianus írja: „Nem vagyunk olyanok, mint az indiai brahmánok, vagy az aszkéta filozófusok, a normális életből száműzöttek. Úgy élünk, mint a ti pogányaitok, ugyanazt az élelmet élvezzük, ugyanazt a ruházatot viseljük és üzleti kapcsolataink vannak, mint minden más embernek.” A legerősebb kifejezése ennek a gondolatnak Diognetus levelében található: „A keresztyének más emberektől sem nemzetiségükben, sem nyelvükben vagy erkölcseikben nem különböznek, mert sehol sem élnek saját városaikban. Nem beszélnek más nyelvet és nincs saját életstílusuk. Akár görög, akár barbár városban éljenek is, mindegyik saját sorsa szerint, az ország szokásai szerint ruházatot, élelmezést és más dolgokat a mindennapi élet szerint követik, életük által mutatják meg a saját polgárságukból fakadó, megjegyzésre méltó és idegenszerű törvényeit.”
  5. Saját hazájukban élnek, mint idegenek. Mint polgárok, minden kötelezettséget viselnek és mint idegenek, minden kellemetlenséget elviselnek. Minden idegen ország a hazájuk és a hazájuk, mint egy idegen ország… Húsból valók, de nem a hús akarata szerint élnek. „A földön töltik napjaikat, de a polgárjogaik az égben vannak” (Tertullianus). Nem a világtól való különválás, hanem a világban való életük által mutatták meg az első keresztyének az igazi polgárságukat.

  6. Ezeknek a szavaknak teljes jelentését a keresztyének számára egy Jézustól származó kijelentésben kell összefoglalni. Egy skót misszionárius 1849-ben beutazta Indiát. Útja a Gangesz folyó mentén felfelé Futephur-Sikribe vezetett, kb. 35 km-re nyugatra Agratól. Ott meglátogatta a világ egyik legnagyobb mecsetjét, melynek bejárata 36,5 m magas és ugyanolyan széles. Az ajtó belső oldalán arab felirat olvasható: „Ez a világ csak híd, azon át kell menjél, de házadat ne építsd rá.” Lehetséges, hogy e szavak Jézustól származnak. Keresztyéneknek ez a világ nem lehet a vég, nem lehet a cél. A keresztyén ember mindig vándor, aki útban van.