Splagchnizesthai - Isteni irgalom, könyörület, szánalom

Számos olyan szó van, melyek felforgató gondolatokat rejtenek magukban. A „splagchnizesthai” is ilyen. Jelentése könyörületességtől, részvéttől, együttérzéstől meghatva, megindítva lenni. Noha nem klasszikus szó, mégis klasszikus gondolatokat tartalmaz. Az ige (”splagchnizesthai”) a „splagchna” szóból származik, amely az emberi test legfontosabb belső szerveit: szívet, tüdőt, májat és a beleket jelenti. A görögök azt gondolták, hogy ezek a szervek az érzelmek helyei, mindenek előtt a haragé, a félelemé és a szerelemé. Herkules panaszkodott Admetusnak: „szabad ajakkal beszél a barát a baráthoz Admetus, és nem zárja be a vádat némán keblébe” (”sphagchna”). Amint a kórus Elektra panaszát meghallotta, így válaszol: „A te beszéded az én „splagchna”-mat búskomorsággal töltötte el.” „Splagchna” tehát a klasszikus görögben az ember belső részeit jelenti, ahol a legmélyebb érzések találhatók. Ebből a gondolatból alakult ki a későbbi görögben a „splagchnizesthai”, „részvéttől meghatva” ige. A származásából felismerhetjük, hogy ez nem felszínes sajnálatot fejez ki, hanem olyan érzést, ami az embert a legmélyebb bensejéig megrázza. Ez a legerősebb görög szó az együttérzésre.

Az Újszövetségben a szó a szinoptikusokon kívül nem fordul elő és három példa kivételével mindig Jézus használja a példázatokban. A példázatokban jellemzi az irgalmas hívőt (Mt 18,33), az apa könyörületét az elveszett fia viszontlátásakor (Lk 15,20) és az irgalmas samaritánus együttérzését (Lk 10,33). Minden más esetben Jézussal kapcsolatos.

Jézus a rokonszenvtől elérzékenyült, amikor látta a tömeget, amely olyan volt mint a pásztor nélküli juhnyáj (Mt 9,36; Mk 6,34), és amikor a tömeg éhségét és szükségét az elhagyott környezetben látta (Mt 14,14; 15,32; Mk 8,2). Jézus könyörületességére utal, amikor a bélpoklosokkal volt (Mk 1,41). Könyörületes a két vak iránt (Mt 20,34) és a naini özvegy iránt, kinek egyetlen fia halott volt (Lk 7,13). Az ördöngős apja egyenesen Jézus könyörületességére apellált (Mk 9,22).

A szó két érdekes jellegzetességét tudjuk itt megismerni. Először is megmutatja az emberi életnek azokat a dolgait, melyek Jézus könyörületességét előhívták.

  1. Jézus a nép lelki elveszettségétől elérzékenyült. Ők voltak a pásztor nélküli juhok. Jézus nem volt haragos az esztelenségük miatt, nem volt dühös a tehetetlenségük miatt, hanem sajnálata őket. Ő úgy látta őket, mint aratnivalót, amit az Úr részére be kell szolgáltatni (Mk 9,37). A farizeusok azt mondták: „Egy ember, aki a törvényt nem ismeri, átkozott.” Képesek voltak azt mondani: „az égben öröm van minden bűnösön, aki elpusztul”. Jézus könyörületet érzett az emberek elveszettségén, jóllehet maguk is okai voltak a nyomoruknak. Nem úgy nézte az embereket, mint kárhozatra méltó bűnösöket, hanem mint eltévedt vándorokat, akiket meg kell találni és hazavezetni. Nem tekintette őket pelyvának, amelyet elégetnek, hanem mint aratnivalót, amit az Úr számára be kell takarítani.
  2. Jézus megindult az emberek éhségén és gyötrelmén. Egy éhes, elfáradt néptömeg, vak és bélpoklos emberek felkeltették az együttérzését. Jézus az ilyen embereket nem csapásként, hanem segítségre szoruló emberekként kezelte. Eusebius öntudatlanul vagy szándékosan egy hippokratesi idézettel a görög orvoslás alapítójaként írja le Jézust: „Ő olyan volt, mint egy kiváló orvos, aki ahhoz, hogy gyógyítani tudjon, a visszataszítót pontosan megvizsgálja, a sebeket kezeli és a mások gyötrelmeit átérzi.” Jézus a szenvedőkkel szemben nem volt közömbös, nem iszonyodott tőlük és a legrosszabb betegségektől sem undorodott. Sokkal inkább együttérzett minden szenvedővel és nyomorulttal, aki segítséget kívánt.
  3. Jézust mások szomorúsága megindította. Amikor Nain előtt a gyászmenettel találkozott, megrázta őt az özvegy sorsa. Nem zárkózott el a szenvedés elől, nem hagyta őt közömbösen, az özvegy szomorúsága az övé lett. Jézus nagysága az a készség, hogy önmagát az ember helyzetébe képzelte. A helyzet minden keserűsége felkeltette a részvétét, és őt segítségre és gyógyításra indította (Lk 7,11-17).

A „splagchnizesthai” szónak van még egy sokkal nagyobb jelentése, mint az egyszerű utalás arra, hogy Jézust a keserű emberi helyzet mélyen megrázta. A legfontosabb ennél a szónál, hogy egy görög számára teljesen lehetetlen volt az isteni lénnyel kapcsolatba kerülni.

A sztoikusok szerint — és ők voltak a legnagyobb gondolkodók — az „apátia” az istenek lényeges ismertetőjele lett. Ezalatt nem „apáthia”-t értettek közömbös értelemben, hanem az érzés teljes képtelenségét.

Következő volt az argumentációjuk: ha egy ember szomorúságot vagy örömet érez, az azt jelenti, hogy valaki szomorúságot vagy örömet okozott neki. Ez azt jelenti, hogy valaki befolyásolni tudja, hogy valaki az ő érzését meg tudja változtatni, szomorúságra vagy örömre tudja hangolni, azaz, valakinek hatalma van fölötte és ezért ha egy pillanatra is, de nagyobb, mint ő. Ha Isten szomorúságot, vagy örömet érezhet valamin, ami az embernek jólesik, azt jelentené, hogy az ember Istent befolyásolhatja, hogy az embernek hatalma van Isten felett. Azonban az lehetetlen, hogy valahol, valaki Isten feletti hatalommal rendelkezhet, mert Istennél nagyobb hatalom nem létezik. Ebből következik, hogy Isten nem rendelkezhet érzelmekkel, neki teljesen érzés nélkülinek kell lennie, a szó igazi értelmében apatikusnak kell lennie. A görögök egy olyan istenben hittek, aki nem tud érezni. Számukra egy olyan isteni lény, aki részvéttel fordul az emberhez, elképzelhetetlen.

Amikor Apuleius Istenről írt Sokratesnek, azt írta, hogy Platon gondolatai szerint „Isten és az ember sohasem találkozhatnak. Egy kő engem könnyebben hall, mint Jupiter.” Ha Isten valóban Isten, akkor ő képtelen imákat meghallgatni vagy könyörületet érezni.

Plutarchos is úgy képzelte el Istent, mint aki az univerzummal semmiféle kapcsolatban nincs, minden érzés fölött áll. Bármiféle kapcsolat az istenekkel, csakis közvetítő — a démonok — által lehetséges. Azt írja: „aki istent emberi gondokkal zaklatja, megveti az ő fenségét, nem veszi figyelembe isteni nagyságát”. Plutarchos úgy látta, lehetetlen isten számára istennek lenni úgy, hogy csekélységekkel, emberi ügyekkel foglalkozik. Egy ilyen gondolkodónak lehetetlennek látszott, hogy Isten együttérzéséből megindulhatott volna.

Azonban a keresztyén nézet erősen kihangsúlyozza Isten részvétét, könyörületességét. Alexandriai Kelemen mondja: „Isten gazdag a könyörületben. Isten valóban — mint ahogy azt mi csodálatosan ki tudjuk fejezni — hall és lát.” Azt mondja a Logosról, Isten szaváról, hogy az jóllehet lénye szerint öröktől fogva indulat nélküli, „miérettünk testté lett, a szenvedés és az érzés képességével együtt”. Számára lényeges a keresztyén üzenetből az a tény, hogy Isten önként magára vállalta az emberekkel és az emberekért való együttérzést.

A pogány etikában az volt a borzasztó, hogy a sztoikusok azt tanították, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy mint az istenek gond és együttérzés nélküliek legyenek. Ha az ember békét szeretne találni, úgy mindenféle érzést száműznie kell. Epiktetos ír arról, hogyan kell azt gyakorolni, hogy ne érezzünk, ha veszteség ér minket: „Reggeltől estig az legyen az igyekezetünk, kezdjük a legapróbb, a legtörékenyebb agyag edénytől vagy üvegtől, a ruházaton; egy kutyán egy lovon, vagyonon, egészen magunkig, testrészeinkig, gyermekeinkig, asszonyainkig, testvéreinkig; veszíts el mindent, lásd meghalni embertársaidat és kedveseidet és mondd: elszenvedni és lemondani!”

A pogány vallás tehát olyan istenben hitt, aki képtelen volt részvétet érezni. A pogány etikusok azt gondolták, hogy az életnek legmagasabb célja mindenféle érzést egyszer s mindenkorra száműzi. Egy olyan istennek a gondolata, aki részvéttől és együttérző szeretettől indíttatott, egy ilyen világ számára szószerint vadonatúj kijelentésnek hatott. Mi magától érthető dolognak tekintjük, hogy Isten a szeretet, hogy a keresztyén ember élete szeretetet sugároz. Azonban állandóan arra kell emlékeznünk, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása nélkül semmit sem tudunk erről.