Diathéké - Szövetség

A „diathéké” kötelék, vagy szövetség szavakkal fordítható magyarra. A Septuaginta és az Újszövetség egyik legismertebb szava. Nagyon sokat megmutat Isten lényéből és sok felvilágosítást ad az Isten és ember közötti kapcsolatról.

Általánosságban, nem teológiai használatban a szó két fél közötti egyességet jelent. Alkalomszerűen az Ószövetség is használja ebben az értelemben (pl.: Józsué és a gibeoniták között kötött szövetség; Józs 9,6), a kananeusokkal való tiltott szövetség (Bír 2,2), valamint Dávid és Jonatán közötti szövetség (1Sám 23,18).

Nagyon gyakran használták az Isten és ember között létrejött kapcsolat kiábrázolására. Így az 1Móz 9,12-17-ben az új megegyezésre mutat, amit Isten az özönvíz után az emberrel kötött. A 1Móz 17,4-9-ben az Ábrahámmal kötött szövetségről van szó. Mindenütt ezt a szót használja az Ószövetség, ahol Isten és Izráel közötti szövetségről van szó (5Móz 4,13-23). Egy különleges kifejezés, amit akkor használtak, amikor Isten és a nép közti megegyezést írták le.

Az Újszövegség is hasonló módon használja. Az Ábrahámmal kötött szövetség még élénk emlékezetben van (Acta 7,8). Az Izráel népével való szövetséget még emlegetik (Acta 3,25; Rm 9,4). Különös módon azt az új Isten és emberek közötti viszonyt fejezi ki, amely Jézus élete és halála által vált lehetségessé (Mt 26,28; Lk 22,20; 2Kor 3,6). A Zsidó levélnek karakterisztikus szava az Isten és ember közötti új és jobb viszony leírására (Zsid 7,22; 8,6; 12,24; 13,20).

A probléma csak az, hogy a két ember közötti szövetségre használatos görög szó a „synthéké”. Ezt általában a házassági szövetségre használták, továbbá személyek vagy államok közti megegyezésre. A hétköznapi nyelvben ezzel szemben a „diathéké” minden időben testámentumot és nem szövetséget jelent. „Kata diathéké” hivatalos kifejezés a „testámentum szerint”-re. Egy papirusz egy örökhagyóról tudósít, aki házat és kertet hagyott örökül utolsó akarata szerint rendelkezvén (”diathékász”), amit Aphrodité templomában Eunomidész kormányzónál és Tesiphon ügyvédnél hátrahagyott. Miért használja már most az Újszövetség mindig a „diathéké”-t és nem a „synthéké”-t? Ennek oka, hogy a „synthéké” mindig két egyenlő fél közti megegyezést jelent, olyan megegyezést, melyet bármelyik szerződő fél megváltoztathat.

A szövetség szó a Szentírásban azonban egészen mást jelent. Isten és ember nem egyenjogú partnerként állanak egymással szemben. Isten önként, kegyelemből egy kapcsolatot ajánlott, melyet az ember nem változtathat meg, nem mondhat fel, csak elfogadhat, vagy elutasíthat. A legjobb példa egy ilyen megegyezésre a végrendeletben kifejezett utolsó akarat. Egy ilyen akaratkinyilvánításban a megkötöttségek egy személy által történnek, a másik személy által pedig elfogadtatnak. Az utóbbi, az adott feltételeket sem megváltoztatni, sem meghatározni nem tudja. Mi az Istennel való kapcsolatunkat nem a saját feltételeink és jogaink alapján szereztük meg, hanem azt kizárólag és teljesen Isten kegyelméből kaptuk ajándékba. Filó azt mondja: „A szövetség a kegyelem szimbóluma, melyet Isten önmaga — a jótétemény adományozója — és az azt elfogadó ember között helyezett el. Az adomány Istené, annak elfogadása ellenben a bölcs emberé.”

A szövetség szó érthetővé teszi az Istennel szembeni összes adósságunkat és kötelességünket. Adósok vagyunk, mert a mi Isten iránti új viszonyunk az ő leereszkedése által és nem a mi erőlködésünk által jött létre. Kötelességünk Isten feltételeit, nevezetesen a szeretetet, hitet és engedelmességet elfogadni. Ezeket a feltételeket önhatalmúlag nem változtathatjuk meg. A szó világossá teszi, hogy mi Istennel nem azonos síkon mozgunk, hanem hozzá csak alázattal és hálával közeledhetünk. A diathéké azt a megmásíthatatlan igazságot foglalja magába, hogy mindenki, aki a kárhozattól megszabadult, megmenekülését Isten irgalmasságának köszönheti.