János evangéliuma

1. Az egészen más evangélium

Már a felületes olvasó is észre veheti, hogy a negyedik evangélium teljesen más, mint a többi. Sok dolog, amit azok tartalmaznak, hiányzik ebből. János evangéliumában semmit nem hallunk Jézus születéséről, keresztelkedéséről, megkísértéséről, az utolsó vacsoráról, a Gecsemánéról és a mennybe menetelről. Egy szót se említ a démonoktól és gonosz lelkektől megszállott emberek gyógyulásáról. Ami a legmeglepőbb, nem tartalmaz olyan példázatokat és történeteket, amelyeket a másik három megemlít. A szinoptikus evangéliumok Jézust, a csodatörténeteket rövid epigrammaszerű szemléletes mondatokban ábrázolják, amelyek könnyen az emlékezetben maradnak. Ezzel szemben a negyedik evangéliumban Jézus beszédei sokszor egész fejezeteket ölelnek át. Sokszor nehéz vitabeszédekről van szó, melyek a másik három evangélium egyszerű kijelentéseivel összehasonlíthatatlanok. Amit a negyedik evangélium Jézus életéről és tetteiről elmond, az is gyakorta különbözik a másik háromtól. János evangéliuma Jézus működését a kezdetektől indítja. A szinoptikusok egyértelműen állítják, hogy Jézus csak akkor kezdett prédikálni, amikor Keresztelő Jánost börtönbe vetették (Mk. 1,14.; Lk. 3,18-20.; Mt. 4,12.). János evangéliumában Jézus működésének színtere is különbözik a szinoptikusokétól. Amíg azoknál Galileában lép fel, és csak halála előtt egy héttel megy fel Jeruzsálembe, addig Jánosnál mindjárt Jeruzsálemben és Júdeában kezdi működését, és csak alkalmilag megy Galileába (Jn. 2,1-12.; 4,43-51.). Jánosnál olvassuk, hogy Jézus a templom megtisztítását egy páska alkalmával Jeruzsálemben végezte, mindjárt működése elején, majd egy közelebbről meg nem határozott ünnepen is ott volt (5,41.), a lombsátrak ünnepén is (7.), télen a templom-újraszentelés emlékünnepén is részt vett (10,22.). Sőt ez ünnep után nem is hagyta el a fővárost. A János 10. szerint több hónapon át Jeruzsálemben tartózkodott, egészen a következő páskáig, amikor keresztre feszítették. E tekintetben nyílván igaza van. A szinoptikusokban is halljuk Jézus panaszát : “Jeruzsálem, Jeruzsálem…hányszor akartalak összegyűjteni, mint tyúk a csibéit, de ti nem akartátok”. Ezt bizonyára nem mondta volna Jézus, ha nem lett volna többször is ott. Lehetetlen e szavakat egyszeri látogatás után elmondani. A színhelyek különbözőségeit Eusebius caesareai püspök így magyarázza: “Máté ugyanis előbb a zsidóknak hirdette az igét, de más népekhez is el kellett mennie, ezért anyanyelvén írásba foglalta evangéliumát, melynek megalkotásával kárpótolta azokat, akiktől elvált. Márk és Lukács már régen kiadták evangéliumaikat, addig János nem írta le igehirdetését, de végül mégis csak írásba foglalta. Amikor a három evangélium már mindenkihez és hozzá is eljutott, a hagyomány szerint bizonyságot tett igazságukról és elfogadta azokat, ezt mondta: Csak azoknak az elbeszélése hiányzik az írásukból, amiket Jézus igehirdetésének kezdetén tett. A hagyomány azt tartja, hogy éppen ezért arra kérték Jánost, hogy saját evangéliumában írja le azt az időt, melyről az előző evangéliumok hallgatnak. János tehát evangéliumában Krisztusnak azokról a cselekedeteiről számol be, amelyek még Keresztelő János bebörtönzése előtt történtek, míg a többiek a bebörtönzése utániakról emlékeznek meg. Aki figyel ezekre, az egyáltalán nem ül fel annak a látszatnak, mintha az evangéliumok ellent mondanának egymásnak. Jánosé Krisztus első cselekedeteit tartalmazza, a többiek pedig élete végének eseményeit.” (Eusebius: Egyháztörténet III.24.). Ez a magyarázat azonban csak részben bizonyul helytállónak. Ha Jézus fellépésének időtartamára tekintünk, szintén különbséget találunk. A szinoptikusok szerint Jézus csak egy éven át munkálkodott, mely időre csak egy páska esett. Jánosnál ezzel szemben három páskáról van szó, mely azt jelenti, hogy minimálisan két évig, inkább azonban három évig munkálkodott. Ha a szinoptikusokat figyelmesen olvassuk, látjuk, hogy Jánosnak igaza van. Amikor a tanítványok kalászt téptek, tavasznak kellett lennie. Az ötezer ember megvendégelésénél zöld fűre ültek (Mk. 6,39.), mindenképpen tavasz volt. A két esemény között egy évnyi idő telt el. Ezt követik a Tíruszban és Szidónban lezajlott események és Jézus megdicsőülése, amikor Péter három hajlékot akar építeni. Egészen természetes, hogy ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy a lombsátrak ünnepéről van szó (Mk. 9,5.). Tehát október elején vagyunk. Ezek az események kapcsolódnak az utolsó, áprilisban bekövetkező páska ünnephez. Így a szinoptikusok elbeszélése alapján is megállapíthatjuk azt a tényt, hogy Jézus működése három évnyi időt ölel át.

Azt is megfigyelhetjük, hogy János evangéliuma az események sorrendjét is másképpen közli, mint a szinoptikusok. Két feltűnő példát említünk. A templom megtisztításának történetét János Jézus működésének elejére teszi (Jn. 2,13-22.), a másik három a végére. Másodszor észre vehetjük, hogy Jézus megfeszítése János szerint a páska előtti napon történt, a szinoptikusoknál a páska napján. A nyilvánvaló különbségek előtt nem csukhatjuk be a szemünket.

2. János különleges ismeretei

János evangéliumának különbözősége semmi esetre sem a tudatlanság vagy az információ hiány következménye. Sokkal inkább arról van szó, hogy János evangéliumából nemcsak sok dolog hiányzik, ami a szinoptikusoknál megvan, de olyanokról is hallunk, amiről azok nem szólanak. Csak János tudósít a kánai menyegzőről (2,1-11.), Nikodémusról (3.), a samáriai asszonyról (4.), Lázár feltámasztásáról (11.), a lábmosásról (13.), a Szent Lélekről mint vigasztalóról (14-17.). Csak itt találunk néhány tanítványportrét. Csak itt beszél Tamás (11,16; 14,5; 20,24-29.), itt hordoz András személyes felelősséget (1,40-41.; 6,8-9.; 12,22.). Fülöp ábrázolását is itt találjuk (6,5-7.; 14, 8-9.). Itt olvassuk Júdás ellenvetését a betániai megkenetésnél (12,4.). E kis megjegyzéseknél az az érdekesség, hogy nagyon tanulságosak. A tanítványokról festett képek olyan kidolgozottak, hogy felejthetetlenek.

János evangéliuma sajátosságainál az a benyomásunk támad, hogy itt egy olyan ember emlékezéseiről van szó, aki szemtanú. Beszámol arról a kenyérről, amelyet egy kisfiú visz Jézushoz (6,9.), amikor Jézus a tanítványokhoz lép, már jó ideje kínlódnak a tengeren, a kánai menyegzőn hat kőveder volt, csak ő beszél a töviskoronáról (19,5.), itt olvassuk, hogy a katonák éjszaka őrzik a sírt (19,23.), ismeri a mirhának és aloénak súlyát, amellyel Jézus holttestét megkenik (19,39.), ő emlékezik a betániai megkenetésnél, hogy a ház megtelt a kenet illatával (12,3.). E sok dolog nyilvánvalóan nem lényegtelen apróság, hanem arról beszél, hogy itt egy olyan ember emlékezéseiről van szó, aki személyesen is jelen volt az eseményeknél. E különbségeket csak azzal magyarázhatjuk, hogy János többet tudott, jobb forrásokra támaszkodott, vagy jobb emlékezete volt, mint a többiek. További bizonyíték a negyedik evangélium sajátos ismereteire, ahogy Palesztinát és Jeruzsálemet részletesen elénk tárja. Tudja, mennyi ideig tartott a templom újjáépítése (2,20.), hogy a zsidók és samaritánusok nem voltak jóban (4,9), ismeri, hogyan kell a szombatot megtartani (5,10.; 7,21-23.). Palesztina földrajzi adottságával tisztában van. Két Betániát is ismer, amelyekből az egyik a Jordán túloldalán fekszik, tudja, hogy némely tanítvány Betsaidából való (1,14.), hogy Kána Galileában van (2,1.), Sikár Sikem közelében feküdt (4,5.). Úgyszólván Jeruzsálem minden utcáját ismeri. Ismeri a Juh-kaput és a közelében fekvő tavat (5,1.), a Siloám-tavát (9,7.), Salamon csarnokát (10,23.), a Kidron patakot (18,1.), a kőpadolatot (19,13.). Nem szabad elfelejteni, hogy Jeruzsálemet 70-ben lerombolták, és az evangéliumot, csak 100 körül írták, mégis úgy ismeri Jeruzsálemet emlékezetből, mint a tenyerét.

3. Az evangélium írásának körülményei

Az evangéliumok közti különbségekért nemcsak a források különbözősége a “felelős”, hanem sokkal inkább azt kell kérdezni, hogy mi vezethette Jánost az evangélium megírásában. Ha ezt megértjük, ezzel annak a kulcsa is kezünkben van, ami miatt Jézus tetteit éppen úgy válogatja, ahogy az evangéliumban olvashatjuk. Ebben az időben két dolog különösen is fontos volt a keresztyén gyülekezetek számára. Először: a keresztyén hit a pogány világban is elterjedt. A keresztyén gyülekezet tagjai többségükben nem a zsidókból, hanem a pogányok közül verbuválódtak. Ilyen keresztyének között újra kellett fogalmazni a keresztyén hitet. A hit igazsága változatlan maradt, de a fogalmakat és kategóriákat szükségszerűen változtatni kellett. Vegyünk egy példát: ha egy görög Máté evangéliumát kézbe vette, mindjárt az elején egy hosszú nemzetségtáblázattal találkozott. Ezek nagyon megbízhatóak voltak, de egy görög nem tudott velük mit kezdeni. Ha olvasták, kiderült, hogy Jézus Dávid fia, egy olyan királyé, melyről a görögök semmit sem hallottak. Továbbá találkozott a görög olvasó Jézussal, mint messiással, amit nem tudott elképzelni. Ha görög létére keresztyén akart volna lenni, egész gondolkodását zsidóvá kellett volna tennie. A zsidó történelem egész sorát meg kellett volna tanulnia, mielőtt keresztyénné lehetett volna. Görögország a világ legjobb filozófusait adta. Ezt az örökségüket kellett volna feladniuk, hogy a jövőben kizárólag a zsidó gondolkodásmód és kategóriák szerint fejezzék ki magukat. János érzékelte ezt a problémát, és egy nagyvonalú megoldást választott. A görögök nyelvén fogalmazta meg mondanivalóját.

A görögöknek két megbízható elképzelésük volt. Az egyik a “logosz” fogalom. A logosz kétfélét jelent. Egyfelől szó, mint értelem is. A zsidóknak Isten mindenható szava megbízható, a görögöknek az értelem volt a megbízható. Ha szemlélték a világot, mindenütt csodálatos rendet fedeztek fel. Nappal és éjszaka váltogatja egymást, egymást követik az évszakok, az égitestek befutják pályájukat. A természeti törvények megdönthetetlenek. Mi által munkálkodik ez a rend? Habozás nélkül ezt válaszolták: Isten logosza által. A görögök tovább kérdeztek: Mi képesíti az embert, hogy tud gondolkozni? Hogyan tud végső következtetéseket levonni? Mi teszi gondolkodó, értelmes lénnyé? Ismét azt felelték: Isten logosza, Isten lelke, aki az emberben lakozik. Ezt az elképzelést ragadta meg János. Ebben a gondolati fogalomban beszél Jézusról. Ezt mondja a görögöknek: Egész életetekben Isten csodálatos lelke vonz benneteket, ez az isteni szellem Krisztusban a földre jött. Nézzetek Jézusra és meg fogjátok ismerni, ki az Isten lelke. János egy új gondolati módot fedezett fel, amely a görögök számára a Jézushoz vezető utat megnyitotta. Egy olyan kategóriát állított fel, amely szerint Jézus nem kevesebb, mint Isten, aki emberi formában megjelent.

A két világról való elképzelés is igaz volt a görögök számára. Az egyik, amelyikben éltek, a maga módján csodálatos, de végül mégis egy árnyékvilág, egy utánzat, egy nem valóságos világ. A másikhoz, az igazihoz, az örökhöz viszonyítva minden földi dolog szegényes, gyenge utánzat. A láthatatlan világ volt a görögök számára az igazi, a látható ezzel szemben csak árnyékszerű. Platon ezt a gondolkodásmódot az ideákról szóló tanával rendszerbe állította. Kifejtette, hogy mindannak a tökéletes ősképe, amit mi látunk, mint gyenge képmást, a láthatatlan világban jelen van. Leegyszerűsítve Platonnak az volt a véleménye, hogy valahol van egy tökéletes világ, amelynek itt a földön csak a tökéletlen utánzata látható. A nagy valóság, mint idea legmagasabbja, minden őskép ősképe Isten maga. A nagy kérdés: Mi módon tudná az ember ezt a világot elérni, hogyan tudna az árnyékvilágból az örök igazság világába eljutni? A felelet, amelyet erre János adott, így hangzik: Jézus képessé tesz erre, mert Ő a valóság. A görög szó, amely ezt jelenti, az “aléthinos”. A fordításokban az igaz szó helyett találóbb lenne a valódi, valóságos szóval történő fordítás. Jézus a valódi világosság (1,9.), a valóságos mennyei kenyér (6,23.), a valódi szőlőtő (15,1.), Jézus ítélete valóságos (8,16.). Ennek következményei vannak. Mindaz, amit Jézus tett, nem csupán egy idői cselekmény, hanem azzal egy olyan ablakot nyitott meg, amely által a valóságot ismerjük meg. Éppen ezért nevezi Jézus csodáit az evangélista jeleknek (Semeia). Jézus csodái nem csupán csodásak, hanem Isten valóságára nyitottak meg egy ablakot. Ez a magyarázata annak, ahogy János beszél a csodákról. A negyedik evangélium nem hangsúlyozza a könyörületet, amely a szinoptikusok csodatörténeteiben annyira jellemző. Ott Jézus együtt szenved a leprással, együttérzéssel fordul Jairushoz, az epileptikus gyerek apját sajnálja (Mk. 9,14.). Amikor Jézus a naini özvegy fiát feltámasztja, Lukács végtelen gyöngéden feljegyzi: “Átadta az anyjának” (Lk. 7,15.). Ezzel szemben Jánosnál a csodák kevésbé olyan történetek, amelyekben Jézus könyörülete hangsúlyos, sokkal inkább Jézus dicsőségét bizonyítják. A kánai menyegzőnél megjegyzi: “Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne.” (2,11.).

Lázár feltámasztásánál olvassuk: “Isten dicsőségéért van.” (11,4.). A vakon született meggyógyításának következménye: “Láthatóvá legyenek rajta Isten cselekedetei” (9,3.). János számára tehát ezek a csodatörténetek elsősorban nem Jézus szeretetének és könyörületének kifejezői, hanem azokban Isten valóságának dicsősége fénylik. Továbbá azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a negyedik evangéliumban Jézus csodái gyakorta hosszabb beszélgetésekhez és elbeszélésekhez csatlakoznak. Az ötezer ember megvendégelését, az élet kenyeréről szóló beszélgetéshez csatolja (6.). A vakon született meggyógyítását a világ világosságáról szóló fejtegetéssel hozza összefüggésbe. Lázár feltámasztása oda vezet, hogy Jézus a feltámadás és az élet (Jn. 11.). Számára a csodák nem pusztán időbeli események, hanem szemléletes példák is, melyek által az emberek bepillanthatnak, mit tett Isten. A csodák ablakok, melyeken át Isten valóságát ismerhetjük meg. Jézus nem csupán egy alkalommal vendégelt meg ötezret, hanem Ő az élet igazi kenyere. Amikor a vakon született szemét megnyitja, az nem csupán egyszeri esemény, hanem mindenkor Ő a világ világossága. Lázár feltámasztásakor sem egyetlen eseményről van szó, hanem Jézus minden idők embere számára a feltámadás és az élet. Alexandriai Kelemennek a véleménye János evangéliuma céljáról a következő. Megvolt győződve arról, hogy a családfákat említő evangéliumok időben az elsők, tehát Lukács és Máté, azután Márk sokak kérésére evangéliumában leírta Péter prédikációját, és végül János barátai nyomására és a Szent Lélektől megtöltve egy lelki evangéliumot írt. (Eusebius: Egyháztörténet 6/14.). Alexandriai Kelemen úgy véli, hogy Jánost kevéssé érdeklik a puszta tények, sokkal inkább az, hogy ezek mit jelentenek. János evangéliumában nem történeti tudósítást írt, hanem a lélek evangéliumát. Istennek e világra jött gondolatát ábrázolja Jézusban, azt az egyetlent, aki igazi, nem árnyék. A valóságba tudja elvezetni az embert, amiről Platón és a többi görög csak álmodott. A keresztyén hit itt a görög filozófia legjelentősebb örökségét öltötte magára.

4. A tévtanítás felbukkanása

A második tény, amellyel a negyedik evangélium írásakor, az egyháznak szembe kellett nézni, a hamis tanítás megjelenése az egyházon belül. Jézus halála óta 70 év telt el. Eközben az egyház szervezet lett. A theológia és a hitvallások kezdtek szerepet játszani, és nem lehetett elkerülni, hogy némelyek tévutakra lépjenek. Az eredmény a tévtanítás. Ritkán van szó egy tévtanításnál arról, hogy az abszolút hazugság lenne. Többnyire abból adódik, hogy az igazságnak egy részét aránytalanul kiemeli és túlhangsúlyozza. Minimálisan két tévtanításról kell szólani, amelyekkel János evangéliuma harcol. Voltak zsidókeresztyének, akik Keresztelő Jánosnak túlságosan is jelentős helyet biztosítottak, mert számukra ellenállhatatlan vonzerővel rendelkezett, mivel a próféták követője volt, és prófétai módon emelte fel hangját. Később az ortodox zsidóságon belül egy elismert szektája lett. A Csel. 19,1-7-ben találkozunk egy 12 főből álló kis csoporttal, amelyik a keresztyén gyülekezet perifériáján állott, de csak János keresztségét ismerte. Ismételten hivatkozik a negyedik evangélium szerzője Jánosra, de az őt megillető helyen. Maga Keresztelő János is visszautasítja a legnagyobb hely iránti igényt, és magát Jézus mögé helyezi. Már említettük, hogy a szinoptikus evangéliumokban Jézus csak akkor lép fel, amikor Keresztelő János börtönbe került. Ezzel szemben a negyedik evangéliumban Jézus munkálkodása keresztezi Jánosét. Ezzel azt akarja elmondani, hogy ezt a találkozást Keresztelő János arra használta, hogy világosan elismerje Jézus fölényét, és másokat is bíztasson az Ő követésére. Nem Keresztelő János a világosság (1,8.), határozottan tagadja messiási igényét (1,20.; 3,28.), evangéliumában nincs Keresztelő János ellen kritika, de kimondatlanul is hangsúlyozza azok számára, akik magasabb helyre akarnák állítani, hogy a cél Jézus.

Abban az időben, amikor a negyedik evangélium keletkezett, a tévtanításnak volt egy elterjedt formája, amelyet általánosan “gnózis”-nak nevezünk. A gnosztikusok azt állították, hogy az anyag és minden anyagi lényege szerint rossz, és minden szellemi jó. Ilyen alapon Isten az anyagot nem érinti, tehát a világot sem teremthette. Tehát a teremtő Isten nem azonos az igazi Istennel. Cerintos, egy gnosztikus tanító azt állította, hogy a világot nem Isten teremtette, hanem az egy tőle izolált hatalom. A gnosztikusok tehát azt hitték, hogy a világ teremtéséhez Istennek semmi köze. Ez az oka, hogy János evangéliuma így kezdődik: “Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” (1,1-3.). Ezért hangsúlyozza olyan nyomatékosan, Isten szerette a világot (3,16.). A gnosztikusokkal ellentétben, akik szerint Isten semmit sem tehetett a világgal, ennek megfelelően az csak istentelen lehetett, János az embereknek a teremtő Istenbe vetett hitet ajánlja, amelyet jelenlétével betölt.

A gnosztikusok Jézusról való elképzeléseiket kétféle módon dolgozták ki. Némelyek ugyan Jézust Istentől származónak tartották, de nem igazán isteninek tartották, hanem a félistenség egy módjá látták benne. Szerintük Jézus az Isten és a világ között lévő lények egyike. Mások szerint Jézusnak nem volt igazi teste, hisz az anyagi lenne, és Isten nem érinti a matériát. Így ők Jézusban egy fantomot, szellemet láttak, és nem valóban húsból, vérből származó valakit. Hitték, hogy Jézus nem hagy maga mögött lábnyomot, ahol jár. Számukra képtelenség volt ezt kimondani: “Az Ige testté lett” (1,14.). Augustinus írja, hogy sok kortárs filozófus könyvét olvasta, és közülük sok egybecsengő volt az ÚSZ.-el, de ilyet “Az Ige testté lett”, sehol sem talált. Ezért hangsúlyozza János első levele is olyan nyomatékosan, Jézus testben jött el. Aki ezt tagadja, az Antikrisztustól van (I.Jn. 4,3.). Ezt a tévtant “doketizmus”-nak nevezzük. A szó a “dokein”, látszani igéből származik, s követői azt hitték, hogy Jézus ember volta csak látszat. Olyanok is voltak, akik e tévtanításnak egy változatát képviselték, mely szerint Jézus csak keresztelkedéséig volt ember, amíg a Szent Lélek rá nem szállt. Ez a Lélek csak élete végéig lakozott benne, mert lehetetlen, hogy Isten Lelke szenvedjen és meghaljon. Mielőtt megfeszítették, a Lélek elhagyta. Szerintük a kereszten ezt kiáltotta: “Én erőm, én erőm, miért hagytál el engem?” A gnosztikus tévtanítás tehát kétféle elképzelést alkotott, egyrészt nem hitték, hogy Jézus igazán Istentől való, hanem az istenségnek csak egy emanációja. Másrészt nem hitték, hogy Jézus valóságos ember, hanem csak egy szellem. Így a gnosztikusok tagadták, hogy Jézus valóságos Isten és ember.

5. Jézus Krisztus emberi természete

János a gnosztikusok tanítását korrigálja evangéliumában egy érdekes paradoxon formájában. Semelyik másik evangéliumban sem találjuk olyan határozottan kihangsúlyozva, hogy Jézus igaz ember és emberi természete volt, mint itt. Haragudott a templom előcsarnokában áruló emberekre (2,15.), testileg elfáradt, amikor a Jákób kútjához leült (4,6), a tanítványok enni kínálják, mert éhes (4,31.), együtt sírt másokkal (11,33.), a kereszten így kiáltott “szomjazom” (19,28.), az evangéliumban nem olyan Jézussal találkozunk, akinek árnyékszemélye van, hanem aki a testi fáradtságot éppúgy ismeri, mint a szív szomorúságát. Tehát valóságos ember.

6. Jézus Krisztus isteni természete

Ez az evangélium ugyanúgy állítja Jézus istenségét és isteni természetét. Hangsúlyozza, Jézus praeegzisztenciáját. “Már voltam, mielőtt Ábrahám lett volna.” (8,58.). Beszél arról a dicsőségről, mely az Atyánál volt, mielőtt e világra jött (17,5.). Ismételten szól arról, hogy a mennyből jött (6,33-38.). János látja Jézusban azt is, aki eljövetele előtt volt. A többi evangéliumnál jobban hangsúlyozza Jézus mindenhatóságát. Ismeri a samáriai asszony múltját, tudja milyen régóta beteg a Betesda partján fekvő. Mielőtt Fülöp feltette a kérdést, már tudta a választ (6,6.). Tudja, hogy Júdás elárulja (6,61-64.). Tudja, hogy Lázár halott, mielőtt bárki mondta volna neki. Csodálatos ismerete van Jézusnak, nem volt szükséges kérdeznie, mert előre tudta a választ. Senki nem befolyásolhatja. Nem anyja kérésére tesz csodát Kánában. Testvérei késztetésének nem enged, hogy a lombsátrak ünnepére Jeruzsálembe menjen (10,18.). Az emberi befolyással szemben isteni függetlenséggel rendelkezik. János tehát a gnosztikusokkal szemben úgy ábrázolja Jézust, mint aki minden kétséget kizáróan isteni természetű.

7. A negyedik evangélium szerzője

Az evangélium szerzőjének kettős célja volt. Egyrészt úgy ábrázolni a keresztyén hitet, hogy az a görög világban előrenyomulhasson, másrészt harcolni a tévtanítással, amely az egyházon belül támad. Egy lépéssel továbbmenve azt kell kérdeznünk, ki írta a negyedik evangéliumot? A hagyomány szerint egész egyértelműen János apostol a szerző. Azt kétség nélkül állíthatjuk, hogy “lelki ősokozóként” János apostol áll az evangélium mögött, ha nem is saját tollából származik. Zebedeus fiatalabbik fia, jómódú, mert napszámosai voltak (Mk. 1,19-20.). Anyja Salomé, aki Jézus anyjának a testvére (Mt. 27,56.). Testvérével, Jakabbal együtt engednek Jézus hívó szavának és követik Őt (Mk. 1,20.). Úgy tűnik, hogy Péterrel együtt halásznak (Mk. 9,3.). Jelleme szerint nyugtalan, becsvágyó. Jézus a Boanergesz nevet adta neki és testvérének. Jakabbal együtt türelmetlenek, senkit sem hagynak érvényesülni (Lk. 9,49.). Olyan temperamentumosak, hogy készek lennének a samáriai falut felgyújtani, amely nem fogadja be őket (Lk. 9,54.). Vagy ők, vagy anyjuk olyan becsvágyó, hogy Isten országában a jobb és bal kéz felől akarnának ülni (22,8.). A Csel.-ben Péter kísérőjeként találkozunk vele, de csak egy alkalommal. Nevét mindig az első három apostol között említi (Csel. 1,13.). Jelen van, amikor Péter az Ékes-kapunál meggyógyítja a sántát. Péterrel együtt viszik a Nagytanács elé (Csel. 4,1-13.). Együtt mennek Jeruzsálemből Samáriába (Csel. 8,14.). Pál leveleiben csak egyszer említi, Péter, Jakab és János az “oszlopok” (Gal. 2,9.). Hieronymus egyházatya János élete végéről hagyott ránk egy történetet. E szerint mikor az apostol haldoklott, tanítványai megkérdezték, nem hagy-e egy utolsó üzenetet. “Gyermekeim, -ismételgette János - szeressétek egymást. Ez elegendő, ez a mi Urunk parancsa.” Ez minden, amit Jánosról tudunk.

8. A szeretett tanítvány

Bizonyára feltűnő, hogy mindaz amit Jánosról tudunk, a szinoptikusoknál olvasható. Elgondolkodtató, hogy a negyedik evangélium egyszer sem említi nevét. Szó van egy tanítványról, akit Jézus szeretett. Négyszer olvassuk ezt: az utolsó vacsorán ő nyugszik Jézus keblén (13,23-25.), a kereszten erre bízza Jézus anyját (19,25-27.), húsvét hajnalán Mária Magdaléna találkozik vele (20,2.), a feltámadott pedig az utolsó alkalommal a Tibériás-tengernél jelenik meg neki (21,20.).

Határozottan állíthatjuk azt is, hogy a negyedik evangéliumnak bizonyságtévő jellege van. Amikor a kereszten a katona Jézus oldalába döf, ezt olvassuk: “Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot” (19,34-35.). Az evangélium végén pedig ez áll, hogy a szeretett tanítvány bizonyságtétele igaz (21,24.). Tehát egy érdekes ténnyel állunk szemben. Az evangélium nem említi Jánost, de szó van a szeretett tanítványról, és a történetek egy tanújáról. A hagyomány soha nem kételkedett abban, hogy a szeretett tanítvány János, bár az evangélium ezt nem említi. Egy kérdést mégis fel kell tenni. Ha János maga írta az evangéliumot, aligha beszélt volna magáról így, hogy a szeretett tanítvány. Így tehát fennáll a lehetősége annak, hogy a szemtanú valaki más.

9. A gyülekezet alkotása

Ha az evangélium jellemzőit megkíséreljük felvázolni, a legfeltűnőbb az, hogy Jézus Krisztus hosszú beszédeit találjuk abban, amelyek sokszor egy fejezetet tesznek ki. Ez egészen más módja Jézus stílusának, mint amit a szinoptikusoknál találunk. Az evangélium 100 körül keletkezett, 70 évvel Jézus halála után.

Lehetséges, hogy Jézus beszédeinek szó szerinti visszaadásáról lenne szó? Az ősegyházi tudósításokban egész sor írást találunk János evangéliuma keletkezésével kapcsolatban. A legrégebbi tudósítás Irenaeustól ered, aki Policarpus tanítványa volt, aki pedig Jánosé. Ő ezt írja: “János, az Úr Jézus tanítványa, aki keblén nyugodott, abban az időben, amikor Ázsiában élt, Efézusban, kiadta az evangéliumot”. Ez azt jelenti, hogy János nem csupán megírta művét, hanem nyilvánosságra is hozta. Irenaeus szavai úgy csengenek, mintha itt nem a személyes emlékek nyilvánosságra-hozataláról lenne szó, hanem egy dokumentum megjelenéséről. Alexandriai Kelemen pedig a következő tudósítást hagyta ránk: “Utoljára János észrevette, hogy a többi evangélium Jézus külső emberi vonásait adja elő, ő barátai unszolására egy lelki evangéliumot írt.” Különösen ez a megállapítás fontos: “barátai unszolására”. Kiderül, hogy a negyedik evangélium nem egyetlen személy alkotása, hanem mögötte egy csoport, egy gyülekezet áll. Ugyanebbe az irányba mutat egy X. századi kézirat, a Codex Toletanus: “János apostol, akit az Úr különösen szeretett, az ázsiai püspökök kívánságára írta mint utolsó az evangéliumát, amely Kerinthos és más tévtanítók ellen irányult.” Még egy fontos dokumentumra figyeljünk, a Muratori kánonra. Ez nemcsak felsorolja az ÚSZ. könyveit, hanem előállásukról röviden tudósít is. A negyedik evangéliumról így: “A többi tanítvány és püspökeik kívánságára ezt mondta János: Három napig böjtöljünk. Ami ez alatt számunkra kijelentetik, egymással közöljük, akár illik feljegyzéseinkhez, akár nem.” Még azon az éjszakán kijelentést kapott András a többiektől támogatva, hogy mindazt, amit János leírt, a többiek ellenőrizzék. Eszerint János emlékezőképességével mint tekintély áll az evangélium mögött, de ugyanakkor az is egyértelmű, hogy nem egyetlen személy produktuma az evangélium, hanem egy közösségé. 100 táján Efézusban volt egy csoport, melynek János volt a vezetője. Tisztelték, mint egy szentet, és úgy szerették, mint apjukat. Fontosnak tartották, hogy halála előtt a Jézussal kapcsolatos emlékeit leírják. Könnyen elképzelhető, hogy amikor egybegyülekeztek, valaki ezt mondta: “Igen, és már azt is tudjuk, hogy azzal mit akart mondani.” Ez a csoport nemcsak azt írta le, amit Jézus mondott, hanem azt is, amit szavaival mondani akart. Egy angol teológus, Green-Armytage könyvében a kontempláció evangéliumának nevezi. Ebből a könyvből a feltámadott Jézus beszél. János evangéliuma tehát kevesebb mint János szerinti evangélium, sokkal több van benne a Szent Lélektől. Tehát nem János írta Efézusban, hanem a Szent Lélek írta János által.

10. Aki az evangéliumot lejegyezte

Az első keresztyén szerzőktől tudjuk, hogy Efézusban két János nevű ember volt. Az egyik János apostol, s mellette egy hasonló nevű presbiter. Papias egy lényeges megállapítást közöl: “Ha pedig jött valaki, aki a vének tanítványa volt, akkor kikérdeztem őket a vének beszédei felől, hogy mit mondott András és Péter, Fülöp, Tamás, Jakab, János, Máté vagy valaki más, az Úr tanítványai közül, azonkívül mit mondanak Aristion és a gyülekezeti vén, János, az Úr tanítványai.” Eusebius és Dionysius arról tudósítanak, hogy Efézusban két híres sír volt, az egyik János apostolé, a másik a presbiter Jánosé. Ha most János második és harmadik leveléhez fordulunk, azt kérdezhetjük, ugyanattól való-e a két levél, mint az evangélium. A második levél így kezdődik: “A vén a kiválasztott úrnőnek és gyermekeinek”, a harmadik levél pedig: “A presbiter a szeretett Gaiusnak”. Itt a felelet a kérdésünkre. A levelek és az evangélium leírója a presbiter János és mögötte állott emlékeivel János apostol.