csecsy.hu

13.1. A tan dogmatörténeti szerepe

13.1.1. Nem spekulatív alapelv

Az eleveelrendelés vagy más néven a predestináció tanát kikiáltották kálvini specialitásnak. Azt szokták mondani, ez Kálvin alapvető specialitása, amelyből összes többi tanítása levezethető. Ez adja meg a kálvinista jellem alapveretét. Ilyen módon kálvinista jelszót vagy ideológiai (világnézeti) alapelvet csináltak a predestinációból, többnyire Kálvin megkérdezése nélkül.

Ha megnézték volna Kálvin munkáit, meglepetéssel tapasztalták volna, hogy az Institutio első (1536-os) kiadásában, a Genfi káténak pedig későbbi kiadásában sincs külön predestináció tan, hanem csak az egyháztan tárgyalásakor esik szó Isten kiválasztó munkájáról. -- Kétségtelenül Kálvin szándéka szerint jártak el a Heidelbergi káté szerzői is, midőn egy gyermekek és egyszerű atyafiak oktatását szolgáló könyvben mellőzték a predestináció témaszerű tárgyalását. A Heidelbergi káténak nincs külön kérdése a predestinációról.

Kálvin a predestinációt annyira nem alapelvként kezelte, hogy ez a tan, még az Institutio utolsó (1559-es) kiadásában is csak az üdvtan tárgyalásának befejezésére szolgált s a harmadik könyv végére maradt. Pedig az utolsó kiadásban már négy nagy fejezetben foglalkozik a predestinációval. A részletes tárgyalást a tan félreértése és a tan körüli viták tették szükségessé. Kálvin a részletezés közben nem győz eléggé figyelmeztetni és óvni bennünket, hogy veszedelmes spekulációkba ne tévedjünk és vakmerő kíváncsiskodásra ne vetemedjünk.

Kálvinnál tehát nem spekulatív alapelv a predestináció. Ez azt teszi: egyetlen tant sem szabad és nem is lehet a predestinációból levezetni. De mindjárt tegyük hozzá: mégis minden tan mögött ott kell lenni a predestinációnak. A dogmatika többi tanára nézve nem tanalkotó, hanem tanszabályozó szerepe van. Szerepe tehát nem konstruktív, hanem regulatív. Olyan, mint a só: magában véve még nem étel, de mint nélkülözhetetlen ízesítő szükséges az eledelhez s az életműködéshez is.

13.1.2. A kijelentés ténye

Hangsúlyoztuk, hogy Kálvinnál nem spekulatív alapelv a predestináció, de éppily határozottan hangsúlyozzuk azt is: a predestinációra vonatkozó tanítás semmivel sem lényegtelenebb, mint bármely más dogmatikai tétel. A dogmatikai tételek belső egységénél fogva a predestináció tantétele is ott van Kálvin minden írásában és minden írása mögött. Ott van a Kálvin szellemében készült Heidelbergi kátéban is, teljes egészében, noha a káté nem tárgyalja külön e tant, sőt még nem is említi a predestináció szót. Megtalálható az 54. 52. 20. és 31. kérdésben.

Jó tudnunk, hogy a predestináció-tan nemcsak Kálvinnál és a ,,kálvinistáknál'' fordul elő, hanem minden reformátorunknál ott van. Zwingli csaknem determinizmust csinált belőle, tehát spekulatív módon félreértette és túlhajtotta. Luther eleinte szintén túlzó módon hangsúlyozta. Legrészletesebben a De servo arbitrio (1525) című Erasmushoz címzett vitairatában fejtette ki. Azok a lutheránusok, akik kálvinista specialitásnak minősítik a predestináció-tant, bizonyára nem olvasták Luthernek ezt a nagyszabású munkáját. Ha pedig csupán a fiatal Luther vélekedésének tekintették, amelyből az öreg Luther már kinőtt, hivatkozhatunk a Capito-hoz intézett levelére, melyben 12 év múltán újra megerősíti a De servo arbitrio állításait. A reformátorok tehát kivétel nélkül tanították a predestinációt; bibliaismeretük késztette őket erre a tanításra. (Pl. Rm 8. és 9. része. Részletes lókus-felsorolás Sebestyén Jenő: A predesztináció, 1922 c. tanulmányában.) Mindazonáltal reformátoraink nem úttörők e tan megfogalmazásában. Ágostonnál már részletekbe menő kifejtést találunk, s megvan ez a tan a középkori és újkori katolicizmusban is, de csupán az érdemszerző jócselekedetek tana által körülnyirbált formában.

13.2. A kálvini tanítás átdolgozása Barthnál

13.2.1. A krisztológiai szempont

Barth Károly első magyarországi körútja alkalmából foglalkozott átfogó módon a predestináció kérdésével, Isten kegyelmi kiválasztása című előadás-sorozatában. (Megjelent magyarul is Debrecenben, 1937-ben.) Fél évtizeddel később, Kirchliche Dogmatik című főműve Ii. részének 2. kötetében, több mint félezer oldalon újra kifejtette e tant (1942). Nem akar új tant állítani a régi helyébe, csak a régi reformátori örökséget tisztogatta meg, az evangéliumi mondanivaló szabadabb érvényesülése érdekében.

Barth helyeslően emelte ki Kálvin tanításából azt az evangéliumi felismerést, hogy a predestináció tana Jézus Krisztusra utal, mert Jézus Krisztus a mi ,,kiválasztottságunk tüköre'' (lásd pl. Inst. III. 24. 5.). Ezt a helyes felismerést akarja Barth érvényesíteni, amikor így tanít:

Mi az ember-Jézus szenvedéseiben, Istentől való elhagyatottságában, tehát mindenek előtt a golgotai kereszten szemlélhetjük, mi az elvettetés. Az ember-Jézus elvettetésében ismerhetjük meg a mi saját elvettetésünket, hiszen ő érettünk és helyettünk ,,szálla alá poklokra''. Az elvettetésről keresztyén módra csak őreá nézve beszélhetünk. Az elvettetésről való minden más beszéd üres spekuláció és kárhozatos pogányság. Ez a mondanivaló egyik fele, amelyhez hozzátartozik a másik.

Amikor ugyanis elvettetésünket Krisztusban megismerjük, ugyancsak őbenne kiválasztottságunk is nyilvánvalóvá válik, mert az elvettetésből az ember-Jézussal együtt Isten minket is új életre hív (Ef 1, 4-11 és a párhuzamos helyek). Ezért Ő a mi kiválasztottságunk tüköre. Kiválasztottságunkat egyes-egyedül őbenne, ismét és ismét csak őbenne láthatjuk, ,,A predestináció tehát azt jelenti: Isten kegyelmes hozzád, az elvetetthez''. A kiválasztottságról való minden más beszéd üres spekuláció és kárhozatos pogányság.

Barth ezt a krisztocentrikus szemléletet akarja következetesen érvényesíteni a predestináció tanban. Ha Krisztust és Krisztusban a kiválasztás örömüzenetét befogadjuk, üdvbizonyosságunk van Krisztusban és csakis benne lehet üdvbizonyosságunk. A predestináció tehát a mi legszemélyesebb hittitkunk, s a hiten kívül nincs is semmi értelme. (Nem lehet szólam, vagy világnézeti elv.)

Ennek a hittitoknak nem is a predestináció (eleveelrendelés, elevevégzés), hanem elekció (kiválasztás) a szerencsésebb elnevezése. Maga Kálvin is (meg a Biblia is!) sokkalta gyakrabban használja az electio-t, mint a praedestinato-t. A predestináció szó kettős lehetőséget (üdvre és kárhozatra való predestináltságot) zár magába és spekulációkra csábít, s ezen az úton a kétségek örvényébe ránt. Az elekció vagy kiválasztás szóból viszont az evangélium cseng felénk, amely kiszabadít a kétségek örvényéből. A Biblia tehát útját vágja a predestinációs spekulációknak.

13.2.2. Óvatosság a Kálvinra való hivatkozásban

Mit mondjunk ezek után Kálvin tanításáról? Úgy látszik, a különben annyira óvatos Kálvin, ezen a ponton messzebb ment el a kelleténél, s nemcsak Isten kiválasztó, illetve bűnben meghagyó munkájáról beszélt, hanem mintegy az eszkatalógiai kifejletről: a kiválasztottakról és elvetettekről is. Az elvetettekről mindenesetre nagy szűkszavúsággal.

De miért beszélt ezekről egyáltalában? Emberileg megérthető: őt erre nagyon kínos tapasztalatok indították. Tapasztalta, hogy az ige hirdetésére Franciaországban egyesek megtértek, mások meg a pápizmus sötétjében maradtak. Aztán meg egyesek máglyára vitették magukat a hitért, mások viszont -- bár úgy látszott, befogadták az evangéliumot -- mégis visszasüllyedtek a babonaságba. -- Hogyan történhetett ez meg? Hát Krisztus, a király olyan tehetetlen volna, hogy nem tudja az ellenszegülőket meghódítani és kézben tartani, mint ahogy őt, az ellenszegülő Kálvint is le tudta győzni?

Erre a gyakori tépelődésre az Írásban kapta meg a feleletet és a viszonylagos megnyugvást: Isten kiválaszt és elvet. -- Ezért nem vonakodott attól, hogy az Institutióban az elvetettekről is mondjon néhány szót. Bizonyos szempontból nézve, talán jó is, hogy mondott, mert tana a maga kettősségében megmutatta, hogy Isten nemcsak a teremtésben, hanem a kiengesztelésben és megváltásban is szuverén Úr (Rm 11,33-35).

Abból a szempontból viszont nem jó, hogy a kárhozatra, mint itt meg itt már bekövetkezett tényre utalt, annak ellenére, hogy a Biblia kerül minden ilyen konkrét utalást s talán Júdáson kívül senkit sem mond a kárhozat fiának. Kálvin tehát szólott a kárhozatról, s példájával akaratlanul is utat nyitott egy olyan predestinációs spekulációnak, amely a továbbra is munkálkodó Krisztustól s Krisztus jelenlegi munkájától egyre inkább elszakadt. A hit eleven aktusától elvonatkoztatott predestináció tanban úgy beszéltek aztán valami isteni dekrétumról, hogy ez a beszéd menthetetlenül a determinizmusba és fatalizmusba vezetett, a kikerülhetetlen szükségszerűség és a megmásíthatatlan végzet sivár világába. -- Ha Kálvin ezt a következményt látta volna, bizonyára ő maga ítélte volna el a legkeményebben. Jegyezzük hát jól meg: a predestinációban nem az emberek ilyen vagy amolyan állapotáról, nem a kiválasztottak vagy elvetettek csapatáról, hanem az irgalmas és igazságos Istenről van szó, úgy amint Krisztusban megmutatkozik minékünk.