csecsy.hu

„Ekklésia” az az újszövetségi szó, amelyet az egyházra (közösség, gyülekezet, közösségi összejövetel) használatos. Egyike a legfontosabb újszövetségi szavaknak. Mint oly sok újszövetségi fogalomnak kétszeres háttere van.

1. A szónak mindenekelőtt görög (elő)története van. Athén nagy klasszikus napjaiban a hivatalosan összehívott férfiak alkották az eklézsiát. Ez a gyűlés a város összes polgáraiból állt, akik nem vesztették el polgárjogukat. Eltekintve attól a ténytől, hogy határozataiknak az állam törvényeivel egybehangzóknak kellett lenni, a hatalmuk minden tekintetben korlátlan volt. Ők választották és bocsájtották el a magisztrátust és meghatározták a város politikáját. A háború és béke felől is ők döntöttek, szerződéseket kötöttek és szövetségeket szerveztek, választották a tábornokokat, a többi katonai tisztségviselőket, hivatalnokokat. Ők rendeltek csapatokat a különböző hadjáratokra. Végül is a polgárgyűlés volt felelős a katonai hadműveletek vezetéséért. Pénzt szedtek be és meghatározták annak felhasználását. Két érdekes dolgot kell itt megjegyezni. Először: minden gyűlés imával és áldozattal kezdődött. Másodszor: ez igazi demokrácia volt. Jelszava az egyenlőség és a szabadság volt. Olyan gyűlés volt, ahol mindenki egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezett. Ha a népgyűlés egy olyan esetet tárgyalt, mely az egyes polgárok jogait illette, mint például a cserépszavazás (osztracizmus) és száműzetés, ilyenkor legkevesebb 6000 polgárnak kellett jelen lenni. Az egész görög világban az „ekklésia”, a polgárok minden szabályszerűen összehívott gyűlését jelentette. Érdekes, hogy a rómaiak az „ekklésia”-t nem is próbálták lefordítani, hanem egyszerűen latin betűkkel átírták: „ecclesia” és ugyanolyan módon használták. Athénben egy érdekes kétnyelvű iratra találtak a Kr.u. 103-106 utáni évekből. Ezt az Acta 18 ellenpéldájaként olvashatjuk. Azután ajándékozott egy bizonyos Gaius Villius Salutaris a városnak néhány szobrot, többek közt egy Diana istennőt ábrázolót is. A felirat azt mondja, hogy ezek a szobrok a város minden „ekklésia”-jánál a színházban legyenek kiállítva. A görögök és a rómaiak számára egyformán jelentette a szó „a hivatalosan egybehívott gyűlést”.
2. „Ekklésia”-nak van egy héber előtörténete is. A Septuaginta a héber „qahal” szót „ekklésia”-nak fordítja. „Qahal”: megidézést, összehívást jelent. Rendszeresen használták az „izraeliták gyülekezete” vagy az „izraeliták közössége” kifejezésére. 5Móz 18,16 és Bír 20,2 „gyűlés”-nek, az 1Kir 8,14; 3Móz 10,17 és 4Móz 1,16-ban „gyülekezet”-nek fordítja. A Septuagintában általánosan használt, több mint 70-szer fordul elő. A héber felfogás szerint „Isten népé”-t jellemzi, hogy Istentől egybehívott, hogy hallja mit mond Isten, és milyen megbízást ad. A „gyülekezet”, „közösség” szó nem adja vissza az „ekklésia” szó teljes jelentését. Egy közösség, emberek csoportja, akik összegyülekeztek. A „qahal” vagy az „ekklésia” az emberek közössége, akik egybehívattak. Mindkét eredeti szó kihangsúlyozza Isten cselekedetét. F.J.A. Hort helyesen állapítja meg, hogy a szó eredetileg nem — mint azt gyakran állítják — az emberek egy olyan csoportját mutatja be, akik a világból kiválasztottak. Az emberek egy csoportját értik alatta, akiket házukból kihívtak, hogy összejöjjenek és Istennel találkozzanak. Az eredeti görög és héber nyelvhasználatban ennek nem kizáró, hanem átfogó jelentése volt. A „hívottak” nem képeztek elitet. Az állam felhívása az volt mindenkihez, hogy jöjjenek és viseljék a felelősséget. Ez Isten parancsa is mindenkihez, jöjjenek és hallgassanak szavára és ezek szerint cselekedjenek.

A lényeg tehát a következő:

A „gyülekezet”, az „ekklésia” olyan emberek közössége, akik nem annyira a maguk indíttatásából gyűlnek össze, hanem őket Isten hívja magához. Nem annyira a saját gondolataik és véleményük kicserélésére, hanem hogy Isten szavát hallják.

Az „ekklésia” szót az Újszövetség különböző vonatkozásban használja. Először az „univerzális egyházat” (egyetemes egyházat) jelenti (1Kor 10,32; 12,28; Fil 3,6). Másodszor egy „bizonyos helyi közösséget” jelent (Rm 16,1; 1Kor 1,2; Gal 1,2), harmadszor a hívőknek „valóságos gyülekezetét”, akik valahol istentiszteletre jöttek össze. (1Kor 11,18; 14,19.23). Úgy látszik, hogy Pál apostol munkája során a hangsúlyt különbözőképp helyezte. Korábbi leveleiben többnyire az egyes gyülekezetekre gondolt, ezért beszél ő pl. a „tessalonikai gyülekezetről” (1Tess 1,1; 2Tess 1,1). Később azonban „Isten ekklésia”-jának nevezte, mely Korinthusban van. (1Kor 1,2). Idővel Pál nem is annyira az egy nagy egyetemes gyülekezetre gondolt, amelynek minden helyi gyülekezet csak egy része. Sir William Ramsay a római birodalomban olyan példát lát, mely Pál értelmezésének megfelelt. A római polgárok bármely csoportja, amely valahol a világon összetalálkozott, „conventus civium Romanorum”, „a római polgárok gyűlése” volt. Bárhol jöttek is össze, a nagy római államnak része voltak. Semmi jelentőséggel nem bírtak Rómától elválasztva, ők egy nagy egység részei voltak. Minden római polgár, aki a városba jött, automatikusan, minden különösebb bevezetés nélkül ennek a csoportnak tagja lett. Ilyen csoport térben (területileg) Rómától elválasztva is létezhetett, de szellemileg mégis hozzátartozott. Ez a példa pontosan ábrázolja, hogy Pál apostol mit gondolt az egyházról (gyülekezetről).

Az Újszövetségben a gyülekezet hármas vonatkozásban jelenik meg.

1. Gyakran az emberi oldalát hangsúlyozza. Pál pl. a tessalonikai gyülekezetről beszél (1Tess 1,1; 2Tess 1,1). Egyrészről a gyülekezetet emberek képezik és őértük van. Az emberek az építő kövek, amelyekből az egyház áll. Megjegyzendő, hogy az Újszövetségben az egyház sohasem épületet jelent. Mindig férfiak és nők közösségét írja le, kik szívüket Istennek adták.
2. Sokkal gyakrabban írnak a gyülekezetről, mint isteni fogalomról. Nagy általánosságban: „Istennek a gyülekezete” fordul elő (1Kor 1,2; 2Kor 1,1; Gal 1.13; 1Tess 2,14; 1Tim 3,5.15). A gyülekezet Istenhez tartozik és Istentől jön. Ha Isten szeretete nem lenne, úgy gyülekezet sem lenne. Ha Isten magát nem jelentette volna ki nekünk, úgy nem lenne örömüzenet és nem lenne segítség a gyülekezetben.
3. Gyakran mint a Krisztusnak gyülekezetét említik.
   1. Ebben az összefüggésben Krisztus az egyház feje. (Ef 5,23-24). A gyülekezetnek Krisztus szerint kell élni és akarata szerint munkálkodni.
   2. A gyülekezet Krisztus teste (Kol 1,24). Krisztus a gyülekezetén keresztül cselekszik. A kezek az ő kezei, melyek érte dolgoznak, a lábak, az ő lábai, melyek megbízását kivitelezik, a hangok, az ő hangjai, melyek őérte szólnak. Egy indiai így írja: „a gyülekezet a Jézus életét viszi tovább”.

Az Újszövetség idején nem volt a gyülekezeteknek épületük. A keresztények valahol egy házban jöttek össze, amely éppen elég tágas volt mindannyiuk befogadására. Az ilyen összejövetelek a „házigyülekezetek” voltak (Rm 16,5; 1Kor 16,19; Kol 4,15; Fil 2). Minden keresztyén család tulajdonképpen egy gyülekezet volt. Krisztus éppen úgy Úr az otthoni étkezéseknél, mint az úrvacsoránál. Mindig úgy lesz, hogy azok tudnak a legjobban együtt imádkozni, akik előbb otthon egyedül imádkoznak.